Idő kell ahhoz, hogy a sebek begyógyuljanak, mint fizikálisan, mint lelkileg. A várakozással töltött idő alatt sok minden történhet, a seb tovább nyílhat, vagy bevarasodhat, ez csupán attól a személytől függ, aki hordozza őket.
Todorokiban vegyes érzések kavarogtak, sokszor megingott, de mindig volt mellette valaki, aki visszarángatta őt a sötét gondolataiból.

Mindeközben a tanári kar próbált intézkedni a sajtósok és ujságírok ellen, akik sorfalat álltak az iskola nagy kapuja előtt. Nem adták fel és napról napra nagyobb tömeg várakozott a U.A. előtt.

- Nem mondhatunk többet, már mindent tudnak - próbálta lenyugtatni a tolongó embereket Present Mic.

- Igaz, hogy Winderman évekig bántalmazta a saját lányát? - nyomtak az arcába egy mikrofont.

- Hogy szökhetett meg az a gonosztevő? - hangzott fel egy másik kérdés hátulról.

- Kérem, nyugodjanak meg - csitította a népet Present Mic, ám a tömeg nem hárított.

Sőt.

Todoroki, Midoriya, Uraraka és Iida egymás mellett haladva közeledtek az akadémia felé, majd csak arra eszméltek fel, hogy körbekerítették őket a kíváncsi riporterek.

- Todoroki Shouto! Igaz, hogy emiatt a románc miatt kissé meginogtál? - kérdezgették folyamatosan az unott tekintetű srácot.

- Ez nem csak egy románc - felelte - Szeretem Manamit. Ennyi.

Az elhangzott mondat után kitört a káosz, egymás szavába vágva kérdezgették a négy diákot, akiket Aizawa-sensei éppen időben menekített ki.

- Nem hiszem el, hogy még mindig itt vannak - motyogta Izuku felsóhajtva.

- Menjetek fel az osztályterembe. Ezt mi elintézzük - nézett le rájuk az osztályfőnökük, immáron a biztonságos falak mögött, majd el is tűnt elölük.

- Todoroki-kun, nem gondolod úgy, hogy most rád fognak szállni az előbbi kijelentésed miatt? - érdeklődött Iida, míg Ochaco és Deku megtorpanva néztek vissza Shouto-ra.

- Nem számít - felelte közömbös hangnemben, végül halványan elmosolyodott, ahogyan végignézett a három felvont szemöldökű barátján - Ha ez kell, hogy leszálljanak Manami-ról és a családjáról... Főleg, hogy az igazat mondtam.

- Ez egy hősies tett volt tőled, Todoroki-kun - bólogatott szaporán Uraraka.

- Félre, extrák! - hallották meg a kapu felől Bakugou hangját, majd mögötte megjelent Kirishima is, aki láthatóan jól szórakozott barátja idegességén a helyzet ellenére is.

A három diák megvárta, amíg felzárkózott hozzájuk az ingerült Katsuki és a kínosan mosolygó Kirishima.

- Tsk, ma mindenki elállja az utat? - dünnyögte ingerülten Bakugou és félrelökve Todorokit elviharzott közöttük.

- Uhm, mi baja van Kacchan-nak? Ma a szokásosnál is idegesebb - fordult utána aggódva Deku.

- Oh, a baleset óta ilyen - legyintett a vörös hajú, de az arcára kiülő szomorúság tisztán látható volt.

Todoroki fejét lehajtva, szó nélkül megindult az épület felé.

- De Todoroki-kun sem önmaga azóta - sóhajtott fel Uraraka elhúzva száját.

- Ahogyan senki más sem az osztályban - tette hozzá Iida halk hangon.

~•••~

Shouto csendesen foglalt helyet a padjában, majd Deku-ék is megérkeztek, így már mindenki jelen volt a teremben.
A hangulat már nem volt olyan nyomott, de senki sem feledkezett meg a helyzetről, ezért hangoskodni sem hangoskodtak a tanárok örömére.

- Hé, emlékeztek, amikor Bakugou meg akarta ütni Manamit? - hozta fel a témát Kaminari.

- Kétszer is - bólintott Mina.

- Oi, ha nem akarsz meghalni, akkor kapcsold ki magad, hülyegyerek - morgott rá Bakugou Denkire, aki magába roskadva hajtotta le fejét.

- De Manami nem ijedt meg Bakugou-tól - kuncogta Sero.

- Tsk - vetette oda válasz helyett Katsuki.

- Egyébként, van valami hír Manami felől? - fordult körbe Mina, mire csak fejrázást kapott.

- Nincs - felelete szűkszavúan Todoroki.

Ekkor az ajtó nagy hévvel nyílt ki és All Might robogott be rajta.

- Itt vagyok - tette csípőre kezeit - És jó hírekkel érkeztem!

Mindenki kíváncsi tekintettel meredt a férfira, aki megköszörülte a torkát.

- A kórházból hívtak, hogy Shinozuka lány felébredt!

A teremben lévő diákok egyenként dermedtek le, senki sem tudta elhinni a hallottakat. Csak arra eszméltek fel, hogy valaki felpattant a székéről és hihetetlen sebességgel száguldott ki az ajtón.

- Todoroki-kun! - kiáltott utána Deku és megindult a barátja után.

Pár másodperc múlva már csak All Might maradt a teremben és értetlenül forgolódva hunyorgott körbe a helyiségben.

Shouto levegőért kapkodva igyekezett a kórház felé, miközben mögötte a barátai rohantak. Elméje kezdett kitisztulni, Manami arcának halvány képe szemei előtt tisztult ki, és hetek óta most érezte először, hogy van remény. Boldog volt.

~•••~

« ᴹᴬᴺᴬᴹᴵ »

A fojtogató sötétség, amely körbevett most halványulni kezdett. A padló omladozni kezdett talpaim alatt és zuhanni kezdtem, valahova a semmibe. Pontosan nem tudtam, hogy meddig tarthatott ez az állapot, de a vakító fényesség körbevette testemet és többé nem éreztem semmit. Aztán váratlanul törtem millió darabra és megszűntem létezni.

A fejem lüktetett, amikor magamhoz tértem, a napfény érzékenyen hatott a szemeimre, emiatt pedig pár percig elhomályosodott a látásom. Az első dolog, amit megpillantottam, az a fehér plafon volt és a szemeim sarkában megbúvó virágszirmok. Fokozatosan fordítottam el a fejemet, hogy jobb rálátást nyerjek a vázában elhelyezett növényekre, melyeknek különböző színei feldobták a fehér szobát. Az ablakon keresztül beáramló friss levegő meglengette a karnisra szerelt függönyt, így már nem tűnt olyan fojtogatónak a kis helyiség. Kezemet próbáltam mozgásra bírni, ám nem ment olyan egyszerűen, mint ahogy azt terveztem, ezért pár próbálkozás után feladtam. Nagy levegőt vettem és ismét a plafonra meredtem.

Felébredtem.

De mióta voltam eszméletlen? Miért? Van, valaki, aki várta, hogy magamhoz térjek? Van családom, esetleg rokonaim? Én ki vagyok?

Ezekkel a kérdésekkel telt meg az elmém, amelyekre választ nem találtam és éreztem, hogy egy jó ideig nem is fogok.

Az ajtó jellegzetes nyikorgó hangjára kaptam fel fejemet és erőtlenül néztem farkasszemet a meglepődött nővérrel.

- Úristen - suttogta, mint aki nem hitt a szemeinek és szó nélkül kirohant.

Összezavarodva néztem utána és kedvem lett volna kiszaladni a folyosóra, hogy megtudjam az ittlétem okát. Pár perc múlva egy orvos jelent meg, halvány mosoly keresztezte arcát, ahogyan az ágyam mellé lépett.

- Hogy érzi magát, Shinozuka-san?

~•••~
» ᵀᴼᴰᴼᴿᴼᴷᴵ «

Sietve téptem fel a kórház ajtaját és szinte beestem az épületbe. Nem foglalkozva az engem vizslató riadt tekintetekkel rohantam a lift felé, ugyanis az itt töltött idő alatt már nem kellett engedélyt kérném a recepciós pultnál, de időm se lett volna rá, ha akartam is volna. Idegességemben folyamatosan a pirosan villogó ötös számú gombot nyomogattam, ami Manami tartózkodási helyének számát is jelentette. A tenyerem izzadt és képtelen voltam tisztán gondolkozni.

Látni akartam őt.

Amint kinyílt a lift ajtaja és kiléptem rajta, Manami kezelőorvosával találtam szemben magam. Megilletődve nézett fel a papírjaiból.

- Oh, Todoroki-kun! Jó, hogy jön, meg kellene beszélnünk pár dolgot-

- Sajnálom, de most sietek - hadartam elhaladva mellette.

- De még nem mehet be hozzá - szólt utánam - Valamit tudnia kell!

Állkapcsomat megfeszítve szaporáztam meg lépéseimet, ahogyan ismét hallottam a lift ajtaját kinyílni.

- Todoroki-kun, az orvos azt mondta, hogy még várnunk kell - ragadta meg vállamat Midoriya, de elrántottam tőle.

- Már túl sokat vártam - mondtam remegő hangon.

Már csak pár méter választott el attól az ajtótól, amely mögött Manami tartózkodott, de mintha megfagyott volna bennem valami, hirtelen megtorpantam.

Egész idő alatt azt vártam, hogy felébredjen, hogy újra elveszhessek azokban a szemekben. Most azonnal megtehettem volna, de valami visszatartott. Zavart, hogy valamit tudnom kellett volna.
Megráztam fejemet, hogy elhesegessem a kusza gondolataimat és nagyot nyelve nyomtam le a kilincset. Eközben magamon éreztem osztálytársaim tekintetét és még utoljára hátranéztem rájuk a vállam felett. Megejtve egy halvány mosolyt biccentettem feléjük, majd visszafordulva szélesre tártam az ajtót.

A fény, amely az ablak felől jött beterítette az egész szobát. Ott ült ő, az ágyon, hamu barna tincsei eltakarták arcát, ahogyan az eget bámulta. Lassan becsuktam magam mögött az ajtót, ezzel elérve, hogy lassan rámvezesse tekintetét. Szemei üresek voltak, ajkai kicserepesedve nyíltak el egymástól.

A szívem megszakadt a látványtól, de kénytelen voltam visszafogni az előtörő könnyeimet. Mondani akartam valamit, bármit, de ahelyett csak egy szó jött ki a számon.

- Hiányoztál.

Pupillái kissé összeszűkültek, ahogyan homlokát ráncolva nézett bele szemeimbe, majd csak ennyit kérdezett, amitől azonnal összetörtem.

- Te ki vagy?

~ Ｖéｇｅ ~

Őszintén...baromi rossz érzés lezárni ezt a történetet, de hát egyszer mindennek vége kell, hogy legyen. :') Érzem, hogy most utálni fogtok emiatt, szóval előre megásom a síromat, hogy megkönnyítsem a dolgotokat. lol
Plusz majd még hozok egy "írói" utószót és pár tényt a könyvről, de addig is, még egyszer köszönöm, hogy eddig itt voltatok és olvastátok a részeket! ❣