» ᴹᴬᴺᴬᴹᴵ «

A fájdalom érzete hihetetlen gyorsasággal terjedt szét a testemben. A kéz, amely az arcomon csattant az előbb, most megragadta hosszú, szürkés-barna tincseimet és a levegőbe emelt.

- Hasztalan vagy, nem érsz te semmit - sziszegte az arcomba, majd elengedett és hagyta, hogy a földre zuhanjak. Pislogva próbáltam az eszméletemnél maradni, de valami folyamatosan rántott lefelé és nem ereszett.

- Minden a te hibád - jelentetette ki végszóként és vissza sem nézve kisétált az ajtón.

Ő... Ő volt az apám, aki engem hibáztatott anya haláláért egészen 8 éves korom óta. Gyűlölt, utált, rühellt, amiért csakis szenvedést hoztam az életébe és még azt a személyt is elvettem tőle, akit a legjobban szeretett.
Nem mutathattam fájdalmat, mert tudtam, hogy attól mégjobban haragra gerjedne és halálomig verne. Tulajdonképpen nem is bántam volna, ha agyonvert volna az emberfeletti erejével. Nem hiába kapta meg a 3. legnagyobb hős címét All Might és Endeavor után.
Szapora lélegzettel könyököltem fel a padlón és próbáltam visszanyerni az energiámat, amit leszívott tőlem a képességével.
Tényleg haszontalan lennék? Elvégre meg sem tudtam védeni magam az engem érő ütésektől. Csakis bajt hozok rá és még sosem értem el, hogy egyszer büszke lehessen rám. Csak egy felesleges báb voltam számára, akit kedvére ütlegelhetett, ha olyanja volt. És ez olyannyira fájt, hogy lassan a szívem is apró szilánkokra kezdett szétesni.
Ekkor eltört bennem valami. Ismét a földre roskadtam és a könnyek, melyeket mindig visszatartottam, most vízesésként folytak le arcomon. Minden homályos volt körülöttem és nem láttam semmit a szememből előtörő sós cseppek miatt.

- Anya... - zokogtam fel keservesen és összébbhúzva magamat, tenyereimbe temetettem arcomat.

Az emlék haloványan égett előttem, amikor édesanyám minden este egy dalt énekelt el nekem, amitől nyugodtan álomra hajthattam fejemet. De ez már nem történhetett meg, és anya elvesztésével együtt az én boldog, mosolygós énem is meghalt.
Azon az éjszakán ismét a padlón alutam el a szomorúság és keserűség érzetével a szívemben, miközben kialakult bennem egy elhatározás, ami talán örökre megváltoztatta az életemet.

~•••~

Elszántan vezettem fel tekintetemet a magas épületre, melynek logóját szinte mindenki ismerte. U. A.
Apám tudta nélkül sikerült elintéznem, hogy év közben fel vegyenek az 1-A osztályba, amivel ugyan nehezen, de elboldogultam. És most itt álltam a befelé siető diákok között, akik minden áron hőssé akartak válni. Csak én lógtam ki a sorból, mert az én célom másfelé hajlott, engem nem csak az emberek megmentése vezérelt... Én túl akartam szárnyalni az apámat, hogy megmutassam neki: nem vagyok olyan hasztalan, mint gondolta.
Éjjel-nappal edzettem, hogy bekerüljek erre az akadémiára, ami miatt sokkal erősebbé váltam, mint fizikailag, mint lelkeg. A régi énem végleg eltűnt és helyére egy érzelmek nélküli lépett, aki előtt csaki egy cél lebegett. Ez voltam én. Hasekura Manami, a lány, aki be akarta bizonyítani az intenzitását.

Utam először a tanárihoz vezetett, ahol látszólag nem tartózkodott senki, ám megpillantottam egy sárga halózsákba tekert embert, aki éppen az igazak álmát aludta. Megkockáztatva, leguggoltam mellé és kissé megbökdöstem, reakcióként pedig egy morgás hangzott fel.

- Őn Aizawa-sensei? - kérdeztem minden mindegy alapon, majd hagytam, hogy a férfi dünnyögés közepette álljon fel.

- Hasekura Manami? - vonta fel mindkét szemöldökét kérdőn, mire bólintottam - Kövess!

Némán tettem, amit mondott és a folyosó felé vettük az irányt, ami már kihalt volt és csendes, csak a cipőink csattogása vert vísszhangot a nagy épületben. Kicsit furcsa volt belegondolni, hogy maga Eraserhead lesz az osztályfőnököm, de valamiért izgalommal töltött el, hiszen nagyra tartottam őt.
Hirtelen megállt egy óriási ajtó előtt, amely mögül hangos zaj és ordibálás szűrődött ki, aminek következtében Aizawa-sensei aktiválta az erejét és ijesztő tekintet kíséretében vágta ki az ajtót. A terem elcsendesült, viszont még mindig nem láttam az osztálytársaimat.

- Csengetéskor a helyeteken kell ülnötök - jelentette ki unottan a férfi és beljebblépett, ezáltal nekem is szabad teret adva.

Amikor rálátást nyertek az arcomra, mindenki mozgalódni és súgdolózni kezdett egymással, én pedig unottságtól teli szemekkel álltam a tekinteteket.

- Ő Hasekura Manami, az új osztálytásatok - mutatott be az osztálynak Aizawa-sensei és ekkor alakult ki a legnagyobb káosz. Az egyik fiú folyamatosan azt kiabálta, hogy mérjük le az erőmet, míg egy másik rólam kérdezgetett, a harmadik pedig magában motyogott. A lányok csak együttérző pillantásokkal illettek, hiszen nehezen lehetett kibírni ennyi fiúval körbevéve.
Aizawa-sensei szemei pirossá változtak, aminek következtében ismét csend lett az osztályban. Vicces volt, hogy ennyire féltek tőle.
A szemüveges fiú kihasználva a helyzetet, feltartotta kezét, majd miután a tanár felszólította, felállt és megköszörülte a torkát.

- A U.A. év közben is engedélyezheti a diákok felvételét?

- Nos, mivel egy okos, egyben fejlettebb diákról van szó, az igazgató nem hagyhatta ki ezt a lehetőséget - magyarázta monoton hangján a tanár.

- Akkor ez esetben mérjük le az erejét, ha ilyen erős - vigyorodott el eszelős tekintettel a szőke fiú.

- Az nem rossz ötlet - bólogattak egyetértően a többiek, míg én még mindig csendben ácsorogva vártam az instrukciókat.

Aizawa-sensei láthatólag elgondolkozott, majd felsohajtva beadta a derekát és hagyta, hogy mindneki kiözömöljön a nagy ajtón.

~•••~

- A szabály egyszerű: a képességed segítségével dobd el olyan messze a labdát, amennyire csak tudod, de nem léphetsz ki a körből - adta ki az utasításokat a férfi, miközben a kezembe adott egy tenyér méretű labdát. Bólintva a kör közepére léptem, ez idő alatt a többiek tekintete mindvégig rajtam volt, de ez egyáltalán nem zavart.

Nagy levegő. Ki fúj, beszív.

A dobáshoz megfelelő pózba álltam és lehunyva a szemeimet koncentráltam.
Ne irányítsd a levegőt, működj együtt vele és képzeld el, ahogyan a labda átszeli a szellő és a cél közötti távot.

Mélyet sóhajottam, majd megcsavarva a kezemet elhajítottam a labdát, ami elég látványosra sikeredett.
Az osztály kikerekedett szemekkel figyelte a kis szerkezetet Aizawa-sensei kezében, ami 800 métert mutatott.

- Heh? Hogy tudott nálam is nagyobbat dobni?! - kelt ki magából a szőke hajú, aki az erőm lemérésnek ötletét is adta.

- Kacchan, nyugodj le - próbálta lecsillapítani a zöld hajú fiú, ám a másik egy ijesztő tekintet kíséretében fordult felé.

- Ne mondd meg, hogy mit csináljak, brokkolifej! - kiáltotta dühösen, míg mi csak némán figyeltük a fiú dühkitörését, egészen addig, amíg kezét magasba nem emelte.

Az ökle lendült és talán célt is ért volna az alacsonyabb fiú arcán, ám a "Kacchan"-nak nevezett fiú keze hirtelen megfagyott, még mielőtt megállíthattam volna.

- Oi, fél fejű idióta! Azonnal olvaszd ki a karomat! - fordult az abba az irányba, ahol egy félig fehér, félig vörös hajú fiú állt.

- Mindenki nyugodjon le - szólalt fel érdes hangjával a tanár, mire mindenki felé fordult - Todoroki, olvaszd ki, Bakugou te pedig vegyél mély levegőt - intezte el őket pár másodperc alatt, míg én szórakozottam figyeltem a kialakult helyzetet.

- Indulás vissza az osztályba, még pár dolgot meg kell beszélnünk - folytatta valamivel halkabban és megindult a bejárat felé.

Végignéztem a többieken és valamiért őszintén kíváncsi voltam a további eseményekre. Érdekelt, hogyan válik majd belőlük igazi hős, ha az én jövőmet már nem tartottam olyan fontosnak. Ahogyan magam elé bambulva gondolkoztam, éreztem, hogy valaki messzebbről figyelte a az arcomat.
Kifejezéstelen tekintete találkozott az én unott íriszeimmel és az egy másodperc töredéke alatt kialakult feszültség szinte érezhető volt közöttünk. Ő, aki hőssé akart válni, és én; akinek kényszerből vezetett az útja erre a sorsra.
A szemkontaktust megszakítva elindultam a többiek után, ezzel együtt elhaladva Endeavor fia mellett és vissza sem nézve besétáltam az épültbe, miközben magamon éreztem hideg, mégis lágy tekintetét.