» ᴹᴬᴺᴬᴹᴵ «

– Mióta vannak hallucinációid? – nézett le rám Aizawa-sensei, kifejezéstelen arccal, miután nagyvonalakban elmeséltem a velem történteket.

Nem feleltem, továbbra is a földet bámultam. Miután Shouto rámtalált, segített visszamenni a ház elé, ahol már a többiek is kint voltak. Nem néztem rá senkire, nem akartam, hogy meglássák a szememet.

– Manami, válaszolnod kell, ha azt szeretnéd, hogy segítsünk – guggolt le elém Shouto és közrefogta kezemeimet sajátjaival.

– Tegnap óta – feleltem csendesen, Aizawa-sensei előbb feltett kérdésére válaszolva.

– Akkor nem régóta – bólintott komoran – A szemed a kulcs, lehetséges, hogy ismerik a titkát.

– A szeme? Kulcs? "Ismerik"? – kapkodta fejét az osztály és egyáltalán nem értették a helyzetet.

Aizawa-sensei szólásra nyitotta ajkait, de én megelőzve, lassan felálltam a földről és komor arccal a többiekre néztem. Meglepetten figyelték vörösen izzó szememet.

– Valaki régóta figyel minket – jelentettem ki minden előzmény nélkül.

Shouto némán figyelte rezzenéstelen arcomat, de én képtelen voltam belenézni szemeibe. Most nem.

– Akárki is az, kurvára meg fogom ölni! – ordította dühösen Bakugou, Kirishima pedig alig tudta visszatartani.

– Nos, az előbb biztosan a közelben jártak – lépett előrébb Aizawa-sensei – Feltételezem, Manami hallucinációit valaki képessége állítja elő. A kérdés pedig, hogy miért pont Manamit vették célba – ismertette a tényeket.

– De.. – nézett rám aggódva Ochaco-chan – Akkor nem kéne intézkednünk? Ha ez így folytatódik, akkor Manami-

– Jól leszek – szakítottam félbe óvatosan elmosolyodva.

– Ne mártírkodj, Szélgörcs! Jöjjön csak az a kurva gonosztevő, én szétrúgom a seggét – kiabálta Katsuki, mire unottan lehunytam jobb szemem és a aktiváltam a balt.

Bakugou meglepetten nézett körbe szemeivel, majd összeszorított fogakkal rámmeredt, ahogyan leesett neki, hogy miattam nem tudott mozogni. A többiek elnyílt ajkakkal szuggeráltak karmazsínvörös szemem, Aizawa-sensei pedig unottan felsóhajtott, hiszen még krízishelyzetben sem tudtunk viselkedni.

– Mi ez, Sharingan? – ócsudott fel a döbbenettől Denki, mire elnyomtam egy halk kuncogást.

– Nem, ez a másik képességem – vontam meg vállaimat, majd arcom újra komollyá vált és Katsuki újra tudott mozogni.

– Akárhogy is, nem hagyhatjuk, hogy ezek a gonosztevők kedvükre járkálhassanak a táborban – motyogta Deku állát dörzsölgetve – Főleg, hogy Manamit vették célba.

Nagyot nyelva összepréseltem ajkaimat és a földet kezdtem el szuggerálni. A dolgok kezdtek komollyá válni, kockázatos lett volna, ha gondolkozás nélkül cselekszünk.
Egy kezet éreztem meg vállamon, mire meglepetten felnéztem a felemás szemekbe.

– Mihamarabb el kell őket kapnunk, semmiképp sem bánthatják Manamit – intézte szavait a többiek felé, egy kis éllel a hangjában.

– Ezt inkább hagyjátok a pro hősökre – szólt közbe Aizawa-sensei szigorú tekintettel – Menjetek be a házba, én és Mrs. Ihara körbenézünk a környéken.

Miután az osztályfőnökünk kiadta az utasításokat, mi feszülten visszaindultunk, míg Chio néniék elmentek körülnézni az erdőbe.
Senki sem szólt semmit, csak csendben levetődtünk a nappaliban lévő kanapéra és meredten néztünk magunk elé.

– Öcsém, ilyen nyomott hangulatot – sóhajtott fel Rei, ahogyan leült Momo mellé.

Nem kommentáltam, még mindig ideges voltam rá a reggeli miatt, ezért inkább rá se néztem.

– Uhm, mi lenne, ha néznénk valamit? – ajánlotta fel Ayame, majd megragadta a dohányzóasztalon heverő távirányítót és bekapcsolta a Tv-t, amelyben a Pokémon egyik része ment.

Egyszerre fordulunk Denki felé, aki fájdalmasan felnyőgött.

– Ne hasonlítgassatok már Pikachu-hoz, egyértelmű, hogy jobb vagyok nála – húzta ki mellkasát, büszkeségtől dagadva.

– Hogyne – hagytuk rá unott tekintettel.

– Éhes vagyok – jelentettem ki pár perc múlva, és elindultam a konyhába.

– Hasekura-kun, illetlenség más konyhájába bemenni, ha azt nem mondják, hogy szabad – pattant fel Iida.

– Hai hai, éhes vagyok – ismételtem meg, ami egy kuncogást csalt elő Ayame-ből, a többiek pedig próbálták visszatartani a nevetésüket.

– Hozz popcornt – kiabálta utánam Kirishima, mire csak bólintottam, amit már nem láthatott.

– Segítek – jött be utánam zavartan Ayame.

Halványan rámosolyogtam és megvártam, amíg megkereste a csomagot.

– Mondd..történt valami Rei-el? A reggel láttam, ahogyan mérgesen eltrappolsz tőle – tette bele a mikroba a papírzacskót.

– Csak mondott pár dolgot, amivel kissé felidegesített – feleltem halkan.

Ezután csendben vártuk, amíg készen nem lett a popcorn, majd megragadva két nagyobb tálat beleöntöttem az összeset. Meg sem várva Ayame segítségének felajánlását, kezemben a pattogatott kukoricás tálakkal egyensúlyozva sétáltam vissza a nappaliba, ahol a többiek már mind elfoglalták magukat.

– Ez melyik Pokémon? – hangzott fel a híres kérdés a tv-ben.

– Pikachu! – kiáltott rá Bakugou.

– Ez Clefairy!

– BAZD MEG – ordította a szőke, majd felborította a dohányzóasztalt.

– Bakugou-kun! – szólt rá Iida, de a fiú nemigen figyelt oda rá.

– Hát, jó – motyogtam sokkos állapotban és Kirishima-hoz lépve a kezébe nyomtam az egyik tálat.

Hálásan mosolyogva megköszönte, én pedig lehuppantam Shouto mellé, aki a megszokottnál is csendesebb volt.

– Shouto – megrázva fejét rámnézett – Minden rendben?

– Nem, nem igazán – válaszolta őszintén, ami nem nagyon lepett meg – Mikor akartad elmondani?

– Öhm..a képességemet, vagy a hallucinációkat? –  néztem félre kínosan.

– Mindkettőt – felelte monoton hangon, ami megrémisztett.

Régóta nem beszélt velem így, mindig kedvesen szólt hozzám, és ez a tény csak megerősítette, hogy neheztelt rám.

– Most haragszol? – néztem fel rá nagyot nyelve.

Nem válaszolt, csak elnézve rólam felállt és elindult a kijárat felé, amit tehetetlenül néztem végig. Alig vagyunk együtt egy napja, de máris elszúrtam a dolgokat. Mégis mit gondoltam? Hogy majd életünk végéig titokban tartok előtte mindent? Márha lett volna olyan, hogy "életünk végéig"...

Frusztráltan kifújva a levegőt temettem arcomat tenyereimbe, miközben magamon éreztem a többiek tekintetét.

– Manami – hallottam meg Deku hangját – Ez nem a te hibád.

– Így van, nem tettél semmi rosszat – bizonygatta Ochaco-chan, csakhogy én nem így gondoltam.

– Oh, dehogynem – nevettem fel erőltetten, és végre felnéztem a barátaimra – Sok olyan dolgot tettem, amivel elcsesztem mindent.

– És akkor most meghátrálsz, vagy mi? – fordult felém Bakugou, az egyetlen aki eddig nem figyelt a beszégetésre, vagy csak úgy tett – Ha megint ilyen idióta vagy, akkor esküszöm megöllek – nézett rám komolyan, higgadt hangnemben kiejtve a szavakat.

Nem feleltem, zavartan lesütöttem tekintetemet és próbáltam összeszedni a gondolataimat.

– Menj utána – szólalt meg váratlanul Kirishima, egy mosollyal az arcán.

Elnyílt ajkakkal néztem őt egy pillanatig, majd minden előzmény nélkül felálltam és kisiettem a helyiségből.
A verandán támaszkodva meredt maga elé, amikor kiléptem a bejárati ajtón. Némán melléléptem és keresve a szavakat vezettem fel arcára szemeimet.
Hirtelen a hasam korgása törte meg a csendet, mire elvörösödve odakaptam kezemeit. Shouto furcsán rámnézett, majd fejét ingatva elmosolyodott.

– Tehetséged van ahhoz, hogy fura módon kezdj el egy beszélgetést – mondta szarkasztikus hangnemben, én pedig felsóhajtva közelebb léptem hozzá.

– Sajnálom. Nem akartam elmondani, mert nem akartam mással is terhelni a vállaidat. Tudom, hogy ezzel elszúrtam mindent, nem is kell megbocsájtanod. Csak tudd, hogy szörnyen sajnálom – fakadtam ki, és levegővétel nélkül hadartam el a szavakat.

Nem akartam őt elveszíteni, sokkal fontosabb volt számomra, mint bárki más és nélküle darabokra hullana a szívem.

Shouto némán meredt óceánkék szemeimbe, amiben kétségbeesés csillogott. Lehunyva látószerveit elmosolyodott, és magához húzva szorosan átölelt.

– Sosem tudnék haragudni rád – támasztotta állát fejemre, én pedig belefúrtam arcomat a mellkasába, mélyen beszippantva illatát.

Anélkül, hogy észrevettem volna, könnyeim nedves csíkot húzva maguk után estek le arcomról, beleivódva Shouto pólójába. Nem tudom, hogy megérezte-e, de egyik kezét felcsúsztatta fejemre és nyugtatóan simogatni kezdte hajamat.

Hogy mi lett volna velem nélküle? Nem akartam tudni a választ, mert itt volt velem és ez mindennél többet jelentett számomra.