» ᴹᴬᴺᴬᴹᴵ «

A kirándulás napja.
Általában mindenkinek más dolog jut eszébe ezzel a mondattal kapcsolatban. Valakinek a szórakozás, pihenés, másoknak edzés és túrázás.
De én semmi másra nem tudtam gondolni, azon kívül, hogy hogyan setálok el apám orra előtt egy bőröndöt cipelve, úgy, hogy közben ne fogjon gyanút.
Reggel ötöt jelzett az óra, amikor kiléptem a szobám ajtaján. A ház csendes volt, a folyosó üres, így nesztelenül próbáltam lerohanni a lépcsőn, nehogy felverjem az alvó öregemet.
Rájöttem, hogy jobb lesz, ha a kirándulás után kapom a pofonokat, mintsem pénteken, a hajnali órákban.
Felhúztam a bakancsomat és utoljára körbenéztem, végül egy időben lenyomva a bejárati ajtó kilincsét, egy krákogás hangzott fel mögülem. Lefagyva nyeltem egy hatalmasat és nem voltam képes megmozdulni a félelemtől.

Úrrá lett rajtam a rettegés, amelyet minden egyes ütés előtt éreztem, a torkomban gombóc keletkezett és a másodpercek elteltével csak még nagyobb lett.

- Mutasd meg nekik, hogy milyen erős vagy.

A döbbenettől kitágultak szemeim és csak egy bólintásra futotta a maradék bátorságomból, majd robotszerű mozgással magam után húzva a bőröndöt, vissza sem nézve kiléptem a ház ajtaján.

~•••~

Egész úton a cipőm orrát bámultam és képtelen voltam felfogni, hogy tudta. Mégsem csinált semmit, nem büntetett meg és a legrosszabb: egyszerűen elengedett. Hirtelen olyan érzésem támadt, mintha visszatértem volna a múltba, ahol apám még szeretett és törődött velem. De a jelen teljesen más volt és az előbbi viselkedése teljesen összezavart.

Mindegy is, ezzel ráérek később is foglalkozni...

A sulihoz közeledve, láttam, hogy a legtöbben már ott ácsorogtak az épület előtti leparkolt busz mellett, és a még meg nem érkezőket várták. Halványan elmosolyodva Momo-chanhoz és Kyoka-hoz léptem, ugyanis ők voltak az egyetlen lányok a társaságban.

- Valami megváltozott benned - mért végig kedves tekintettel Momo-chan, miután köszöntem nekik.

- Oh, hát igen - vontam vállat zavartan.

Hirtelen egy hangos ordítás zavarta meg a kialakult csendet, amire az alvó Aizawa-sensei is felfigyelt. Elképedve meredtem a nagyobb társaságra, ami Bakugou-ból, Kirishima-ból, Deku-kunból, Uraraka-ból, Sero-ból és Denki-ből állt.

- Már korán reggel üvöltözik - dünnyögtem unottan Katsuki-ra célozva, ami egy kuncogást csalt elő a mellettem álló lányokból.

- Sziasztok - szökkent mellénk Ochaco-chan boldogan.

- Hogy-hogy velük jöttél? - bökött a vitatkozó fiúkra Kyoka.

- Oh, amikor Deku-kunnal sétáltunk a suli felé, összefutottunk velük - magyarázta elhúzva száját.

Fejemet ingatva elmosolyodtam, aztán Izuku lépett hozzánk, látszólag teljesen kimerülten.

- Nem aludtál semmit, ugye? - döntöttem oldalra fejemet a fiút vizslatva.

- Nem - jelentette ki és valamit az osztálykirándulásról kezdett el motyogni. Mindenesetre, eléggé ijesztő látványt nyújtott...

A diákok egymás után érkeztek meg az akadémia elé és végignézve rajtuk, látszott, hogy mindenki - akár csak minimálisan is - izgatott volt. Mélyen beszívtam a reggeli levegőt és ökölbe zártam kezeimet. Nem csak megváltozni fogok, de erősebbé is kell válnom, hogy megmutassam apámnak, hogy nem vagyok haszontalan. Be kell bizonyítanom, hogy a létezésem nem hiábavaló, hiszen tudom, hogy anya figyel fentről.

Felnézve, messzebbről kiszúrtam Shouto jellegzetes hajszínét, de valamilyen oknál fogva nem mertem odamenni hozzá. Éreztem, hogy a szívem hevesebb vert és talán el is pirultam, amit nem igazán tudtam hova tenni. Idegességemben kezeim izzadni kezdtek és gyorsabban kapkodtam a levegőt.
Ám szerencsételnségemre más valaki is érzékelte a pillanatnyi lemerevedésemet.

- Oh, a kicsi Manami-chan zavartban van Todoroki-kun miatt - kuncogott Mina, miközben fel-le húzogatta szemöldökeit.

- Most, hogy említed, Todoroki-san sokkal másabb, ha Manami-san a közelben van - húzódott Momo-chan szája egy mindenttudó mosolyra.

Morcosan elpirulva összefontam karjaimat mellkasom előtt.

- Tévedtek, mi csak barátok vagyunk - jelentettem ki a vártnál bizonytalanabb hangon.

- Ugyan, Manami-chan. A vak is látja, hogy van köztetek valami - bökte meg oldalamat Ochaco-chan, mire fáradtan felsóhajtottam.

- Egyetértek - szólalt meg váratlanul az eddig csendben ácsorgó Izuku.

- Már te is kezded, Deku-kun? - néztem rá elképedve - Gyerekesek vagytok, kizárt, hogy zavarba jöjjek Sho... - ekkor az előbb említett személy lépett mellém, mire hátrábbugorva egy kissebb sikoly szaladt ki ajkaim közül.

- Ez aranyos volt - jegyezte meg halkan, engem bámulva Ochaco-chan, míg Deku és a többi lány szaporán bólogattak.

- Oh, bocsi, hogy megijesztettelek - lépett közelebb a fiú, én pedig teljesen elvörösödve össze-vissza makogtam.

- Semmi, baj, izé, de el kell intéznem valami...fontosat - mondtam remegő hangon, majd bevillant egy ötlet - El kell mennem Bakougo-hoz - hadartam, majd már el is tűntem az összezavarodott Shouto és az unottan utánambámuló társaság elől.

- Miért pont Bakugou? - kerdezte Kyoka, ám a választ már nem hallottam.

Teljesen elpirosodva bújtattam el arcomat a tenyereim mögé és képtelen voltam elhinni, hogy ennyire lejárattam magamat előtte...ismét.

- Manami? - kocogtatta meg a vállamat valaki, majd Kirishima arca tűnt fel előttem, mögötte pedig a többi fiú beszélgetett.

- Igen? - kerdeztem vékony hangon, mire észbekapva megköszörültem a torkomat.

- Pont rólad volt szó az előbb - mesélte boldogan a fiú, én pedig bambán felpislogtam rá.

Per pillanat fogalmam se volt, hogy mi folyt körülöttem, mert még mindig az előbbi jelenet miatt voltam kiakadva.

- Nem is róla volt szó, tüskehajú - morogta Bakugou és hosszasan bámulta az arcomat - Tiszta vörös vagy, Szélgörcs - állapította meg.

- Nem mondod, barom? - forgattam szemeimet, majd témát váltottam, mielőtt még leeshetett volna az álmos Katsuki-nak, hogy az előbb minek is neveztem őt - Egyébként, miért beszéltetek rólam?

- Csak arról, hogy Bakugou... - magyarázta Denki, ám az általa említett fiú egy hatalmasat sózott a fejére.

- Kussolsz, Pikachu - kiabálta, míg a többiek jól kinevették, én jobbnak láttam, ha távozok.

Magam elé meredve godolkoztam Denki félbehagyott mondatán, miközben a többi diák között furakodtam át az előbb otthagyott társaság után kutatva szemeimmel. A csopor kiegészült Tsuyu-channal és Hagakureval is, mióta elmentem. Pechemre Todoroki még mindig ott volt, így kicsit berezelve ugyan, de újra Momo-chan mellé álltam.

- Na, beszéltél Kacchan-nal? - vonta fel mindkét szemöldökét Izuku.

- Hogyne - feleltem csendesen.

Shouto tekintete szinte lyukat égetett a testembe, amitől ismét kirázott a hideg, de próbáltam figyelmen kívül hagyni az érzést. Láttam a szemeiben, hogy valami zavarta, de nem akartam rákérdezni, vagyis pontosabban nem mertem...

~•••~

Hamarosan mindenki megérkezett, így miután bepakoltuk a busz csomagtartójába a bőröndöket, végre felszállhattunk a járműre. Az ülések között kapkodtam fejemet, amikor valaki meglökött hátulról.

- Már megint útban vagy, idióta - vicsorgott rám a kedvenc osztálytársam, Bakugou.

- Bocs - sóhajtottam lenyelve a sértést és lehuppantam egy hozzám közel eső ülésre. Katsuki összezavarodva figyelt engem, végül mindneféle megjegyzés nélkül elhaladt mellettem.

Az ablakon kibámulva rágcsáltam alsó ajkamat, amikor éreztem, hogy valaki megállt felettem.

- Nem baj, ha ideülök? - kérdezte mélyen a szemeimbe nézve.

- Nem, csak nyugodtan - feleltem elmosolyodva és hagytam, hogy Shouto helyetfoglaljon mellettem.

Hallottam, ahogyan a busz motorja elindult és pár másodperc múlva a jármű lekanyarodott az útra. Miközben hallgattam az osztálytársaim beszélgetéseit, gondolataim az éppen mellettem ülő személy felé terelődtek. Beszélni akartam vele, de nem tudtam, hogy milyen témát is dobhatnék fel, ezért egy jó darabig szenvedtem. Végül összeszedve magamat, kinyitottam a számat, hogy megtörjem a csendet, ám Shouto gyorsabbnak bizonyult, és a számomra megdöbbentő kérdés hamarabb hagyta el ajkait.

- Mit akartál Bakugou-tól?