» ᴹᴬᴺᴬᴹᴵ «

A reggeli futásom után úgy döntöttem, hogy felébreszten a lányokat, ugyanis az telefonom 6:46-ot mutatott, és nem voltam biztos benne, hogy maguktól fel tudnának-e kelni. A házban bolyongva igyekeztem a lányokkal közös szobánk felé, amikor nekiütköztem valaki mellkasának. Felnézve azt az irritált arcú fiút láttam, ahogyan morcosan lepillantott rám.

– Bocsánat – léptem félre, hogy elengedjem őt.

– Nézz a lábaid elé – morogta, majd eltűnt az egyik szobában.

Szemeimet forgatva folytattam utamat, miközben próbáltam kiverni a fejemből a fiú idegesítő képét.

– Keljetek fel! – téptem fel az ajtót, mire valamennyien ijedten pattantak fel.

– Mi az? Mi történik? – kapkodta fejét Ochaco-chan, miközben össze-vissza csapkodott kezeivel a levegőben.

– Manami? – nézett fel kábán Mina, felkönyökölve a matracon.

Büszke pillantással illettem a már felöltözött Momo-chant és Tsuyu-chant, akik éppen akkor húzták fel a cipőjüket, amikor beléptem.
Tapsolva, ismét felszólítottam őket, hogy már csak pár percük maradt az elkészüléshez, ami meghozta az eredményt: szaporán kapkodva pattantak fel és álltak neki felöltözni.

– Te mióta vagy fent? – kérdezte Momo-chan mellém állva.

– Öt óta – feleltem, mint akinek ez meg se konnyant.

A lányok egy másodpercnyi szünetet hagyva maguknak, pislogás nélkül rámmeredtek, majd ismét szedelődzködni kezdtek. Elfojtva egy mosolyt néztem végig rajtuk.
Ennyi év után sikerült olyan barátokat szereznem, akik elfogadnak és kisegítenek, ha baj van.

Azt hiszem, anya büszke lenne most rám..

~•••~

A legtöbben álmosan pislogva hallgatták Aizawa-senseit, viszont mások - köztük én is - teljesen éberen figyelték a tanárt.

– A mai napon fejleszteni fogjuk a képességeiteket – jelentette ki monoton hangján – Bemelegítésnek tíz kör futás a ház körül!

Mindenki fáradtan megindult, volt aki nehezebben, de sikerült felzárkózniuk a többiekhez. Nagy levegőt véve utánuk indultam, ám Aizawa-sensei magához hívott. Érdeklődve sétáltam hozzá.

– Neked külön edzést kell végrehajtanod a képességed miatt – hangját halkabbra vette és jelentőségteljesen nézett rám.

Nagyot nyelve bólintottam és tudtam, hogy nem a szél alapú képességemre célzott. Ez nyugtalanított, és a pánik úrrá lett rajtam.
A másik képességem a "Véralvadás", amelynek használatával képes voltam megállítani a testben keringő vért, és azt mozgásra bírni. Ezidáig embereken nem próbáltam ki, csakis állatokon, amiknek közben és utána semmi bajuk nem esett. Mégis féltem, hogy esetleg valamit vagy valakit bántani fogok ezzel a képességgel, amit anyától örököltem. Tudtam, hogy sosem fogom tudni olyan jól használni, mint ő.

– Honnan tudja..?

– Mit gondolsz, hogyan sikerült bejutnod a U.A.-be? – vetett egy pillantást az osztályra, majd folytatta – Apád a kezdetektől fogva tudta, és figyelmeztetett engem, hogy jobban meg kell tanulnod a használatát.

Földreszegezett arccal szorítottam ökölbe kezeimet, a mellkasom hullámzott a rámtörő idegesség miatt. Ha csak erra a képességemre gondoltam, kirázott a hideg és nem voltam képes nyugodt maradni.

– És ez hogyan fog sikerülni? – kerültem a szemkontaktust és egyszer sem néztem fel.

– Csak gondolj egy olyan dologra, ami feldühít és meg is nyugtat egyszerre. Utána koncentrálj, a bal szemedben fogod érezni az erőt – magyarázta érdes hangján.

Némán bólintottam, miközben lassan felnéztem az éppen mellettünk elkocogó barátaimra. Shouto tekintete találkozott az enyémmel, de abban a pillanatban képtelen voltam belenézni a heterochromiás fiú szemeibe. Zavartan elfordultam és elindultam, hogy keressek egy számomra kedvező helyet, messze a többiektől.

~•••~

– Emlékezz, hogy mit mondtam – hívta fel magára a figyelmet Aizawa-sensei, amikor többszöri próbálkozás után sem sikerült megállítanom a vérkeringését.

"Csak gondolj egy olyan dologra, ami feldühít és meg is nyugtat egyszerre. Utána koncentrálj, a bal szemedben fogod érezni az erőt."

Lehunytam szemeimet és mélyeket lélegeztem, miközben homlokomon izzadságcseppek gyöngyöződtek. Alkarommal letöröltem azokat, majd teljes koncetnrációval nyitottam ki bal szememet és Aizawa-senseire néztem. A vénáiban áramló vér megalvadt, így képtelen volt megmozdítani egyik testrészét, akár csak a kissujját is.
A szemem lüktett, az erő átjárta minden porcikámat, de Aizawa-senseire hallgatva nem álltam meg.

– Most pedig érd el, hogy sétáljak feléd – adta ki az utasítást, amit egy bólintással tudtam le.

Állkapcsomat megfeszítve hunyorítottam a célpontra - ez esetben a tanáromra - és próbáltam mozgásra bírni. Pár perc után kénytelen voltam feladni.
A térdeimre támaszkodva kapkodtam a levegőt, míg látásom elhomályosodott és szédülni kezdtem. Sokkal nehezebben boldogultam anya nélkül, akinek a segítségével tanultam meg az alapokat.

– Pihenj pár percet – mondta, mielőtt elsétált az idős asszonyhoz és annak unokájához, Ayame-hoz.

Alsó ajkamba harapva huppantam le a talajra és dermedten néztem magam elé. Apám mindvégig tudta. Tudta, hogy miért hagytam el a házat reggel hatkor. Tudta, hol tartózkodok. Tudta, hogy nélküle iratkoztam be a U.A.-be év közben. Mindent tudott.
Ismét súly nehezett a mellkasomra, megint éreztem azt a szorongató érzést és sötét kezek nyúltak felém, hogy újra visszarántsanak a gödörbe, amiből alapból nehezen tudtam kimászni.

Miért? Miért? Mié...

– Manami? – ijedten felkaptam tekintetemet az előttem álló Shouto-ra. Szemei aggódva nézek le rám, de még mindig nem tudtam szembesülni vele a tegnapi beszélgetés után. Arcom halványrózsaszín árnyalatot vett fel, emiatt pedig még kényelmetlenebbé vált a helyzet számomra.

– Szia, Shouto – biccentettem csendesen.

– Hm, úgy láttam, hogy elfáradtál, ezért gondoltam... – egy kulacsot nyújtott felém, mire meglepetten felnéztem rá.

– Kö-köszönöm – mosolyodtam el önkéntelenül, majd átvettem kezei közül a kék kulacsot. Ujjaink - ha csak egy másodpercre is - érintették egymásét, amitől kirázott a hideg, de nem mutattam semmiféle jelét annak, hogy ez zavarbahozott volna.
Ajkaimhoz emeltem az üveget és nagyot kortyoltam belőle. A hideg víz megváltásként szolgált számomra, ezért jólesően felsóhajtottam.

– Közvetett csók! – ordította távolabbról Denki, és amint meghallottam, elvörösödve köptem ki magam mellé a vízet.

– Idióta – kiáltottam vissza megtörölve számat, és kínosan felpillantottam Shouto-ra – Bocsi..

Todoroki halkan felnevetett, ami számomra szokatlan volt, hiszen eddig sosem csinált ilyet. Az apró mosolyokért is hálás voltam, amikkel rendszerint megajándékozott, de ez most más volt. Először hallottam, ahogyan boldogan felkacagott, mégha ez alig két másodpercig is tarthatott, de valamiért boldoggá tett. Csillogó szemekkel figyeltem arcát, aztán észbekapva lehajtottam fejemet és felé nyújtottam a kulacsot.

– Nyugodtan megtarthatod – hallottam a hangján, hogy mosolyog, és biztosra tudtam, hogy megint rajtam szórakozott annyira.

Összeszűkített szemekkel felnéztem rá, majd ördögien elvigyorodtam és felpattanva előrébb hajoltam hozzá. A meglepettségtől elnyíltak ajkai, miközben zavarában elpirult. Állva a tekintetét, arcához hajoltam és egy csókot nyomtam bőrére, pontosan a sebe alá.

– Köszönöm – vigyorogtam, és mintha mi sem történt volna, hátat fordítottam neki és elsétáltam a kulacsával a kezemben.

Eközben a többiek felfigyeltek ránk és egy " Úúú" hangot kiadva, vigyoroga bólogattak az irányunkba. Szemeimet forgatva léptem Aizawa-senseihez, aki az előbbi jelenet alatt Chio nénivel beszélgetett.
Magamon éreztem Shouto tekintetét, de erőt vettem magamon és nem néztem rá a további pár órában, amíg az edzés véget nem ért.