» ᴹᴬᴺᴬᴹᴵ «

Az éjszaka folyamán történt esetet nem tudtam kiverni a fejemből, így egy szemhunyásnyit sem aludtam. A bal szemem lüktetett, a fejem hasogatott és úgy éreztem, mintha mázsás súly nehezedett volna a mellkasomra.

– Hozok borogatást – nézett le rám aggódva Ochaco-chan, miután homlokomra helyezte kezét és megállapította, hogy lázam van.

A lányok szomorúan elmosolyodva ültek körülöttem és próbáltak felvidítani.

– Jól vagyok – erősködtem és próbáltam ülő helyzetbe tornázni magam, ám megszédültem és visszaestem a futonra.

– Manami-chan, jobb lenne, ha pihennél ma – ingatta fejét Tsuyu-chan.

Éppen válaszoltam volna, amikor kivágódott az ajtó és a fiúk estek be rajta. Shouto sietve hozzám lépett és jobb kezét az arcomra helyezte, ezáltal segítve a képességével a gyógyulásom.

– Köszönöm, Shouto – mosolyogtam rá gyengéden.

– Oh, el is felejtettem, hogy Todoroki-kun képességét is használtjuk – nevetett fel zavartan Uraraka a vizes ronggyal a kezében.

– Nem gond, örülök, hogy gondoltál rám – nevettem fel erőtlenül és egy másodpercre lehunytam szemeimet.

– Tch, nehogy már egy kis láz leterítsen – morogta Bakugou.

– Miért is vagy itt? – néztem rá, figyelmen kívül hagyva a megjegyzését.

– Erre jött a nép, gondoltam valami fontos – motyogta unottan, végignézve rajtam – De rájöttem, hogy nem az.

– Na, de Bakugou-kun! Az egyik osztálytársad beteg, és te még sértegeted is – szólt rá karjaival hadonászva Iida.

Shouto egy hideg pillantást vetett a most már Iida-val veszekedő Bakugou-ra, majd aggódva lenézett rám.

– Tegnap még semmi bajod nem volt – ingatta fejét, kezét felcsúsztatta homlokomra az arcomról.

– Valami történt az éjjel – kezdtem bele halkan, hogy csak Shouto hallja – Egy hang beszélt hozzám, aztán hirtelen megszédültem..

– Már megint azok a szemetek – keményedett el a tekintete – Ma én megyek ki körül nézni. Nem hagyom, hogy újra bántsanak!

Szótlanul néztem a vegyes érzelmekkel teli szemeit. Ajkaim megremegtek, ahogyan gyenge karomat megemeltem és Shouto arcára csúsztattam kezemet.

– Hallottad Aizawa-senseit. Ezt rá kell hagynunk, ő elég erős, hogy-

– Neki nincs miért harcolnia, nincs miért küzdenie, hogy minden áron megtalálja a gonosztevőt. Nem bírom nézni a szenvedésed – hangja megcsuklott, miközben kezemre simította sajátját és lehajtotta fejét.

A lányok erre felfigyeltek és együttérző pillantásokkal illettek minket, majd felpattanva kituszkolták a fiúkat az ajtón, amiért igazán hálás voltam abban a pillanatban.

– Jól leszek – ígértem, miközben a látásom elhomályosult a feltörő könnyek miatt.

– Jól leszel – ismételte meg Shouto reményteli tekintettel és lehajolva, gyengéden megcsókolt.

Az érzés, amit az elsőnél éreztem, ismét felszínre tört, én pedig előszeretettel vetettem bele magamat. A tény, hogy Shouto mellettem volt és vigyázott rám, sokkal jobban megnyugtatott, mint bármi más. Szerettem hallani a hangját, ahogyan beszélt. Szerettem az illatát, a haját, a szemeit.. Az egész lényét.

– A szemeid – suttogtam, amikor elváltak ajkaink egymástól.

– Tudom, borzasztóak – biccentett.

– Nem, gyönyörűek – vigyorogtam, Shouto pedig lehunyva szemeit, elmosolyodott.

Ekkor az ajtó lassan kitárult és Aizawa-sensei lépett be rajta, nyomában Chio nénivel, aki egy tálcát tartott kezeiben. Érdeklődve néztem, ahogyan az osztályfőnökünk homlokomra tette kezét.

– Ez egy mellékhatás – jelentette ki – Mivel több hallucinációid is voltak, a szervezeted nem bírta az e fajta terhelést és így mutatta ki a nem tetszését.

– És egy kis levestől biztosan jobban leszel – helyezte le mellém a tányért Chio néni, és bíztatóan rám mosolygott.

– Köszönöm – biccentettem, de láttam, hogy Aizawa-sensei még mondani akart valamit.

– Pár óra és jobban leszel – mondta végül, és elhagyta a szobát.

– Ha bármire szükséged van, akkor csak szólj – nézett rám még utoljára Chio néni és a tanár után sietett.

Csend telepedett a szobára, Shouto a kezemet fogva nézett szemeimbe és nem úgy tűnt, mint aki egyhamar elhagyja a helyét. Valami megmagyarázhatatlan volt tekintetében, amelyet nem akartam figyelmen kívül hagyni, mintha tervezett volna valamit.
Hirtelen elnehezedtek a szemhéjaim és egy ásítás kíséretében, rászorítottam a fiú ujjaira.

– Shouto – suttogtam, míg ő érdeklődve közelebbhajolt – Ne hagyj itt.

– Nem foglak – mosolyodott el gyengéden és egy csókot nyomott homlokomra – Ígérem.

~•••~

Már besötétedett, amikor magamhoz tértem. A fejem sem lüktetett már és a lázam is elmúlt, de abban a pillanatban csakis egy dolog érdekelt. Shouto nem volt mellettem.
Fejemet fogva ültem fel a futonon, tekintemmel körbekémlelve a szobát, amely teljesen üres volt. Feltápászkodva az ajtó felé indultam, ami abban a pillanatban nyílt ki, ahogyan megálltam előtte.

– Oh, Manami-chan! Jobban vagy? – ugrott rám Uraraka sírásra görbülő ajkakkal.

– Persze, minden rendben – mosolyodtam el – De hol vannak a többiek?

– Öhm..ezt inkább kint beszéljük meg – komolyodott el a tekintete, amitől nyugtalanná váltam.

Csendben követtem Ochaco-chant a folyosón és nem bírtam megállni, hogy ne gondoljak Todoroki-ra. Olyan érzésem volt, mintha nem lett volna minden rendben. A nappaliban mindenki ott volt, Shouto, Bakugou, Deku és Aizawa-sensei kivételével, ami meglepett és a gyanúm, miszerint történt valami, csak erősödött.

– Mi történt? – fordultam körbe várakozóan, de senki sem felelt.

Ekkor értettem meg.

" – Ma én megyek ki körül nézni. Nem hagyom, hogy újra bántsanak!"

– Az a hülye – szorítottam össze szemeimet – Mikor mentek el?

– Vacsora közben – sóhajtotta Kirishima – Ez nem valami férfias Bakubro-tól, hogy engem itthagyott!

– Komolyan emiatt aggódsz? – ócsudott fel az osztály elképedve, majd ismét rám néztek.

– Az biztos, hogy veszélyes lehet az erdőben, főleg, ha egy gonosztevő a nyomunkban van – gondolkodott hangosan Sero.

– De Aizawa-sensei utánuk ment – ráncolta homlokát Denki.

– Ebben az erdőben ilyenkor már nem ajánlatos egyedül mászkálni – szólt közbe Rei, míg Ayame csendben bólogatott – Még, ha hárman is vannak..

Meredten bámultam magam elé és nem tudtam, hogy mit kellett volna reagálnom. Nem akartam, hogy bajuk essen, de nem voltam biztos benne, hogy ki tudnék-e úgy surrani, hogy a többiek mindezt ne vegyék észre. De minél hamarabb kellett cselekednem, mielőtt még bármiféle baj történhetett volna.
A torkom kiszáradt és kicsinek éreztem magam a világhoz képest, amely fojtogatóan óriási volt.

– Manami-chan? – nézett rám aggódva Uraraka.

Mély levegőt vettem, majd kifújtam azt és kemény tekintettel fordultam az osztálytársaim felé.

– Utánuk megyek.