» ᴹᴬᴺᴬᴹᴵ «

Néha a saját halálomról álmodok. Mintha egy másik időkontiniumban léteznék, ahol nem anya élete, hanem a sajátom ér véget. Látom, ahogy rámesik az égő tető, ahogyan eltemetnek, miközben anya és apa a magány sötét vermében vergődnek kiútat keresve. A tv műsorokban feltűntetik a nevemet és még a csapból is a baleset híre folyik. Aztán mindenki megfeledkezik rólam és nem leszek több, mint egy elhalványult emlék az emberek szívében.

~•••~

- Az 1 pontosakat nem nehéz kiiktatni, viszont, ha egy 0 pontossal találkozol; fuss - adta ki az utasításokat Shouto, miközben az egyik síkátorban bújtunk el.

Úgy gondoltam, hogy ez nem a megfelelő időpont a panaszkodásra, ezért csak beletörődően rábólintottam, majd követtem a fiút. Jobb keze segítségével megfagyasztotta a talajt, ezzel együtt a robotokat is, így szabad utat biztosítva számunkra.
Bíztam benne, hogy a megfelelő tervvel állt elő és éreztem a kölcsönös érzéseket is.
A maradék robotot, ami még tudott mozogni, a képességgem segítségével elpusztítottam, de még így is túl sokan voltak. Szitkozódva létrehoztam egy légpajzsot, ami az átlag pajzsoknál sokkal többet bírt el, és közben próbáltam visszatámadni.

- All Might-nak a város közepén kell lennie, szóval már nem vagyunk messze - fordult hátra hozzám Shouto futás közben. Komoran bólintottam és összeszorított állkapoccsal próbáltam koncentrálni.
Az egyik sarkon befordulva, szinte letaglózva fékeztünk le. Több, mint ötven 0 pontos robot állta el az utunkat, amire nem igazán voltam felkészülve.

- A francba - sziszegte összeszorított fogai között az egyébkén nyugodt Todoroki, majd hirtelenjében megragadta a kezemet és az egyik beeső utca felé kezdtünk el rohanni.
Lihegve leguggoltunk egy nagyobb konténer mögött és oldalrafordulva láttam, hogy pont egy zsákutcát fogtunk ki.

- Te menj és szabadítsd ki All Might-ot, én lerendezem ezeket - biccentett az ellenkező irányba. Komoran megráztam a fejemet.

- Nem - meglepetten rámnézett a válaszom hallatán - Nem hagylak egyedül, mégha ez csak egy edzés is!

- Nincs időnk erre, Manami... - nézett rám kemény tekintettel.

- Azt hiszed, hogy gyenge vagyok, csakmert lány vagyok? - nevettem fel keserűen, míg Todoroki meglepetten bámult sötét szemeimbe.
Időt sem hagyva a válasznak, minden előzmény nélkül felpattantam és kifutottam a nyílt terepre, ahol a robotok azonnal észrevettek. Óriásiak voltak, de nem olyan erősek, hogy ne tudtam volna legyőzni őket.
Mély levegőt vettem és egy pillanatra lehunytam szemeimet. Ökölbezárt kezeim erővel teltek meg, miközben minden porcikámmal koncentráltam. A tüdőmben lévő levegő elkezdett feláramlani, át a bőrömön keresztül és forgószélként süvített körülöttem.
Hallottam, ahogyan a robotok támadást indítottak, ezzel együtt Shouto kiáltását is, amely visszhangozva beférkőzött az elmémbe.

- Most - suttogtam és az meglendítve a karomat egy helyre koncentráltam a szelet, amely millió cafatokra szedte szét az összes robotot. A támadástól kialakult porfelhő miatt egy ideig semmit sem láttam, csak a vas csattanó hangját, ahogyan a földdel érintkezett.

Sietve keresni kezdtem szemeimmel Shouto-t, de mielőtt megtaláltam volna, egy meleg kéz ragadta meg csuklómat. Hátranézve vállam felett, a fiút pillantottam meg.

- Siessünk - mondta és magával rántott, aminek következtében majdnem hasraestem.

Nem telt bele egy percbe sem, mire megtaláltuk az ezdőhelynek kialakított város központját. All Might karbatett kezekkel, vigyorogva ácsorgott a számára kijelölt helyen, majd mosolya még szélesebb lett, ahogyan meglátott minket. Lassú léptekkel léptük át a vonalat, amely a győzelmünket jelképezte.

- Szép volt, gyerekek! - nézett ránk elismerően - Új rekordot állítottatok fel.

Meglepetten a kis robot kijelzőjére néztem, ahol a 8 perces meccset 3 perc alatt sikerült végigvinnünk. Shouto arca kifejezéstelen volt, de láttam a szemeiben, hogy őt is megdöbbentette az eredményünk. Büszkén kihúzva magamat Todoroki felé tartottam öklömet, aki zavartan hozzáütötte a sajátját és mielőtt elfordult volna, egy mosoly suhant át arcán.

Szívem hatalmasat dobbant, miközben tekintetemmel még mindig őt figyeltem. Lelkemet átjárta egy meleg érzés, amit még sosem éreztem ezelőtt és ez megremített. Valami nem volt rendben velem..

~•••~

Miután visszatértünk az akadémiára, a többiek le sem szálltak rólunk. Pontosabban rólam... Kérdésekkel bombáztak a képességemmel kapcsolatban, Deku pedig egy füzetet szorongatva jegyzetelt, miközben magyaráztam.

- Szóval, ha a tüdőd már kifogyott a levegőből és tovább használod a képességed, akkor bele is halhatsz? - nézett rám ijedt szemekkel, mire szótlanul bólintottam - És a többi energiát a körülötted lévő gázmolekulákból nyered..

- Igen - feleltem sokadszorra.

- A képességed nagyon hasonlít valakiéhez - meredt maga elé elgondolkozva Denki, mire kitágult szemekkel körbepillantottam, és amíg el voltak foglalva a fiú kijelentésével, próbáltam elslisszolni mellettük a folyosóra, ám szerencsétlenségemre sikerült beleütköznöm valakibe.

Bakugou morcosan lenézett rám, míg én szemforgatva kikerültem, csakhogy addigra a többiek már észrevették, hogy méglógtam, így kapkodva magam elé húztam a szőke fiút és pajzsként használva elbújtam mögötte.

- Oi, te szarházi! Mi a szart csi... - nézett át válla felett, mire kezemmel befogtam száját és megvártam, amíg a többiek elhaladtak mellettünk.

Nagyot sóhajtva lehunytam szemeimet, amik azonnal ki is pattantak, amikor megéreztem valami meleget a tenyeremen, így azonnal el is rántottam azt.

- Te komolyan megnyaltad a kezem? - néztem fel rá hitetlenkedve.

- Leszarom a kurva kezedet! Te fogtad be a kurva számat, te idióta - ugatott le egy pillanat alatt és éreztem, hogy az én türelmem is fogytán van.

- Ugyan, Bakagou, nyugodj le - mosolyodtam el provokatívan, miközben sötét aura gyülekezett a fiú körül.

- Mit mondtál?! - üvöltötte el magát és a hangzavarra mindenki figyelme ránk terelődött, még az engem kereső osztálytársainké is.

Egy pillanat alatt történt, hogy míg én az életemért küzdve futottam, addig Bakugou és a többiek utánameredtek, miközben a többi diák között szlalomoztam. A szél segítségével sikerült egérutat nyernem, ám az üldözőimnek is volt esze és a képességüket használva próbáltak elkapni engem. Tudtam, hogy nevetséges látványt nyújthattunk és, hogy egy pillanat alatt be tudtam volna fejezni ezt az egészet, de mégsem akartam. Mert már régóta nem szórakoztam ilyen jól.
Az udvar felé vettem az irányt, annak a reményben, hogy ott hamarabb lerázhatom majd őket. Hallottam, ahogyan a diákok szitkozódva utánamfordultak, ám Bakugou dühében mindegyiket fellökte, majd az őt követő csorda szinte széttaposta a földön ülőket.
Hirtelen megpillantottam az udvaron sétáló Todoroki-t és szívem reménnyel telt meg a fiú láttán.

- Shouto-kun! - kiáltottam rá.

Kérdőn hátrafordult, ám amint meglátott, lesokkolodva nézett rám, majd az engem üldöző társaságra.
Fellélegezve lelassítottam előtte és mielőtt bármit is szólhattam volna, egy erős lökést éreztem a hátamon. Szinte lassúfelvételként éltem meg, hogy dőlni kezdtem, egyenesen Todoroki felé és míg ő elterült a földön, én a mellkasára támasztott kezekkel estem rá. Arcunkat csupán pár centi választotta el, aminek a gondolatától máris fülig vörösödtem. Hajtincseim néhol előrelógtak, így csakis Shouto-t láttam magam előtt. Megilletődve néztem vele farkasszemet és éreztem, hogy az arcom már a kelleténél is jobban elpirosodott. Todoroki szintén elpirulva nézett fel szemeimbe és egy pillanatra úgy éreztem, mintha csak ketten léteztünk volna a világon.

- Úristen, de aranyosak - hallottam meg Ochaco-chan olvadozó hangját, amely visszarántott a valóságba.

Hihetetlen sebességgel pattantam fel Shouto-ról és egy bocsánatot hebegve felé nyújtottam kezemet, azzal a szándékkal, hogy felsegítsem.

- Jól vagy? - nézett le rám aggódva, amint ismét a lábain állt.

- Oh, igen, persze! Mégegyszer sajnálom, de most haza kell mennem- hadratam el egy szuszra és kapva az alkalmon, elhátráltam a lesokkolódott társaságtól.

- Hé, te Szélgörcs! Gyere vissza! - kiabálta utánam Katsuki, ám sietős léptekkel távoztam az iskola kapuján át, és már csak az előbb megtörtént eset emlékét hagytam magam után.