» ᴹᴬᴺᴬᴹᴵ «

Azt hittem, hogy ez a nap is ugyanolyan lesz mint a többi. Érdektelen és eseménytelen, mégis csalódnom kellett.
Nem hittem volna, hogy az osztálytársaim közül bárki is rájön majd arra, hogy a harmadik hős, Winderman lánya vagyok. Amikor belenéztem Deku-kun és Ochaco-chan szemeibe, nem láttam mást, csak őszinte csodálatot, ami azután átfordult sajnálatba, miután megmutattam nekik a karomat. Gyáván viselkedtem és elfutottam azok az emberek elől, akik csak segíteni akartak és talán minden máshogy alakult volna, ha nem menekülök el.
Csakhogy, miután mindezt felfogtam Todoroki kezét szorongtva, nem akartam, hogy megváltozzanak a dolgok. Abban a pillanatban megnyugvást hozott a szívemre, csupán azzal, hogy mellettem volt és nem kérdezett semmit. Mert tudta, hogy magamtól fel fogom majd tárni neki a szívemet. Csak idő kérdése volt.

- Az előbb Deku-kunnal és Ochaco-channal találkoztam - kezdtem el mesélni rekedtes hangon - Megtudták, hogy Winderman lánya vagyok..

Felnéztem a mellettem sétaló fiúra, aki nem szólt semmit, csak bíztatóan megszorította kezemet, ami erőt adott ahhoz, hogy tovább folytassam.

- Miután..miután megmutattam nekik valamit, megijedtem és elmenekültem. Nem csak előlük, a problémáim elől is - hajtottam le fejemet és a bakamcsom orrát kezdtem el bámulni.

- Mit mutattál meg nekik? - hangzott fel Todoroki ajkai közül a kérdés.

Megálltam, mire Shouto aprót bólintott bíztatásképpen, és végignézte, ahogyan felhúztam a pulcsim szárait, megmutatva a sebeimet. Ajkaim megremegtek, ahogyan a fiú közelebblépve végigsimított ujjbegyeivel a vágásnyomokon és zúzódásokon.
Hallottam, hogy nehezebben vette a levegőt és látszólag feszültté vált.

- A lábaimon lévőket sikerült eltüntetnem, viszont ezeket nem - tettem hozzá pár másodperc csend után.

- Mióta? - csak ennyit kérdezett, de tudtam, hogy mire gondolt.

- Mióta..mióta anya meghalt, 6 éve - motyogtam egy hatalmasat nyelve.

Shouto együttérző tekintettel felnézett rám és váratlanul magáhozölelt.

- Mit csinálsz..? - kérdeztem meglepetten, míg karjait a hátamra helyezve húzott magához közelebb.

- Azt hallottam, hogy ilyenkor jót tesz egy ölelés - felelte.

Igaza volt. A melegség átjárta a szívemet, majd elmosolyodva dereka köré fontam kezeimet és a válla felett néztem az éppen akkor mellettünk elhaldó vonatot.
Körülöttünk lebegtek a kimondatlan szavak, mégis akkor többet ért egy ölelés attól a fiútól, akiben godolkodás nélkül megbíztam. Nem mondta, hogy sajnálja, mert tudta, hogy az ilyen közhelyes szavak ilyenkor nem érnek semmit. Csak azt tette, amit a szíve diktált.
Ezután elengedett és csendben tettük meg a házunkhoz vezető utat, a feszültség eltűnt belőlem, helyette boldogságot éreztem, amit már nagyon régen nem tapasztaltam. És mindezt Shouto-nak köszönhettem.

~•••~

Késő este volt, amikor apám hazaért, nem mentem le őt köszönteni. Már régen nem úgy történtek a dolgok, mint mielőtt anya itthagyott volna minket. A szobámban ücsörögtem, még a villanyt sem kapcsoltam fel. A telefonom folyamatosan rezgett, de nem néztem meg az üzeneteket. Nem akartam, még nem.

- Bipoláris lennék? - merengtem és tenyereimbe temettem arcomat.

Felpillantva saját magammal néztem farkasszemet a falra szerelt tükörben, és csodálkozva közelebbcsúsztam, majd ujjaimat végighúztam rajta. A szemeim pirosak voltak és felpüffedtek a sok sírástól, hajam csapzottan lógott vállaimra, ajkaim pedig kicserepesedtek. Egy kész katasztrófa voltam, aki a múltban ragadt és nem találta a kiútat belőle.
Mégis tudtam, hogy ez így nem helyes, valami arra késztetett, hogy szedjem össze magam, változzak meg egy szebb jövő érdekében. És az igazság az volt, hogy többé nem akartam ebben a sötét veremben szenvedni. Boldog akartam lenni, újdonságokat kipróbálni, egyszerűen csak élni. Még, ha ez egy hosszú folyamat is lesz, nem fogom feladni, mert nem voltam egyedül.

Remegő kezekkel szedtem elő a telefonomat, majd megnyitottam az üzeneteket.

10:08
Uraraka Ochaco
Manami-chan, annyira sajnálom!

11:43
Uraraka Ochaco
Mi csak biztosítani akartunk arról, hogy nem kell titokban tartanod előttünk

13:29
Uraraka Ochaco
Nem ismerlek túl sok ideje, de azt hiszem, hogy te lettél az egyik legjobb barátom és fájt látni a hamis mosolyodat

14:32
Uraraka Ochaco
Kérlek, írj vissza!

15:19
Uraraka Ochaco
Hétfőn nem menekülsz előlem!

Valahol halkan felnevetve, néhol keserű mosollyal az arcomon olvastam végig az üzeneteket, amiket egészen 9-ig küldözgetett nekem. Az olvasatlanok között megpillantottam egy másik számot.

Feladó: Midorya Izuku
Szia, Manami... Hétfőn tudnánk beszélni?

Hasekura Manami
Szia! Persze, Deku-kun...nekem is van mit mondanom. Azt hiszem...

Ezután felvillant egy újabb üzenet, amitől szélesen elmosolyodtam.

Feladó: Todoroki Shouto
Remélem, nem volt kényelmetlen egész úton a kezemet fogni..

Hasekura Manami
Ne aggódj, egész kényelmes volt :)

Todoroki Shouto
Kérhetek valamit?

Hasekura Manami
Persze

Todoroki Shouto
Kérlek, ne sírj többé. Sokkal szebb vagy, ha mosolyogsz

A szívem hevesen vert a mellkasomban és felhevült arccal írtam meg a választ.

Hasekura Manami
Köszönöm, Shouto...Mindent.

Szélesen elvigyorodva dőltem végig az ágyon, és a plafont bámulva elevenítettem fel Shouto arcát és azt az imádnivaló mosolyát. Hiányzott az érintése, a kedves szavai, a szemei. Hianyzott ő maga, Todoroki Shouto.

~•••~

Hétfő reggel a megszokottól eltérően, kipihenten és több életkedvvel léptem be az osztályterembe. Elhatároztam valamit és nem akartam, hogy a tegnap összeszedett erőm kárba menjen.
Hirtelen két kezet éreztem meg magam körül, majd Uraraka ölelt magához szorosan.

- Manami-chan! - sírt fel, aminek következtében mindenki minket nézett.

- Mi van vele? - nezett le a lányra értetlenül Momo-chan, én pedig kínosan elmosolyodtam.

Még mielőtt több kérdéssel bombáztak volna a többiek, megragadtam a szipogó Ochaco-chan karját és kihúztam a teremből, majd egy eldugottabb sarokhoz vezettem.

- Ne sírj - kértem kétségbeesetten.

- De olyanba ütöttem bele az orrom, amibe nem kellett volna - motyogta megnyugodva - Ezért, mostantól azon leszek, hogy jobb baráttá váljak - zárta ökölbe kezeit és elszántan felnézett rám.

Szaporán pislogva meredtem rá és egyszerűen nem tudtam nem elmosolyodni az imádnivaló tekintetén.

- Mosolyogsz - tátotta el a száját elcsodálkozva.

- Ochaco-chan, nem tettél semmi rosszat, csupán segíteni akartatok - magyaráztam figyelmen kívül hagyva a megilletődött megjegyzését - És eldöntöttem, hogy megváltozok, amennyire csak lehet.

Nem akartam, hogy anya még többet csalódjon bennem mert biztos voltam benne, hogy eddig nem a helyes utat jártam. Tudtam, hogy odafentről mindvégig figyelt engem, mégsem azt tettem, ami szerintem helyesnek bizonyult, félrevezettem saját magamat. Álarcot viseltem, ami most repedezni kezdett és hamuvá vállva hullt le az földre.

- Akkor nem haragszol? - nézett fel rám kiskutyát megszégyenítő szemekkel.

- Sosem haragudtam - mosolyodtam el - És bocsánatot szeretnék kérni, amiért elrohantam - zavartan a fülem mögé tűrtem egy kósza tincset, amely az arcomba lógott - Már csak Deku-kuntól kell elnézést kérnem..

Uraraka szélesen elvigyorodva mögém mutatott, mire megfordulva Izukut és Todorokit találtam szemben magammal. Valószínűleg mindent hallottak.

- Nem kell bocsánatot kérned, Manami - ingatta fejét Deku-kun szomorúan mosolyogva - Én sajnálom, amiért beleszóltam a dolgaidba.

Nagyot sóhajtva lehajtottam fejemet, szélesen elmosolyodtam és hálát adtam magamban, amiért ilyen kedves emberek vettek körül.

- Köszönöm - néztem fel mindhármójukra, miközben Shouton a kelleténél többet időzött el a tekintetem. Halvány pirral az arcomon kaptam el szemeimet róla.

- Menjünk be az osztályba - mosolygott rám.

Egyetértően bólintottam és elindultam a terem felé, miközben éreztem, hogy egy tekintet szinte lyukat égetett a hátam közepébe.