» ᵀᴼᴰᴼᴿᴼᴷᴵ «

Az összetört szívet nehéz meggyógyítani, ha sikerül is, akkor sem lesz már a régi. Elraktározza magában az emléket, hogyan is tört szilánkjaira, a fájdalom pedig szinte elviselhetetlen. Igen, ezt éreztem én is.

Immáron egy hónapja vártam, hogy Manami felébredjen, a napokat pedig sokkal nehezebben vészeltem át nélküle. Az osztályban minden nap nyomott hangulat uralkodott, még az iskola előtt tolakodó riporterekkel sem foglalkoztunk, próbáltuk figyelmen kívül hagyni a ránk ragasztott feszültséget.

Némán foglaltam helyet a padomban, míg a többiek csendesen elfoglalták magukat a reggeli órákban.

- Jó reggelt, Todoroki-kun - köszönt halványan elmosolyodva Midoriya, én pedig alig láthatóan biccentettem egyet.

Lassan az ablakra vezettem tekintetemet, amelyen az esőcseppek hangosan koppanva kúsztak le a párkányra. Az időjárás tökéletesen illett a teremben uralkodó csendre, amit senki sem tett szóvá vagy jegyezett meg. Mindenki tudta, hogy miért van ez, de csak egy dologra tudtunk konncentrálni. Mégpedig arra, hogy Manami újra az életünk részese lehessen, hogy végre felébredjen és minden olyan legyen, mint pár hónappal ezelőtt.

- Jó reggelt - lépett be az ajtón Aizawa-sensei, sokkal korábban a szokásosnál - Üljetek le.

Miután mindenki helyet foglalt a saját padjánál, az osztályfőnök sóhajtva végignézett rajtunk.

- Úgy néz ki, hogy a gonosztevő megszökött - jelentette ki.

Megfagyott bennünk a vér, senki sem szólt semmit, túlságosan lefoglalt minket az, hogy ledöbbenjünk a hallottakon.

- Hasekura pedig még mindig nem ébredt fel, vagy inkább mondom úgy, hogy Shinozuka - folytatta, amin még inkább meglepődtünk.

- Shinozuka? - kérdezte halkan Kirishima.

- Nos, mivel Manami nem akarta, hogy fény derüljön az apja kilétére, ezért felvette az édesanyja nevét - felelte Aizawa unott tekintettel.

- Miért, ki az apja? - értetlenkedett Kaminari, mire hatalmasat nyeltem.

- Winderman - válaszolta valaki, mielőtt a tanár elmondhatta volna.

Lesütöttem tekintetemet, amíg a többiek eltátott szájjal fordultak Midoriya felé.

- Úristen, szóval ezért volt ilyen ismerős a képessége - kapta szája elé kezeit Ashido, mint aki nem akarta elhinni, hogy nem jött rá hamarabb.

- Miért mondja el ezt nekünk, kero? - fordult a tanár felé Asui.

- Valaki megkért rá - mondta, de többet nem árult el a bizonyos személy kilétéről.

Bár a legtöbben sejtettük, hogy pontosan ki is lehetett az, nem fűztünk hozzá többet.

- Sensei, maga szerint Manami.. - Uraraka hangja elhalkult a mondat végére, és nem volt szükséges, hogy befejezze.

- Az állapota folyamatosan javul, elképzelhető, hogy hamarosan felébred.

A szívem kihagyott egy ütemét, fellélegezve hajtottam le fejemet, miközben egy halvány mosoly kúszott fel meggyötört arcomra.

- Ha lekeverek egyet a fél fejű idiótának, akkor Szélgörcs biztosan felkel - gondolkozott el hangosan Bakugou, mire unottan ráemeltem szemeimet.

- Mondd csak, Bakugou - araszolt hozzá közelebb Kaminari - Miért pont Szélgörcs?

Ez a kérdés mindenki figyelmét felkeltette, míg Aizawa-sensei csak sóhajtva bebugyolálta magát a sárga hálózsákjába.

- Hát mert olyan görcs feje van és a szelet bűvöli - vonta meg vállait nemtörődöm stílusban.

- Ha még egyszer azt mondod rá, hogy görcs feje van, letépem a karjaid és feldugom a-

- Nyugodj meg, Todoroki-kun - mosolyodott el kínosan Midoriya, míg én gyilkos tekintettel néztem Bakugou dühös fejét.

- Remélem, hogy Manami-san hamar felépül - nézett körbe aggódva Yaoyorozu.

- Fel fog - jelentettem ki határozottan, egy pillanatra kételkedve a saját szavaimban.

Fel fog ébredni. Ugye..?

A délutánom legtöbb részét a kórházban, Manami mellett töltöttem. A kezét szorongattam, majd engedtem a szorításon, amikor felfogtam, hogy milyen feszült is voltam. Hallottam, ahogy nyílt mögöttem az ajtó, majd az a személy megállt mellettem.

- Gondoltam, hogy itt leszel, fél fejű - dünnyögte lenézve Manami-ra.

- Mindig itt vagyok - feleltem egyszerűen, szemeim sarkából Bakugou-ra néztem, akinek kifejezéstelen tekintete az előttünk fekvő lányra összpontosult.

- Felkelhetne már, még meg kell ölnöm, amiért ilyen hülye volt - morogta bosszúsan.

- Ahhoz nekem is lesz egy-két szavam - szűkítettem össze szemeimet.

- Majd meglátjuk - vágta zsebre kezeit elfordulva, és mielőtt kilépett volna az ajtón, megtorpant.

- Mióta tudtad?

Tudtam, hogy mire gondolt, de biztos voltam benne, hogy nem egyszerű kíváncsiságból kérdezte. Mert már elég régóta tudta, hogy Manami milyen háztartásban nőtt fel.

- Tudod te azt jól - mondtam.

- Tsk, nem az én hibám, hogy Deku-nak és Kerekfejnek egy nyilvános helyen kellett megbeszélniük a dolgokat Szélgörccsel. Az meg pláne nem, hogy az utcán találtatok egymásra - emelte meg hangját, majd további szavak nélkül otthagyott.

Sóhajtva lehunytam szemeimet, magam előtt pedig Manami mosolygós arcát láttam, amely lassan halványulni kezdett.

- Hiányzol - hajoltam közelebb hozzá, ujjammal egy kósza tincset kisímítva arcából - Szeretlek.

~•••~

Lassan nyitottam be az ismerős kórházi ajtón, a szobába beáramló fény egy pillanatra elvakított. Anya érdeklődve vezette rám szürke szemeit, amelyek boldogan csillantak fel, amint meglátta az arcomat.

- Shouto - mosolyodott el szélesen.

- Szia anya - köszöntöttem felfelé görbülő ajkakkal és leültem mellé az ágyra.

- Még mindig nem kelt fel? - kérdezte elszomorodva, amint jobban megfigyelte meggyötört tekintetemet.

- Nem - válaszoltam tömören, körmeimet mélyen belevájva tenyerembe.

- Ugye tudod, hogy nem szabad feladnod? - préselte egyvonallá ajkait - Az alapján, amit meséltél róla, biztos vagyok benne, hogy nem tudná elviselni, hogy miatta adsz fel mindent. És én sem.

- Már egy hónapja - suttogtam, figyelmen kívül hagyva figyelmeztető szavait.

- Shouto..

- Miért nem ébred fel, anya? - néztem fel rá kétségbeesetten, amitől szemei meglepetten tágultak ki.

Szomorúan elmosolyodva húzott közelebb magához, fejemet mellkasára hajtva szippantottam be illatát, pontosan úgy, mint régen.
Tudta, hogy amíg másoknak azt mutatom, hogy minden rendben, addig belülről teljesen szétestem és a remény pislákoló lángjai is lassan kezdtek elhalványulni a szívemben.

- Teljesen rendben van, ha kétségbeesel, de meg kell bíznod benne, és önmagadban is. Lehet, hogy most nem lehettek együtt, de biztos vagyok benne, hogy az élet egy sokkal jobb történetet tartogat számotokra. Csak türelmesnek kell lenned.

Csendben hallgattam lágy hangját, miközben kezével a hajamat simogatta, érintése megnyugtatott. Hálás voltam neki, amiért lelket öntött belém és arra buzdított, hogy ne adjam fel ilyen könnyen.

Csak türelmesnek kellett lennem.

Az idő gyorsan elrepült anya mellett, a beszélgetés más irányba terelődött, amit nem bántam, mert kellett valami más téma, amivel elterelhettem sötét gondolataimat.
Késő este volt, amikor hazaértem, a konyhából pedig Fuyumi dugta ki a fejét, amint meghallotta az ajtó csapódását.

– Áh, üdv itthon – köszöntött elmosolyodva, majd felsóhajtva tett felém egy lépést – Jól vagy?

Lassan felnéztem rá, miután levettem a cipőimet. Némán bólintottam, amivel úgy láttam, hogy nem igazán volt megelégedve, de nem firtatta és továbbra is kíváncsian nézett rám.

– Éhes vagy? Még maradt a vacsorából, Natsuo nem volt olyan torkos és hagyott neked is – nevetett fel kínosan, mire halványan elmosolyodva bólintottam.

Miközben ettem, Fuyumi elköszönt tőlem, mivel holnap korán kellett kelnie, ezért teljesen egyedül maradtam a helyiségben. Gondolatban teljesen máshol jártam, a falatok pedig nehézkesen csúsztak le torkomon. Sokszor átbeszéltem magamban a dolgokat, miszerint máshogy is alakulhattak volna a dolgok, de a végén mindig rá kellett jönnöm, hogy mindennek így kellett történnie. Így, vagy úgy, Manami-nak szembe kellett volna nézni a múltjával és annak okozójával, aki tönkretette azt.
De akármilyen fájdalmas is volt rá várni, tudtam, hogy megérte és többször is megtettem volna érte. Bárhol, bármikor.

~•••~

Tudom, hogy az utóbbi részek eléggé unalmasak és eseménytelenek voltak, de szerettem volna Shouto érzelmeit megmutatni, és leírni az ő szemszögéből is a dolgokat. A következő lesz az utolsó fejezet és hát..ja. Ha sikerül olyan érzelmesre megírnom, mint szeretném, akkor készítsétek a zsebkendőt. :) És köszönöm, hogy eddig itt voltatok, olvastátok a történetet és a kedves kommentjeiteket, amiken sokszor jót derültem. A lényeg, hogy hamarosan hozom a következő, egyben utolsó részt. ^^