» ᴹᴬᴺᴬᴹᴵ «

Lefagyva bámultam Shouto szemeibe, amik várakozva néztek vissza rám.
Hatalmasat nyeltem, miközben az agyam ezerrel pörgött egy hihető magyarázat után kutatva. Nem akartam neki hazudni és magamat sem akartam nevetségessé tenni azáltal, hogy kijelentem előtte: még sosem éreztem ezelőtt ilyesmit.
Alsó ajkamat rágcsáltam kínomban, majd összeszorítottam szemeimet és a lehető leghalkabban kezdtem el beszélni.

- Nem akartam tőle semmit, én csak...

- Csak? - hallottam a hangján, hogy tényleg érdekelte a magyarázatom.

- Én-én valamiért folyton zavarba jövök, ha a közelemben vagy - motyogtam teljesen elvörösödve.

Mivel még mindig csukva voltak a szemeim, nem láthattam az arcát, ezért egészen lassan nyitottam ki őket, a legrosszabbra számítva. A zord tekintet helyett egy meglepett és elpirult fogadott, ami igazán aranyossá tette őt.

- Ezért siettem el annyira - tettem hozzá halkan, és zavartan a fülem mögé tűrtem az egyik arcombalógó tincsemet.

A csend, ami beállt közöttünk szinte már szúrta a füleimet, a többiek hangoskodása pedig rátett még egy lapáttal az idegességemre. Egy örökkévalóságnak tűnt, amikor hallottam, hogy egy nagy levegőt véve megszólalt.

- Ha gondolod... - érdeklődve, még mindig vörösen felnéztem rá - Elmehetnénk valahova a kirándulás után...

Ledöbbenve figyeltem az elveszett fiút és önkéntelenül is elmosolyodtam az elém táruló kép láttán. Valami oknál fogva már nem éreztem magam zavarban, de a szívem még mindig őrült tempóban dobogott a mellkasomban és az a furcsa érzés melegséggel töltött el.

- Ígéred? - tettem fel a számomra oly' sokat jelentő kérdést.

Halványan elmosolyododott és megnyugodva felsóhajtott.

- Ígérem.

Az út alatt egy percig sem unatkoztam Shouto mellett. Mindig volt valami téma, amiről megvitathattuk a véleményünket, volt hogy időközönként egy kissebb kuncogást is sikerült előcsalnia belőlem. Hosszú idő óta ő volt az első, aki őszintén meg tudott nevettetni, és ezért hálás voltam neki.

- Nézd! - muttam ki az ablakon teljesen felpörögve.

Éppen egy nagyobb tó mellett haladtunk el, ami a házunkhoz közelire emlékeztetett. Csillogó szemekkel figyeltem a körenyzetet, amely szépségével egy pillanat alatt levett a lábaimról.

- Látom, szereted a természetet - nézett ki melletem egy pillanatra, majd újra az arcomat kezdte el figyelni.

- Igen - mondtam elmosolyodva - Kis korom óta, elég sok időt töltöttem kint, és ez részben a képességem miatt is van - utaltam a szél alapú erőmre, amelyhez elmaradhatatlan a friss levegő.

Shouto figyelmesen bólintott és ez arra késztetett, hogy folytassam.

- Régen nagyon sokat jártam ki egy kissebb tóhoz, amit még anyukám mutatott nekem. Nem az a fajta titkos hely, az utcáról simán rá lehet látni...mégis sokat jelent számomra. Ott tudok a legjobban kikapcsolódni és mindig oda menekülök ki a gondjaim elől, hogy csak egy kis időre el tudjam feledni az engem érő sérelmeket - meredtem a tisztásra, amely mellett akkor haladtun el.

- De ugye tudod, hogy már nem vagy egyedül? - kérdezte a semmiből Shouto, amitől a szívem hatalmasat dobbant.

- Tudom - fordultam felé ismét és már sokadjára vesztem el azokban az igéző szemeiben.

~•••~

A busz lassítva lekanyarodott egy erdős részre, ami azt jelentette, hogy hamarosan megérkezünk. Kíváncsi tekintettel kémleltem a tájat, majd Aizawa-sensei hangját hallottam meg.

- Itt vagyunk - jelentette ki unottan - Ne lökdösődjetek - sóhajtott fel, amikor egyszerre indult meg az egész osztály.

Shouto illedelmesen felém nyújtotta kezét, én pedig elmosolyodva hagytam, hogy felhúzzon az ülésről, miközben a lányok olvadozva figyeltek minket. Szemeimet forgatva szálltam le a buszról és mélyen beszívtam a levegőt. Körbekémlelve a terepet, mindössze egy minket körülvevő erdőt láttam, így nem igazán értettem, hogy miért szálltunk le.

- Na, milyen volt az út, Manami-chan? - lépett mellém Denki egy pimasz mosoly kíséretében - Fogadok, hogy a kirándulás után már programod is van, jól gondolom?

Elképedve meredtem a fiúra és éreztem, hogy a pír elöntötte a fejemet.

- Mégis honnan..? - motyogtam.

- Az maradjon meg titoknak, ugye Bakugou? - bökte meg könyökével az akkor mellettünk elhaladó fiút.

- Mit mondasz? - morogta, majd tekintete megtalált engem is - Na, mi van, Szélgörcs?

- Ki a szélgörcs, te abnormális barom?! - sziszegtem összeszorított fogaim között.

- Hogy minek hívtál? - hajolt hozzám veszélyesen közel Bakugou, miközben homlokán kidagadtak az erek.

- Jól hallottad, Baka-gou - mosolyodtam el ördögien, miközben egyre több tekintetet vonzott magunkra a összeszólalkozásunk.

Denki eközben jobbnak látta, ha elhátrál, ami nem volt hülye húzás tőle.

- Tch, baszd meg - motyogta idegesen Katsuki és elhaladva mellettem, vállával meglökte az enyémet. Értetlenül utánanéztem, ám nem akartam ennél is nagyobb balhét - és a múltkori esetből is tanultam - , ezért inkább a lányokhoz sétáltam.

- Bakugou talált valakit, aki tudja kezelni a dühkitöréseit - sóhajotta Momo, ahogy megálltam mellettünk.

- Idióta - feleltem válaszként a fiúra utalva, aztán körbenézve konstantáltam, hogy hirtelen megváltozott a tekintetük - Mi az?

- Milyen volt Todoroki-kun mellett utazni? - puhatolózott Uraraka.

- Oh, egész jó - feleltem lezártnak tekintve a témát, ám úgy látszott, hogy ezzel a válasszal nem igazán voltak megelégedve.

- De valami fejlemény? - kérdezte izgatottan Mina.

- Hát - elpirulva az egyik tincsemet kezdtem el piszkálni - A kirándulás után elhívott valahova...

- Egy randi?! - ujjongott Hagakure a kelleténél hangosabban, mire a legtöbben felfigyeltek ránk.

- Shh - csitíttam, majd sóhajtva bólintottam - Nem igazán tudom, hogy minek hívhatnánk ezt - vallottam be.

- Waa, majd segítünk kicsinosítani téged - ugrott a nyakamba Ochaco-chan.

- Hogy mi? De.. - esélyem se volt ellenkezni, ugyanis Aizawa-sensei megköszörülte a torkát, ezzel felhívva magára a figyelmet.

Meglepődve vettem észre, hogy az osztályfőnökünkön kívül egy idősebb asszony és egy körülbelül velünk egykorú fiú, meg lány állt előttünk.

Ezek meg hogy kerültek ide?

– Szólítsatok csak Chio néninek, ők pedig az unokáim: Ayame és Rei – mosolyodott el a nő.

Mindenki illedelmesen köszönt, miközben én végigmértem őket. A lány félénken végignézett rajtunk, rózsaszín ruhát viselt, miközben szőke haja selymesen hullott vállaira. A fiú fekete szettje szinte már rikítóan hatott a testvére visszafogott ruhája mellett, és egy fintorral mérte végig az osztályt. A tekintenünk egy pillanatra találkozott, de az undorral teli arcát nem volt kedvem sokáig nézni, ezért egy "pff" hangot hallatva elfordultam tőle.

– A szállást pár óra múlva foglalhatjátok el – húzódott vigyorra a tanár szája –, ám meg kell dolgoznotok érte.

– Annyira tudtam – motyogtam fáradtan.

– Az erdőn kell átvágnotok, hogy megtaláljátok a számotokra kijelölt faházat, viszont a helyetekben résen lennék – folytatta, mintha csak az időjárásról csevegett volna.

Ahogy láttam, pár embert máris kirázott a hideg, amiért nem tudtam okolni őket, Aizawa-sensei néha tényleg elég ijesztő tudott lenni. Miután elmagyarázta, hogy az erdőben meglepetésekkel is kell számolnunk, hirtelen egy láthatatlan erő kezdett el minket a fák felé tolni.

– Mi ez a képesség? – pislogtam nagyokat, és meglepetésemre az a valami felkapott a derekamnál fogva és a sűrű növényzet közé dobott.
Egy nyikkanás kíséretében értem földet.

– Aú – nyőgött fel egyenként mindenki, és csak akkor jöttünk rá, hogy mostantól magunkra vagyunk utalva az idegen környezetben, amíg meg nem találjuk a házat.

Ekkor egy ismeretlen élőlény bukkant fel a sötét lombok mögül, aminek a magassága bőven meghaladta a 0 pontos robotokét.

– Futás! – visította Mineta-kun és rohanni kezdett a józan eszére hallgatva

– Még mit nem! Szétrúgom ennek a szarnak a seggét! – üvöltött fel Bakugou és nekirontott a látszólag mérges szörnynek.

– Idióta – csettintettem egyet nyelvememmel frusztráltan.

– Ez olyan férfias volt – tette szívére kezét Kirishima a szőke fiú után nézve.

Értetlenül rámeredtem, majd összeszedve a gondolataimat, meglepetten konstantáltam, hogy a többiek is felbukkantak az oldalamon.

– Intézzük el! – kiáltotta Izuku.

Elszánt tekintettel bólintottam és egyszerre megindulva támadtunk rá a szörnyre.