Julie folyton magánál hordta az érméjét, úgy érezte leföldelte a fémben lakozó mágia. Pont úgy nézett ki, mint bármelyik másik öt centes, de akárhányszor vándoroltak az ujjai a bronz pengőre, pontosan tudta, hogy bármivel is volt átitatva az meghaladta a valóság érvelését. Mágikus volt, olyan varázslattal volt tele, amit még nem nagyon értett.

Mikor először találkozott Wrennel el se szerette volna ereszteni. Kétségbeesetten belekapaszkodott, mintha az élete múlott volna rajta, de a nő türelmes volt. Megvárta míg a szorítása enyhült és végül az érme egyenesen a kifeszített, bronz tenyerébe esett. Gubancos barna haja volt és fekete, tolakodó szeplői. Az arca hosszúkás, a fogai nagyok, a kettő elülső között egy méretes rés téblábolt. A szemei mélyen ültek és Julie valahogy nem bírt visszaemlékezni a színükre.

Willow csendben helyet foglalt a fakunyhó bal sarkába állított pihenőn. A helyiség meglehetősen szűk volt, a bal sarokban egy méretes kandalló húzódott, annak balján egy magas, roskadozó szekrény. Polcai telis-tele különböző zsákokkal és üvegekkel. A teret körbefonták a növények, és bármerre nézett képtelen volt elkerülni a cserepekben ültetett gyógynövényeket. A terem másik felében a fal mentén egy hosszú keskeny asztal tekergett, háromlábon állt, így bármikor amikor ránehezedett egy újabb súly, halkan nyekkent egyet. Julie nem volt benne biztos, hogy mi tartotta össze az tárgyat, de félő volt, hogy bármelyik pillanatban összeroskadhatott.

– Átvitted a Másvilágra? – kérdezett végül rá a nő, miután hosszasan tanulmányozta az érmét a kandalló tüzében. Kinyúlt a polc felé és egy befőttesüvegben tárolt port szórt bele annak narancsos lángjaiba.

Julie ijedten tántorodott hátra, mikor a tűz felnyalta magát egészen a plafonig. Wren megkapargatta az érmét, majd visszadobta a nyitott tenyerébe.

– Nem szabadott volna átvinned a Másvilágra, mégis mit gondoltál? – kikerülve a tüzet elővett magának egy mély üstöt, amit ráakasztott a tűz fölé feszített rúdra. – Ott maradhatott volna. Ardan tudja mibe keverted magadat?

Willow elsápadt.

– Egy szót se erről Ardannak! Wren, kérlek ígérd meg nekem, hogy nem mondod el neki! – kérlelte a lány, de a nő nem is foglalkozott vele, beleszórt az üstbe valami furcsa sárgás színű folyadékot, majd belekanalazott három evőkanál szárított növényszerű anyagot másik üvegből. Förtelmes szag terjengett a kunyhóban. Julie elhúzta a száját, majd visszacsúsztatta az érmét a zsebébe. – Ki fog nyírni.

– Az már nem az én bajom – rántotta meg a vállát a nő, az ajkai szegletében egy csintalan mosoly bujkált. – Az érme nem evilági.

– Miért adták neki? És mégis ki? – Willow elfogadta felé nyújtott csészét. Gyanúsan gőzölgött a folyadék, majd mikor felé is kinyújtottak készségesen belekortyolt. Keserű, mérges íz lett úrrá a szájában. Köhögve csúsztatta vissza a csészét az asztalra, ami hangosan nyekkenve fejezte ki a nemtetszését. Senki sem törődött vele. Willow jóízűen elszürcsölgette a teáját.

– Egy tündér lehetett.

– Nem az volt – vágta rá Julie. Két szempár szegeződött rá, az ujjait neki feszítette az asztallapjának majd belenézett a nő seszínű tekintetébe. – Ő nem olyan volt, mint a többi lény, emberszerű volt, olyan, mint egy szellem.

– Hogy festett?

– Hosszú szőke haja volt, szép, tiszta arca. Azt mondta magányos volt, és arra kért látogassam meg újból, ezért adta nekem az érmét – az emlegetett érme halkan bizsergett a tenyerében.

Wren hümmögve szeletelt fel valami gyökérszerű növényt, majd könnyedén elkeverte azt az üstben. Sisteregve kaptak lángra.

– Valószínűleg egy céltalan lélek, aki sose tudott megnyugvásra találni. A nevét nem árulta el? – Julie megrázta a fejét. – Ha tippelhetnék az érme egy könnyebb átjárót biztosít számodra a Másvilágba, de Juliette, bármit is kapsz annak ára van. Nem ismered a tündéreket és a piszkos kis játszmáikat, de az ő világukban nincs helye jótettnek és segítségnek. Minden, amit felajánlanak annak ára van, gyakran megfizethetetlen. Nekik ez csak egy újabb játék, hogy feldobják a végtelen napjaikat, de nekünk akár az életünket is jelentheti. Ezért sem szeretek a tündérekkel egyezkedni.

– Az Istenek mások?

Wren az ajkaihoz emelte a merítőkanalat és lassan rávezette a szemeit.

– Az Istenek nem könyörtelenek, Juliette, de a tündérek? Náluk veszedelmesebb lényeket nem ismerek. Nincs okuk a rosszra és nincs okuk a jóra, kedvtelésből átkoznak vagy áldanak meg. A saját logikájuk vezeti őket.

– És miért nem védenek meg bennünket az Istenek, ha olyan hatalmas erejük van?

– A régi Istenek ideje már rég lejáróban van, mégis mást se tesznek, mint védenek bennünket. Egykoron a mi világunk csak egy játszótér volt a Másvilágiaknak, ma már védeni tudjuk a határainkat. Nem csoda, hogy egyre kiszorulnak a mindennapokból. A Mágia hanyatlik és velük együtt tűnik el az ő nyomuk is.

Willow csészéje hangosan koppant az asztallapján.

– Az érmét elfogadtad, mást már nem tehetünk, csak reménykedhetünk, hogy a szellem ára nem lesz túl drága.

. . .

Julie tagadhatta volna, de a druida szavai mélységesen ráijesztettek és azon kapta magát, hogy haragudott Willow-ra. Miért nem figyelmeztette őt előre a veszélyekről? Tudta, hogy ugyanakkora szerepet játszott az egészben, mint a lány, de valami kellemetlen, neheztelő érzés költözött a mellkasába akárhányszor jutott eszébe Willow. Idegen volt ez érzés, mert Julie nem volt haragtartó, nem számított, hogy mások mennyire bántották meg, képes volt a saját önző érzéseit háttérbe szorítani a barátairért. Willow pedig a barátja volt, ez alatt a röpke két hét alatt a szívébe fogadta, viszont ez a különös, mérgező érzés mindvégig a bőre alatt lüktetett. Az érme a bal zsebére nehezedett és akaratlanul fonódtak köré az ujjai. A szíve a torkába ugrott, de a hűs bizsergő érzés megnyugtatta egy kicsit.

Csendben figyelte tovább a professzor ütemes érvelését a klasszikus görög irodalomról, de a gondolatai messze jártak.

Meg kellett keresnie a szellemlányt, tudnia kellett ki volt ő és mit akart tőle, hiszen minden butaságba a kíváncsisága vezette, és ha már ilyen hatalom volt a kezébe, miért ne élt volna vele? Mert ez az érme akaratlanul helyezett hatalmat a kezébe, bármikor, kedve szerint magához hívhatta a szellemlányt.

A szellemnek pedig tudnia kellett valamit a Ködös-tóról és ha valóban átok ülte már egy lépéssel közelebb járt a titok nyitjához. És ha végül felfedi az igazságot, talán már nem is fogja olyan fullasztónak megélni a gyászát. Az apja arcába köpheti, hogy az anyja nem hagyta el őket, hanem egyszerűen csak szerencsétlenség áldozatává vált. Ha valóban átok ragadta el akkor az anyja szerette őt és nem dobta el őt csak azért, mert jobban szerette a halál gondolatát, mint őt magát.

Julie lenyelte a keserű szavakat.

Az óra végével Zakariast elnyelte a hosszú folyosók sora és végül ott találta magát Willow és Ardan mellett az egyetem hosszú parkjában, elheveredve az egyik frissen mázolt fapadon. Az udvar nem volt túlságosan nagy, boltíves árkádok ölelték körbe azt a kicsi kis zöld szeletet az egyetem szívében. Az ősz ellenére a bokrok még tartogatták a színüket és néhány, rózsaszín és fehér színű virág még rebesgette a szirmait a csekély napsugarak alatt.

Ardan a megszokottnál is feszültebbnek tűnt, ami még neki se kerülte el a figyelmét. Amióta visszatértek a rövid kis utazásukról Zakaraisszal, egyenesen tapintani lehetett a belőlük áradó feszültséget. Ardan több és több időt töltött Lyra társaságában, a lány pedig egyre többször találta magát a társaságukban, csendben duruzsolva a fiúval, aki mindig egy félreismerhetetlen, gyengéd mosollyal szólt a lányhoz. Mintha ezt a gesztust kizárólag a jegyesének tartogatta volna. Elütött az arcától talán pontosan amiatt mert akárhányszor szólt Julie-hoz az egész testére egy árnyékos közöny költözött. Két külön Ardan létezett, egy amit Lyra-nak és Willow-nak tartogatott és egy amit az egész világnak.

Egy nagyot harapott a szendvicséből míg félszemmel az enyelgő párost figyelte. Lyra mindig a baljára tekeredett, édes mosollyal cirógatta a fiú nyakát, de még a gyengéd mosoly ellenére se tudta elnyomni azt az érzését, hogy mindez csak egy átkozott színdarab volt. Ardan bőre nem lángolt fel Lyra csókjaira, nem érintette meg magától, nem kereste túlzottan a közelségét, inkább csak elviselte a lány érintéseit. Nem tudta lerázni magáról az érzés, hogy Ardan nyugodtabbnak tűnt mikor Lyra nem volt velük.

Willow viszont egyetlen megjegyzést sem fűzött a kapcsolatukhoz, ha felkerült Lyra neve, udvariasan kitáncolt a téma elől és gyengéden egy másik irányba terelte a beszélgetést, mintha a lány neve felért volna egy átokszóval.

– Hétvégén mi is megcsinálhatnánk a házinkat – vetette fel egy homályos délután Willow a témát. – Nektek már kész, nem?

Ardan lenyelte a falatot, majd bólintott.

– És milyen volt? Túléltétek ezt a rövidke időt egymás között? – Willow incselkedő hangvétele süket fülekre talált. Ardan teste pattanásig feszült, majd összecsomagolva az ebédjét egyszerűen megrázta a fejét. – Ardan?

– Lyra-nak tervei voltak, ha nem haragszotok.

Mindketten tudták, hogy Lyra-nak nem voltak tervei.

– Neked mondott valamit Zakarias?

Julie megrázta a fejét, nem tért ki rá, hogy napok óta nem beszélt a fiúval, de amikor az ebédlő asztalnál mégis összefutottak Julie látta rajta, hogy némán szenvedett. Ő is eltette az ebédjét.

– Megkeresem Ardant.

Julie bólintott egy ideig figyelte a lány gyors lépteit, de végül elengedte őt a tekintetével. Az ujjai az érmére vándoroltak.

A mai éjszakán választ talál a kérdéseire. Tudta, hogy a legjobb döntés az lenne, ha tanácsot kérne Willow-tól, de az a mérgező harag sebtében űzte ki a gondolatot a fejéből. Julie értetlenül nyelt egy nagyot. Nem haragudhatott ennyire a lányra, hiszen ketten döntöttek arról, hogy meglátogatják a Másvilágot. Miért haragudott ennyire rá? Kedvelte Willow-t sőt folyton a társaságát kereste, maga mellett akarta érezni a lány édes kölnijének az illatát és bőrén a másik forró bőrét.

Áruló! – duruzsolta egy különös hang.

Az ujjai ráfonódtak az érmére.

. . .

Az éjszaka lassan csordult feléjük. Türelmesen megvárta míg a vacsorát követően mindenki álomra adta a fejét majd lassan felöltözött és az éjszaka leple szökött ki a fagyos levegőre. Nem ment messzire, éppen csak megkerülte a házukat az északnak álló galagonya tövébe fészkelte magát. Rowan mama kertje nem volt túlságosan nagy, a kerítés tövébe néhány fát ültetett, míg a veteményest pont a ház déli oldalához költöztette, a konyha ablaka alá. Néhány száradt paradicsom bokor és egy-két fűszernövény itta magába az éjszaka hűs levegőjét.

Térdre ereszkedett a galagonya előtt. A fa kisebb volt mint, amit Willow-val látogattak, de a lány elmondása szerint a galagonya fák különös erővel rendelkeztek, nem hiába ültette a mamája a kertjükbe. Amint elhelyezkedett, gyengéden az ujjai közé szorította az érmét és csendben várt tovább. Itt nem volt tündérhalom, a való világ és a Másvilág határát csakis ez az egy érme szabta meg, és ha Wrennek igaza volt, akkor az érmének pont úgy kellett működnie, mint a tündérhalmoknak. Az sötétség ragacsos ujjakkal kúszott felé, a távolban egy csapat varjú krákogott és a szél felborzolta a fa vöröslő leveleit. Julie megborzongott.

Mantráznia kellene valamit?

Az érme a tenyerére nehezedett, dühösen nyitotta fel a szemeit. Azzal a lendülettel billent ki az egyensúlyából. A fa tövében, alig néhány lépésnyire tőle, ott térdelt a lány, hosszú szőke haját egy fonatba rendezte, majd amint észrevette, hogy Julie végre felfigyelt rá egy halvány mosolyra húzta az ajkait.

– Örülök, hogy most egyedül jöttél – ismerte be a lány. Közelebb mászott hozzá. Szép, egyenletes arcát csúnya barázdák szabdalták fel, és most, hogy a szellem ott térdelt előtte az addig, napok óta mellkasában érzett ellenszenv odalett. Nem a saját érzéseit érezte.

– Ismered Willow-t? – a hangja más volt, rá se ismert először, de a szellemlány nem zavartatta magát.

– Hogyne ismerném! – pufogott dühösen. – Ezért is adtam neked az érmét. Ő elárult engem. – A mellkasához szorította a kezét, majd elnézett a távolba, valamerre a fák és a hegyek irányába. – Áruló! Csak úgy ott hagyott, megfeledkezett rólam! Mintha mindaz, ami közöttünk volt semmit sem jelentett volna neki! – vicsorgott és az addig andalító kék szemek aranyozottan villantak fel. Julie hátratántorodott.

– Elárult?

A lány szemei lassan visszakapták eredeti színüket majd bólintott, a harag odalett és a veszedelmes lény helyére egy kislány került.

– Ott hagyott, egyedül. Azt mondta igazuk van, hogy fel kell adnom magamat! Őt sose érdekelte mi van igazából velem. Senkit sem érdekelt, csak úgy tettek. Én mindent feladtam volna értük. Kihasználtak, el akarták venni az erőmet! Csak az kellett nekik – motyogta meg-megcsukló hangon, majd odabújt hozzá. Ez a kislány nem lehetett több tíz évesnél. – Mindenki elárult, kivéve téged. – Julie értetlenül húzta össze a szemöldökét. Megfeledkezett a Ködös-tóról, a fizettségéről, kizárólag a kislány halk hangja töltötte meg a gondolatait. – Te sose hagytál egyedül, még akkor sem mikor minden olyan sötét volt. Gyűlöltem a sötétséget. Véget akartam neki vetni, miattuk, de őket nem érdekelte mi van velem. Kihasználtak! – üvöltötte. – Mindegyik! Kihasznált! Meggyilkolt! Kibelezett! Megbosszulom! Megbosszulom, amit velem tettek!

De mielőtt a lány befejezhette volna mindezt egy érintés kirántotta őt a kezei közül és mikor újból feltárta a szemeit Zakarias térdelt előtte. Julie értetlenül pislogott le a tenyerére, de az érmének nyoma veszett, ahogy csak a kislánynak.

– Julie?

Zakarias tenyere körbefogta az arcát és a közelsége egyenesen megrészegítette. Mikor volt utoljára, hogy ennyire közel érezte magát a másikhoz? Zokogva esett a karjaiba, hallotta ugyan a hangját, de nem értette a szavait, minden összefolyt körülötte és a lány siránkozó, dühös szavai mintha a vérébe itták volna magukat.

A szél tovább üvöltött körülöttük, de ahogy teltek és múltak a percek a hold ezüstös fénye egy gyengéd lepedővel fogta be a tagjaikat. Az addig bőrét rágó fagy is elillant.

– Mégis mit gondoltál? – súgta a fiú halkan, remegett az egész teste és Julie még mindig maga előtt látta a kislány vérben forgó szemeit és hosszú karmait, ahogy a saját hófehér bőrébe mélyesztette azokat.

– Hol van?

– Micsoda? – értetlenkedett.

– Hol van az érme, Zach?

A fiú úgy eresztette el mintha megégette volna.

– Az az érme átkozott!

– Nem, te ezt nem érted – rázta meg hevesen a fejét és remegő kezekkel kezdett a fűszálak között matatni. – Kell nekem az az érme.

– Az a valami meg is ölhetett volna! – ripakodott rá.

– Segítenem kell neki.

– Megőrültél? Ezzel foglalkoztatok minden éjszaka Willow-val? Hogy segítetek neki? – förmedt rá dühösen. A fiú felpattant és ziláltan túrt bele a hajába. – Az a lány, ő Arian?

– Tessék?

– Aki az érmédben volt, ő Arian?

– Te is láttad őt?

Zakarias bólintott, Julie a kezei visszaestek a teste mellé. Eddig fel sem merült benne, hogy rákérdezzen mégis ki volt ez a lány. Arian? Ardan halott testvére? Ez megmagyarázta volna, hogy miért ismerte Willow-t, de mit érthetett azon, hogy elárulták őt? Hogy ott hagyták? Willow története nem illeszkedett ahhoz a bosszúszomjas történethez, amit a szellemlány összebeszélt neki. De a lány szavai követhetetlenek voltak, őrültek. Mint egy valódi eszét vesztett céltalan szellem.

– Én is láttam őt korábban, megjelent nekem egy emlékben, de ott más volt. Hasonlítottak egymásra, de ez a lány – tehetetlenül kereste a szavakat. – őrültnek tűnt.

– Te is látó vagy? Miért nem mondtad el! – fakadt ki Julie megszüntetve a kettejük között feszülő távolságot. Zakarias lenézett rá, majd elrántotta tőle az arcát. – Hogy titkolhattad el?

– Mintha te nem ugyanezt tetted volna! – sziszegte bele a képébe. – Szerinted nem vettem észre a kis randevúitokat? Willow azt mondta idő kell neked, azt mondta megvéd! Kibaszottul nem látom, hogy megvédene.

– Willow nem tudja, hogy megszólítottam őt.

Azonnal a barátnője védelmére kelt. Zakarias dühe viszont nem csillapodott. Pattogtatta az ujjait, majd elnézett róla és mély lélegzetek vett. Tudta, hogy megpróbálta lenyugtatni magát.

A hűs éjszaka a ruhái alá férkőzött és csak akkor vette észre, hogy már-már nem érezte a lábujjait. Zakarias könnyedén olvasott belőle, karon ragadta és megindultak vissza a ház felé. A nappaliba vezette, egy takarót terített a vállai köré, és amíg Julie helyet foglalt a kék, rozoga kanapén a fiú a konyhába sietett. Gyakorlott mozdulatokkal szórta a kamillavirágokat a teáskannába, a forró víz halkan sipított a tűzhelyen és amint ráöntötte a virágokra a vizet, forró párafelhő csapta meg az arcát.

Fáradt szemekkel figyelte a fiút. Zakarias hullámos, csokiszínű haja a homlokába hullott, míg a szemei alatt súlyos, lilaszínű karikák húzódtak. Barna bőre beesett volt, kissé sápadt, még a szemei se tűntek olyan melegnek. A szemüvege csálén állt így mikor a fiú végre helyet foglalt mellette, gondolkodás nélkül nyúlt ki érte és óvatosan megigazította azt. Egy mosollyal üdvözölte a barátja tekintetét. A borostája már pár napossá nőtte ki magát. Fáradt volt és Julie-t menten elfogta a bűntudata. Már rég meg kellett volna törnie ezt az átkozott szakadékot kettejük között, mégis hogy engedhette, hogy idáig fajuljon a helyzet? De Zakarias nem neheztelt rá, sőt a tenyerei közé nyomta a fehér, mély bögréjét és fél kézzel felkapcsolta a kanapé tövébe állított állólámpát. Julie nem érdemelte meg őt. Túl kevés volt hozzá.

Narancsos fény áztatta be a teret.

Mélyet szürcsölt a teájából.

– Hol jelent meg neked Arian?

Zakarias egy ideig a csészéjében pörgő virágfejeket bámulta, majd megigazítva az orra hegyére csúszott keretet felnézett rá.

– Ardannal, az egyik druida szentélynél. Egy emlék volt kettejükről – súgta kényszeresen.

– Ezután vesztetek össze?

A fiú bólintott. Julie egy újabb kortyot vett a teájából. A forró folyadék égette a torkát, de ez az érzés el tudta terelni a figyelmét Arian őrjöngéséről.

– Miért gondolod, hogy ő Arian?

– Hasonlítanak, Julie – felelte. – Ugyan az a lány nem volt ennyire őrült – rázta meg a fejét hitetlenül. – De ez az Arian egy szellem volt, nem egy emlék, ki tudja mi történt vele azóta.

A hangjára gondolt, ami gyengéd volt, mint egy gyereké, mégis mérhetetlen fájdalom itatta át. Vajon tényleg elárulták? Ott hagyták, de mégis hol és miért? Az a Willow, akit ő megismert sose lett volna képes ilyesmire. Szeretettel beszélt róla. Néha már Julie-nak fájt milyen odaadással beszélt egykori barátnőjéről.

– Wren azt mondta azok a lelkek maradnak itt, akik nem tudnak megnyugvásra találni, nem tudom megmagyarázni, de segíteni akarok neki. Hogy megnyugvást találjon. Nem voltam veled őszinte. – Onnantól pedig ömlöttek belőle a szavak, nem számított már, hogy milyen képet szeretett volna fenntartani magáról. Zakariast sose érdekelte volna, ő bárhogy elfogadta, még úgy is, hogyha megismerte volna a titkait, a félelmeit. Arról, hogy szerethetetlen volt. Arról, hogy sosem lehetett elég másoknak. Hogy gondolhatta azt egy percig is, hogy Zakarias elítélte volna? Talán az egyetlen ember volt a világon, aki a végletekig kitartott volna mellette.

Csendben hallgatta, mire a végére értek a tea elfogyott és a fiú már mellette ült, de nem értek egymáshoz.

– Meg akartam kérdezni tud-e valamit a Ködös-tóról, de időm se volt rá. Magába szippantott, hirtelen meg is feledkeztem arról, hogy én nem is voltam odavalósi.

– Mit gondolsz mit fog tőled kérni?

Mindketten az érmére gondoltak, amit Zakarias időközben az asztalára helyezett, most visszatükröződött a bronz fémen a Hold fénye.

– Bosszút akar állni, mégha nem is tudom mit jelent neki a bosszú. Wren óva intett ezektől a lényektől, de már elfogadtam az érmét, már muszáj megtennem bármire is kér – tehetetlenül húzta össze magát. A frufruja a homlokába csúszott. – Mi van, ha arra kér öljem meg Willow-t?

Zakarias összerezzent.

– Nem fogja ezt kérni, amúgy is hallgat rád, téged szeret, lehet meg tudod változtatni a véleményét. – Julie felnézett a fiúra, majd gyengéden a vállára döntötte a fejét, Zakarias nem rezzent össze, de nem is húzódott hozzá közelebb. – Mit gondolsz megkérdezzem Richard Brownt?

A mitológia professzor neve kellemetlen érzéseket keltett benne, nem szeretett igazán a férfira gondolni, mert akkor rögtön az anyja felé vezették a gondolatai és mindez egészen odáig fajult, hogy Julie a végén még azt is megkérdőjelezte, hogy az anyja törődött-e valaha vele. De emlékezett, ugyan kissé homályosan, de emlékezett még a nő puha érintésére és a kedves, dallamos hangjára. Richard Brown viszont az anyja titka volt, sose nyitott felé a férfi, talán nem is érdekelte, hogy az egykori közeli barátnőjének volt egy lánya, akit ő tanított. A pillantása nem esett sokszor rá, és akkor sem tűnt úgy, hogy a felismerés egy apró sziklája gyúlt volna fel bennük. Julie-nak olyan elvetemült gondolatai is támadtak, hogy esetleg őt hibáztatta az anyja haláláért. A saját lánya kergette a nőt a végzetébe.

Julie lenézett az üres bögréjére, szeretett volna a virágszirmokból jósolni, de azt se tudta, hol kezdjen neki. A bögre kicsúszott a szorításából és Zakarias egy megértő mosollyal helyezte azt az éjjeliszekrényre. A telefonjáról bőszen ordított vissza rájuk az idő. Hajnali három óra volt.

– Holnap mindent átbeszélünk, de most késő van.

A fiú a derekánál fogva vezette a szobájába, ahol betakargatta, majd amint lekapcsolta a villanyt a sötétség újból felemésztette a csöppnyi szobát. Julie lehunyta a szemeit, de amint álomra hajtotta volna a fejét megjelent előtte Arian véres csuklója és a megállíthatatlan sírása. Mi van, ha itt is rátalál? Mi van, ha megmérgezi megint a gondolatait és végül Willow csuklójába mélyeszti a saját karmait? Már-már látta maga előtt a barátnője gyönyörű barna bőrét, amit eláztattak a vérvörös cseppek, az elfehéredő arcát és az egyre inkább gyengülő szorítását. Az anyja halott arca villant fel előtte. Öntudatlanul kapott az érme után, de akármeddig szorongatta az érmét a szellemlány nem jelent meg. Az ablakpárkányára helyezett medalion viszont bőszen rezgett.

Visszaejtette azt az asztallapra, majd bebújt a takaró alá. Itt biztonságban volt. Arian akkor se érhette őt utol a kívánságával, ha arra vitte volna a lélek.

. . .

Másnap már hamar az egyetem szűk folyosóit rótták, Zakarias a nyomában. A fiú unszolására, az érmét végül a szobájában hagyta és most nélküle, hetek óta először egészen meztelennek érezte magát. A könyvtárban hamar az asztalukra leltek, ahol Willow bőszen jegyzetelt valamit a füzetébe, amint meghallotta a lépteiket felkapta a fejét és csillogó szemekkel pillantott fel rá. A mosolya édes volt és egy szoros öleléssel üdvözölte őket. A fonatait ezúttal összefűzte egy félkontyba, kettő-kettő tincset az arca előtt felejtve.

– Elkezdted a beaandódat? – Julie a kötelességeire se tudott gondolni, sőt eszébe se jutott, hogy egy két oldalas beadandót kellett írniuk az Odüsszeiáról. Megrázta a fejét, Willow megforgatta a szemeit majd vissza is dugta az orrát a megsárgult lapok közé. Julie napok óta először képtelen volt levenni róla a szemeit. Most, hogy saját maga uralta a gondolatait, részegítő gyorsasággal temették be a saját naiv érzései. Willow csinos volt, a fehér, bőfazonú ingjében és a rövid, kockás szoknyájában, de leginkább a lány fülében csillogó arany karikákat szerette. Kipirult a bőre, mikor Zakarias az asztal alatt megrúgta. De képtelen volt lenyelni azt a különös érzést, ami most otthont ütött a mellkasában. Élesen hallotta Arian szavait. Áruló. Bármit is jelentett ez a röpke szó képes volt a hetek alatt felépített bizalmát egy csettintésre darabokra zúzni. Más szemmel nézett rá, tagadni se tudta volna.

Abban maradtak Zakariasszal, hogy egy ideig titokban tartják a történteket és megpróbálják kipuhatolózni miről is beszélhetett a lány, amikor árulással vádaskodott. Folyton az kavargott benne, hogy Willow miért nem mondta el neki az igazságot, amikor ő megnyílt neki. Őszinte volt vele, hamarabb öntötte ki neki a szívét, mint Zakariasnak! És Willow tudta, hogy az egy csomópont volt a barátságukban, és szándékosan úgy döntött, hogy elhallgatja az igazságot. Bármi is legyen az.

Figyelemmel követte Willow elegáns mozdulatait, megült minden rezdülésben a precizitás, a tolla gyengéden sercegett a papírlapon, míg a lány lakkozott körmei követték az eposz röpke sorait. Annyira elmerült benne, hogy észre se vette Ardant, aki idő közben megjelent az asztaluknál, két köteg könyvet egyensúlyozva a kezében.

– Minden rendben? – bökte meg Willow. Julie nyomban bólintott. – Történt valami? Fáradtnak látszol.

Ezer meg ezer kérdés civakodott az elméjében, de egyiket sem tehette fel. Csendben vonta meg a vállát.

– Elbeszéltük az időt Z-vel. Semmi különös. – A körmeit piszkálgatta. – Arra gondoltam talán elmehetnénk mind Romsdale-be, a várhoz. – Nem tette hozzá, hogy hosszas kutakodás után rájött, hogy nem volt onnan messze a Ködös-tó. – Willow mesélt róla, hogy régen sokat jártatok oda hárman.

A levegő megfagyott körülöttük. Ardan szürke szemei az arcára ugrottak, ma nem viselte a szemüvegét, így könnyű volt kivenni a tekintete alatt húzódó súlyos, sötét karikákat.

– Talán mesélhetnétek Arianról.

Zakarias újból bokán rúgta.

Úgy beszélték, hogy feltűnés mentesen hozzák fel a halott lány témáját, de Julie képtelen volt rébuszokban beszélni. Furdalta az oldalát a kíváncsiság és ahogy kiderült kettő olyan ember társaságában voltak, akik közül mindketten titkoltak valamit.

– Úgy hiszem a lány, aki az érmét adta Arian volt.

Talán még nagyobb csend telepedett az asztalra.

– Meséltem neki az emlékről – tette hozzá gyorsan Zakarias. Ardan felszegte az állát. – Nem mondtam el miről volt szó, egyszerűen meséltem neki róla, és úgy éreztük lehet a két alak egy és ugyanaz, de mivel egyikünk sem ismerte talán, ha van képetek róla?

Ardan mozdulatai vontatottak voltak, de végül elővette az aktatáskájába rejtett pénztárcáját. Nem mondták el a teljes igazságot, de épp elegendő volt, hogy felkeltsék vele a többiek figyelmét. Julie kinyúlt a fényképért és azonnal a mellkasán rekedt a lélegzetvétele. Tudta, Zakarias beszámolója alapján, hogy a szellemlány valószínűleg Arian volt, de most már tagadni se tudták volna, mert az átkozott fotóról nem más nézett vissza rá, mint a szellemlány. Ugyan a képen a vonásai élesebbek voltak, és nem volt benne az a fojtogató őrültség, mégis tagadhatatlan volt ki adta neki az érmét. Valóban Arian volt az a céltalan lélek, aki valahogy a túlvilág és a valóság peremén ragadt. Valami még a földön tartotta. A bosszú. Az ujjai a képre szorultak.

– Ő az.

– Baszki – morrant fel Willow. – Hogy nem jutott eszembe! Hiszen pont ott jelent, meg ahova mindig mentünk.

– A galagonyásba vitted, az gombákhoz? – kérdezett rá színtelen hangon Ardan. Willow bólintott, a fiú pedig erőszakosan kapta ki a kezéből a fényképet. Dühösen szorította össze a fogait. Vicsorgott, akárcsak az az Arian, aki tegnap meglátogatta. – Miért vitted oda? Az a ti helyetek volt? Mégis mit gondoltál?

– Ardan! – csattant fel Willow, a szemei fájdalommal teltek meg, oda lett az a kedves édes mosoly. Sokáig méregették egymást, végül Willow volt az első, aki elkapta a szemeit. Remegő ajkakkal hajtotta le a fejét. – Nem csak Ariané volt az a hely, az enyém is Ardan.

– A kettőtöké, nem a tied és Julié.

– Mit számít ez? – sziszegte dühösen. – Már megtörtént, nem? És Ariannak annyi Ardan, ő már nem jön vissza akármennyire is ragaszkodsz annak a gondolatához! Az ikertestvéred halott!

Julie összerezzent, nem ismert rá a lányra, a máskor békés, szép vonásai forró undorral és megvetéssel teltek meg. Az arca eltorzult és már nem volt képes magában tartani a könnyeit. Ardan viszont hamuvá sápadt, a szemei elnyíltak, mintha ő se merte volna elhinni, hogy ez a lány az ő barátnője volt. Leszegte a fejét és bólintott.

Ismerte a gyászt, tudta, hogy ezeket a csúnya, sebző szavakat nem szülhette más, csak az a megdolgozatlan, fukar gyász. Képes volt a legrosszabbat kihozni az emberből. Senki se volt felkészülve arra az érzésre, hogy azt, aki addig meghatározta az életüket, akit annyira szerettek, hirtelen elveszítsenek.

Julie maga is gyerek volt, nem is értette mit jelentett a halál, csak annyit látott belőle, hogy egynap az anyja már nem tért vissza hozzájuk, és egy szempillantás múlva az apja kezét szorongatva, egy esős napon koporsóba helyezték a nőt, és végleg a föld alá helyezték. Ami később jött talán rettenetesebb volt bárminél, amit valaha megélt. Nem akkor fájt legjobban, amikor elvesztette, hanem amikor látta a többi osztálytársa mennyire fukar volt az anyjával, amikor egy rossz nap után másra se vágyott csak az anyja ölelésére, vagy akkor, amikor belépett az életébe egy új nő, aki aztán az anyja akart lenni eltörölve a nőről az összes emlékét a falakról. Amikor megszülettek a testvérei, akiknek volt anyjuk.

Sose érezte azt, hogy részese lett volna annak az új Wilde családnak. Csak egy szellem volt, aki hazajárt és lassan a család is úgy viszonyult hozzá, mint egy szellem, aki hazajár. Nem ismerte a testvéreit, nem ismerte azt az új nőt, akit az apja megszeretett, mert legbelül sose tudta elengedni az anyja kezét.

Volt egyszer egy családja, de az azon a napon a föld alá került az anyjával, annak a szép, díszes gránit koporsó falain belül.

Ardan összepakolta a könyveit, majd rájuk se nézve elindult kifelé a könyvtárból. Julie felállt, de Willow csuklón ragadta.

– Nincs szüksége vigasztalásra, Julie. Ilyenkor jobb ha egyedül hagyjuk – rázta meg a fejét.

– Csak beszélni szeretnék vele – súgta. – Végül is én is elvesztettem valakit. Hátha tudok neki segíteni.

Willow összehúzta a szemöldökét, de végül eleresztette őt. Nem volt nehéz rátalálnia. Mindig a parkolóban dohányzott, a hátát a falnak vetve, eltekintve a hosszas, véget nem érő legelőkre.

Oldalra pillantott, és találkozott a tekintetük. A fiúnak szürke szemei voltak, és csúcsos hegyes vonásai. Szép volt a maga módján, de nem különösebben tartotta vonzónak. Vékony ajkai voltak, a cigaretta csikkje összenyomódott a fogai fogságában. A tenyerével lesimította a zselézett szőke fürtöket, majd kinyújtott felé egy szálat. Julie elfogadta.

Sárga láng égette fel a papírt majd mélyen magába szívta a füstöt. Fulladozva köpte ki a szájába terjengő keserű ízt. Julie értetlenül meredt a csikkre, mégis miért élvezte ezt bárki is?

Ardan nevetése karcos volt.

– Nem jó?

– Undorító. – Füstízű nyál terjengett a szájába. A fiú elmosolyodott.

– Tudod, nincs szükségem vigasztalásra. – Megrázta a fejét, Julie értette, hogy miért volt olyan ellenszenves Zakariasnak Ardan. Érződött rajta a hanyag gazdagság, már a spóráiba itta magát a fennkölt flanc. Ritmusosan szívta el a cigarettáját.

– Tönkre teszed vele a testedet.

Ardan újból elnevette magát, a mosolya viszont kellemes volt, az valahogy megtörte a zord közönyt, ami megült az arcán.

– Ezért jöttél ki? Hogy kioktass? – felelte egy féloldalas vigyorral.

– Willow-nak nincs teljesen igaza, tudom, hogy nem akarsz szánakozó vigasztalást hallani, hidd el én is gyűlöltem, de ha igaz és Arian valóban egy szellem, akkor végül is találkozhatsz még vele, visszakaphatod, nem? – A saját anyjára gondolt, mit meg nem tett volna azért, hogy viszont lássa a nőt, mégha nem maradt belőle más csak egy üres lélek, ami valamiért két világ peremén sodródott. – Találkozhatsz vele. – Megpróbált közönyösen szólni, de egyenesen remegett a teste. – Ő adta az érmét, talán te is megtudod szólítani, nem akarnád?

Ardan hosszasan tanulmányozta az arcát, Julie nem szerette, hogy olyan kiismerhetetlen volt előtte a fiú. Az arca nem volt árulkodó, sőt mintha a nap minden egyes pillanatába egy árnyék borult volna rá elszakítva azt a világtól. Voltak benne érzelmek a dühön kívül?

– Willow nem mesélte? – horkantott fel gúnyosan. A csikket a falnak nyomta, majd összeszorítva az ajkait újból a legelőkre nézett. Mit láthatott bennük? Julie megpróbálta követni a tekintetét, de a ködös zöld mezőkön túl nem látott semmi érdekeset. – Én nem látom őket, sose láttam és sose fogom. Monthatjuk úgy, hogy ez az én végzetem. – ellökve magát a faltól, koppanó léptekkel távozott. Julie követte.

– Hogy lehet? Willow szerint a családod, valami ősrégi látó család. Hiszen Arian is egy látó volt!

– Mit akarsz? – sziszegte megtorpanva. Odalett az addig arcára ragadt közöny és a sápadt vonásokat ezúttal forrongó harag itatta át. – Hm? Ha csak kutakodni a kibaszott családom felől, akkor jobb partnerre lelsz Willow-ban, látva, hogy már mennyire összemelegedtetek, nem is kétlem, hogy minden kurva titkot elmondott neked!

Ijedten tántorodott hátra. A fiú vonásai mérgezettek voltak.

– Én csak segíteni akartam!

– Kértem a kurva segítségedet?

– Nem tudtam, hogy nem vagy látó! Nem sértegetni akartalak – magyarázkodott, de a szavai süket fülekre találtak. A fiú vicsorgott. – Nem akartalak megbántani, kérlek Ardan! – a szavak kétségbeesetten hagyták el a száját. Julie összerezzent.

– Azt hiszed bármivel is megsérthetsz?

– Ne csináld ezt kérlek – könyörögte, de a kérése süket fülekre talált.

– Mert annyira jól ismersz! – tárta szét a kezeit hitetlenül. – Kotródj vissza Willow-hoz, biztos jobban értékeli majd a társaságodat.

– Mi bajod van? – kiáltotta el magát, képtelen volt megálljt parancsolni a könnyeinek. A fiú egyenesen az arcába hajolt.

– Mi bajom van? – keserűen felnevetett. – Azt hiszed begaloppozhattok az életünkbe és elfoglalhatjátok a húgom helyét? Mégis kinek képzeled magadat? Willow is csak azért tart maga mellett, hogy befoltozza azt az űrt, amit Arian hagyott benne, de képtelen vagy még erre is, Julie. Sose érhetsz fel hozzá és kibaszottul nem érdekel hogyan szopjátok le egymást...

Julie keze hangosan csattant a fiú arcán. Hátra tántorodott. A mellkasa mélyén megrezdült a szíve, gyűlölet itta fel magát a torkába és meg sem várta, hogy befejezze a mondandóját. Kifordult előle és könnyező szemekkel rontott ki az egyetemről. Hallotta, hogy Ardan utána kiáltott, de a hang beleveszett a süvöltő szélbe és a füleiben repeső szívverésébe. Eltorzult előtte a világ és csak később jutott eszébe, hogy mindenét a könyvtárban hagyta.

Zokogva takarta el az arcát. Gyűlölte, hogy a bőre alá tudott férkőzni, hogy pont ott ragadta meg, ahol legjobban fájt neki. Mi van, ha igaza volt neki? Ha csak egy ócska játék volt ő a szemükben? Ha Willow sose szeretett volna belőle többet? Hiszen sose lehetett elég senkinek. Öklendezve borult be a házukba. Rowan mamának nyoma sem volt és Julie áldotta az Isteneket ezért. Berontott a szobájába és a mellkasához szorítva az érmét kibotladozott a házból majd térdre borulva kiadta a gyomrából felszökő epéjét.

– Önző lények, látod már? – súgta halkan a szőke szellemlány vele szemben. – Mindenemet feladtam volna értük, de a végén mégis a szeretőm és a saját testvérem árult el.

Arian kinyúlt felé és puha ujjakkal nyúlt ki érte, halkan bizsergett az ujjai nyomán a bőre. Julie megtörölte a kézfejével a száját. Keserű epe kavargott a nyálában. Arian békésnek tűnt, a haja hosszú volt, elvegyült a fűszálak között, míg a szemöldökei között egy apró ránc tétlenkedett. Egyáltalán nem hasonlított Ardan őrjöngő, hegyes vonásaira.

Mélyeket lélegzett. A hűs levegő gyengéden ölelte körbe, mint egy anya tenné a gyermekével.

Julie könnyei nem apadtak el, szipogva rázta meg a fejét, elrejtve a könnyáztatta arcát Arian kutakodó szemei elől. Szégyellte magát, pedig az előtte ücsörgő lány már hallott volt. A túlvilágról nem érhette el a gúnya.

– Meg akartam menteni a világot, és a világ engedte volna ezt. Tudod mennyire fájt? – nyöszörögte a térdeinek támasztva a homlokát.

– Arian?

A szellemlány összerezzent, kék szemekkel pislogott fel rá.

– Rég nem hívtak így.

– Nem ez a neved? – súgta halkan.

Arian nem válaszolt.

– Segítened kell nekem, Julie. Okkal vagyok itt – motyogta. – Azt hiszem ők kötnek ide.

Julie ujjai bizseregtek.

– Pihenni akarok. – A haja egy fátyolként borította be. – Szerettem őket, tudod? Nem tudtam befejezni, amit akartam. – Összevissza beszélt, maga se tudta melyik témát szerette volna kibontani.

– Nem fogom megölni őket, Arian.

A lány szemei elnyíltak, majd azok a dús ajkak elnyíltak és egy éles, magas kacagás tört elő belőle. Julie sértetten visszahúzódott. Kelletlenül hajtotta le a fejét és már ő maga is gyermekinek vélte a szavait. Kipirult.

– Szerinted ezt akarom? – motyogta zihálva. Az a fehér arc mintha színnel telt volna meg, de az is lehet, hogy csak az ő fáradt elméje fabrikálta oda a színt. – Hogy megöld őket?

– Azt mondtad bosszút akarsz állni! – fakadt ki dühösen.

Arian megvonta a vállát.

– Haragos vagyok néha, itt ni. – Bőszen a mellkasára mutatott. – Nincs testem mégis érzem. – Arian közelebb csúszott hozzá, ha lett volna teste összeért volna a térdük. – Én nem Arianrhod vagyok, vagyis nem az, akikre ők emlékeznek. Aznap meghaltam, az maradt hátra, ami nem juthatott át a Túlvilágra. Csak egy részem, ami olyan erősen dühös, talán ez a düh tart itt engem. De sose tudom mire vagyok pontosan dühös, tudom, hogy elárultak, tudom, hogy Willow ott hagyott, de nem emlékszem semmire. Hol hagytak? Hogy árultak el? Sose tudom meg, tudod ezért maradnak itt az olyanok, mint én, magunk se tudjuk megoldani a rejtélyünket. Így hogyan hozhatnánk megnyugvást a lelkünkre? Így veszti el végül minden szellem önmagát, banyákká és csúnya éhező lelkekké válnak. – A hangja közönyössé vált. Összerezzent. – Segítened kell nekem, emlékezni akarok! Nem maradhatok itt, nem érted? Ha itt maradok megőrülök! Pont olyan szörnyűséges valami lesz belőlem, mint tegnap! Segítened kell – nyöszörögte könnyezve. – Be kell fejeznem, amit elkezdtem. Véget kell vetnem neki és akkor végre megpihenhetek. De ehhez kellenek ők – csúnya ráncba ugrottak a szemöldökei.

Julie torka összeszorult, átnézett a lány vékony vállai felett és összehúzta magát. Elképzelni se tudta, milyen lehetett Ariannak. Azért vetett véget a saját életének, hogy megszakítsa a szenvedését és ezek után még ezt is elvették tőle. Visszagondolt az Ardannal folytatott vitájára és már korántsem érezte olyan szerencsésnek a fiút, hogy a húga itt volt, ha nem is emberi formában.

– Tehát akkor nem emlékszel semmire?

– Rád emlékszem – motyogta halkan. – Aileen – mosolyodott el. A vicsor, a harag odalett.

Julie ereiben megfagyott a vére. Elkerekedő szemekkel meredt a lányra, aki a felismerés legkisebb jelét sem mutatta. Az anyját hívták Aileen-nek. De Arian nem ismerhette, mégis honnan ismerhette volna? Talán találkoztak, amikor a lány még gyerek volt?

– Aileen? Aileen McKeigh? Ismerted őt? – követelte ingerülten. Arian összerezzent és kihátrált előle.

– Persze, te butus. Hát te vagy az nem? A lány a naplóból, a szellem...

A föld kifordult a talpai alól. Julie zihálva esett hátra, úgy érezte, mintha az egész világ egy apró ponttá szűkült volna, a teste remegett és csak hosszas másodpercek után vette észre, hogy könnyezett. Az anyja is egy szellem volt? Mi lehetett vele? Hol volt? Mégis mi történt vele? Ezer meg ezer kérdés cikázott a gondolatai között, de Julie egyiket se bírta kinyögni. Hányingere támadt.

– Valaki közeledik.

Egy forró érintés fonódott a válla köré és egy magabiztos rántással találta magát a földön. Zakarias vele szemben térdelt, de a vállaira simuló érintés nem az övé volt. Willow fekete szemei egyenesen az arcára ragadtak, nedves tenyerével körbefogta az arcát és hirtelen rántotta magához. Vajon hallhatták mit mondott a lány? Zokogva szorongatta Willow-t. Meleg volt az érintése. Észre se vette, hogy remegett a hidegtől. Willow gyengéden cirógatta a vörös fürtöket és apró-cseprő semmiségeket súgott a füleibe, a hangja megnyugtató volt, sőt andalító. A vad zihálás odalett és egy halk szipogás maradt hátra. Julie nem akart a szívébe dübörgő fájdalomra gondolni.

Erősen szorította a derekát, és a mellkasába temette az arcát. Willow tökéletes nyugalmat sugárzott magából, odalett az a vad, gyász marta lány a könyvtárból. De vajon melyikük volt a valódi Willow? Talán az érme két oldala.

Zakarias leheveredett velük szemben és átvette tőle az érmét. Egy marék súly szakadt le a vállairól. Úgy dőlt bele Willow testébe, mint egy zsák krumpli.

– Emlékezni akar – bökte ki végül.

Egyikőjük se válaszolt, és Julie hálás volt érte, nem volt benne biztos, hogy képes lett volna többet kinyögni a történtek után. Willow ujjai a haját cirógatták, úgy simogatta, akár egy macskát. Beleolvadt az érintésébe és ha tehette volna dorombolt volna, de így be kellett érniük egy hálás hümmögéssel.

Arianrhod szelleme odalett, a galagonya magányosan ácsorgott a hideg, őszi szél kereszttüzében, narancssárga bogyói pedig táncra keltek annak ujjai alatt. Sokáig figyelte a botladozó gallyakat és a susogó leveleket. Vajon ilyenkor hova tűnt a lány? Követte őt, csak elrejtőzött előle? Ott volt még mindig körülöttük és a saját megfakult szemeivel nézte végig, ahogy az egykori szeretője ujjai most egy másik lány haját cirógatták? Julie kelletlenül húzódott hátrébb, Willow kérdő hangot hallatott, de ő megrázta a fejét. Ha Arian itt volt még mindig, Julie nem akart neki több fájdalmat okozni, így is túl sokat szenvedett a lány.

Zakarias sokáig bámulta az érmét, a szemüvege az orrára csúszott. Julie önkéntelenül igazította azt meg. A fiú mosolya fáradt volt.

– Mire akar emlékezni? – súgta halkan a fiú. Julie megrezzent a hangra, egy apró gombóccá húzta össze magát.

– Azt mondta valami itt tartja, egy feladat, amit elkezdett, de sose tudta befejezni – mert a saját életét vette. Willow vonásai megfeszültek. – És ha nem fejezi ezt be örökké itt marad és valami vérengző lélekké változik.

– Sluagh – suttogta Willow. – Régi történetekben sokat meséltek róluk, megfekedett lelkek, akik csak ölni képesek. Istenem! De hogy tudnánk emlékezésre bírni?

Zakarias csendben pörgette meg az érmét a tenyerén, majd lassan felnézett rájuk, mintha már a fejében megoldotta volna azt a rejtélyt, amibe belekeverték magukat.

– Egyszer már sikerült, ha valahogy megint visszatudnék menni egy emlékbe, akkor magammal vihetném őt is. Megtudhatnánk, hogy mi volt az, amit meg akart tenni, mielőtt – megölte volna magát. – Csak nem tudom, hogy csináltam.

Julie átvette tőle az érmét, és óvatosan a zsebébe csúsztatta.

– Rákérdezhetnénk Wrennél vagy Brown-nál. Hátha tudnak valamit – törte meg végül a csendet Willow. – Ők segíthetnek.

Hosszasan töprengtek a galagonya tövében, míg nem Rowan mama meg nem érkezett a városból és be nem zavarta őket a házba. Mikor pedig leültek ebédelni, Willow az asztal alatt összefűzte az ujjaikat. Egy keserű érzés mart a mellkasába, és ugyanazzal a mozdulattal húzta el tőle a tenyerét. Az érme megnyugodott a zsebében és Julie nem mert többet a lányra nézni. 

új fejezet!! lassan kezd kirajzolódni maga a sztori :) remélem elnyerte a tetszéseteket, kíváncsian várom a véleményeket!

Köszönöm az előző fejezet alá érkezett csillagokat, nagyon sokat jelentenek :)

puszilok mindenkit

kyra