» ᴹᴬᴺᴬᴹᴵ «

A tűz perzselő lángjai körbevettek és a füst miatt semmit sem láttam magam körül. Alkarommal próbáltam takarni a számat, de éreztem, hogy az oxigén kezdett kifogyni a tűdőmből. Homályosan láttam a körülöttem összedőlő falakat, amik bármelyik percben összenyomhattak volna. De nem így történt.
Hirtelen egy kezet éreztem meg vállaimon és félnézve anya vérvörös tekintetét pillantottam meg. Arca koszos volt, szemeiből folytak a könnyek és...mosolygott.
Visszatartott lélegzettel bámultam szemeibe, majd még egy utolsó szót leolvasva a szájáról, éreztem, ahogyan nagyot lökött rajtam. Minden egy pillanat alatt történt. Az omladozó ház plafonja leszakadt és teljes pontosságg anyára esett. Pupilláim kitágultak és torkomból egy hangos sikoly tört fel, miközben az égő rom alól kifolyó friss vért bámultam.

- Anya! - kiáltottam bele az éjszakába kétségbesetten.
Nagyokat lelegezve realizáltam, hogy az egész csak egy rémálom volt, de mégis reszkettem. Fogaimat összeszórítva koncenráltam, hogy ne hányjam el magam az elém kerülő emlékek hatására. Izzadságcseppek folytak le a homlokomon, miközben kezeimet bámultam, amik még mindig remegtek. Már akkor tudtam, hogy ez az emlék életem végéig kísérteni fog álmaimban, hogy aztán szépen, lassan összeomoljak belülről.

~•••~

Reggel faradtan kószálódtam ki az ágyból, hiszen az álom miatt nem igen tudtam visszaaludni és féltem, hogy a kiáltásomat talán apám is meghallotta. De meglepetten vettem tudomásul, hogy reggel már nem tartózkodott a házban.
Miutan robotszerű mozgással felöltöztem, úgy éreztem, hogy a reggelit nem bírná el a gyomrom, ezért üres hassal indultam el az akadémiára.
Egész úton egy követ rúgdostam és a megszokottól is érzelementesebb hangulatban ballagtam az út menti járdán. Napról-napra egyre rosszabbul voltam, rengeteget fogytam és a kimerütség miatt nehezen tudtam nyitvatartani szemeimet. És ezt senki sem vette ezt észre, vagy csak nem akarták. De nem számított, mert az évek alatt megtanultam, hogy csakis saját magamban bízhatok. Furcsamód, már kezdtem kételkedni, hogy a titkaim még az én szívemben sincsenek biztonságban, ezért próbáltam kitörölni mindet. Sikertelenül.

A folyosón sétálva már hallottam, hogy a teremben ismét káosz uralkodott, mint tegnap a tanár megérkezte előtt.

- Manami-chan! - ugrott rám valaki hirtelen, aminek következtében majdnem hátraestem.

Ochaco széles mosollyal nézett, majd éreztem, hogy egyre több lány akaszkodott rám.

- Mi van veletek? - pislogtam értetlenül körbe.

- Deku elmondta, hogy tegnap mennyire magányosnak látott téged és mivel ma nincs sok óránk, arra gondoltunk, hogy elmehetnénk bevásárolni a kirándulásra - avatott be Mina, mire mind helyeslően bológattak.

Értetlenül körbenéztem, de az előbb említett fiút sehol sem láttam. Talán Sms-ben írta le a gondolatait, mégis aggasztott, hogy már másoknak is feltűnt a nyomorúságom.

- Közben pedig jobban meg is ismerhetjük egymást - szakított ki a gondolataim közül a mosolygó Momo.

Meglepett szemekkel néztem végig rajtuk, illetve Toru egyenruháján, mivel ő tulajdonképpen egy láthatlan lány volt.

- Én is mehetek? - furakodott közénk Mineta-kun és csillogó szemekkel kémlelt körbe - Talán segíthetek lemérni a méreteiteket, hogy megfelelő ruhát válasszatok - meredt maga elé ábrándozva.

- Még mit nem - forgatta szemeit Kyoka, majd egyszerűen félretolta a fiút.

- Na, Manami-chan? Mit szólsz? - kérdezte izgatottan Uraraka-chan, én pedig hirtelen nem találtam a megfelelő szavakat, amikkel kifejezhettem volna, hogy mennyire is meglepett a dolog.

- Én... - kezdtem bele halkan - Nos, még senki sem tett ilyen dolgok értem - szegeztem le tekintetmet és féltem, hogy talán kinevetnek, ám ez nem történt meg, helyette együttérzően rámmosolyogtak.

- Ugyan, ez semmiség, kero - lépett mellém Tsuyu-chan kedves tekintettel.

- Na, lányok, akkor suli után megyünk? - karolta át Kyoka-t Denki és az eddig csendben figyelő fiúk egyenként csatlakoztak hozzánk Deku, Todoroki és Katsuki kivételével, akik még nem érkeztek meg.

- Ez a program csak a lányoknak szól - szűkítette össze szemeit a fülhallgatós lány és lesöpörte magárol a szőke fiú karját.

- De hát nekünk is be kell szereznünk pár cuccot és szeretnénk jobban megismerni Manami-t - ellenkezett Kirishima, miközben átkarolta vállaimat. Pisloga felnéztem rá, de úgy látszott, hogy neki ez teljesen természetesnek számított.

Unottan hallgattam a kezdetleges vitát, hol a lányok, hol pedig a fiúk jöttek elő a saját érvükkel. Megunva mindezt, nagyot sóhajtottam.

- Nekem teljesen mindegy, hogy mennyien megyünk - jelentettem ki hangosabban és végre mindenki elhallgatott.

- Na, látjátok - vigyorodott el Kirishima diadalittasan, majd végszóként egyszerre ért be a terembe a három hiányzó.

- Oi, idióták, én jöttem hamarabb! - fortyogott a dühtől korán reggel Bakugou, miközben mindkét fiút arréblökve megállt mellettünk.

- Jó reggelt - köszönt egy fáradt sóhaj kíséretében Izuku, majd amint meglátta az összegyűlt csoportot, kérdőn nézett ránk.

Eközben Todoroki hangtalanul leült a helyére és csendben figyelte az osztályt.

- Deku-kun! Jó, hogy jöttök, az előbb avattuk be Manami-chant az általad kitalált tervbe - szólította fel boldogan Uraraka.

A fiú elvörösödve magyarázkodni kezdett, és miközben mindenki rá figyelt, végre sikerült kijutnom a tömeg közepéből és fellélegezve támaszkodtam térdeimre.

- Menj arrébb, útban vagy - morogta rám Katsuki és meg sem várva a válaszomat, arráblökve levágta magát a helyére.

Az arcát imitáltam és közben mutogattam neki, de mivel háttal ült nekem, így nem láthatta, miként is űztem belőle gúnyt. Ellenben egy személy mindvégig figyelt egy apró mosoly kíséretében. Felhevült arccal fordultam el Todoroki-tól és kétségbeesetten legyezve magamat próbáltam lenyugodni.

Mi a franc...?

~•••~

- Kacchan, ne lökdösődj! - kérte kétségbeesetten Deku, miközben a bevásárlóközpont közepén ácsorogtunk.

Az ideút számomra elég szórakoztató volt, a többieknek viszont terror. Ugyanis, miután pár ember kivételével mindenkit sikeresen meggyőztek a fiúk, hogy jöjjenek el velünk vásárolni, teljes káosz alakult ki. A lányok a Kirishima-kunnal és Denki-vel félbehagyott harca folytatódott, eközben Katsuki dühöngve ordítozott Deku-kunnal, amiért az ő szavaival élve "folyton ráparancsolt", pedig csak egyszer szólt neki, mivel a szőke majdnem beleesett egy lyukba. Leghátul én és a szintén némán mellettem sétáló Todoroki zárta a sort. Mivel nem törtük magunkat túlságosan, hogy beszélgetést kezdeményezzünk a másikkal, ezért inkább csendben élveztük egymás társaságát.

- Ne mondd meg, hogy mit csináljak, te idióta Deku! - orídtott fel sokadszorra Bakugou, ami kezdte sérteni a füleimet.

- Deku-kunnak igaza van, és fogd be, hangos vagy - jelentettem ki egyszerűen és úgy éreztem, hirtelen farkasszemet néztem a Sátánnal, amint ijesztő szemei megtaláltak engem.

A többiek, akik eddig mind el voltak foglalva egymással, elhallgattak és feszülten figyelték a jelenetet.

Miért nem tudtam csendben maradni most az egyszer?

- Hogy monod? - hajolt hozzám közelebb Katsuki, aminek látványa másoknak talán félelmetes lehetett, de engem egyáltalán nem hatott meg.

- Ötöt teszek Manami-chanra - suttogta izgatottan Denki Kirishima-kunnak.

- Hülye vagy? Bakugout ismerve nincs sok esélye - sziszegte közbe Sero, míg a többiek csak lefagyva figyeltek engem és a fiút.

- Jól hallottad, Bakagou - sziszegtem, ám az általam kitalált becenév hallatán az újdonsült tulajdonosa felmordult.

Érezhető volt rajta, hogy most tényleg felidegesítettem és mire észbekaptam volna, karját a levegőbe emelte, mint aki ütni készült.
A bevásárlók eközben néha-néha felénk pillantottak, ám én továbbra is álltam Katsuki tekintetét, ami őszinte düht sugallt.

- Üss meg - néztem mélyen vörös szemeibe az én óceánkékjeimmel.

Egy ideig habozott. Láttam a szemeiben, hogy nem akart megütni, egy számomra érthetetlen okból. Végül, mintha észbekapott volna megrázta a fejét, és izzó szemekkel lendítettte az öklét, ami az utolsó pillanatban pontosan pár miliméterrel az arcom előtt állt meg.