A kocsihoz visszaérkezve folytattuk az utunkat Balatonvilágos felé, és Krisztián ezúttal se mondta meg, hogy mi lesz az úti cél, csak sejtelmesen mosolygott minden egyes ötletemre, amikkel bombáztam őt. Amúgy le a kalappal előtte, hogy bírta idegekkel, ugyanis rendesen az agyára mentem a hülyébbnél hülyébb ötleteimmel, amikkel fárasztottam.

-         Megvan – csettintettem hirtelen diadalittasan.

-         Tényleg? – pillantott rám szórakozottan.

-         Tandem ugrás!

Krisztián elszakította a tekintetét az útról és az arcomra nézett és látva, hogy komolyan beszélek kirobbant belőle a nevetés. Sértetten meredtem rá és összefontam magam előtt a kezem, majd tüntetőleg az ablak felé fordultam. Nem voltam hajlandó rá nézni hiába szólított a nevemen, és húzta meg a hajam, csak néztem ki az ablakon és gyászoltam, amiért nem lesz részem tandemugrásban.

-         Kicsi szívem van, fogalmad arról mennyibe kerül egy tandem ugrás? – kérdezte kedvesen.

A homlokomat ráncolva pillantottam rá a szemem sarkából, majd elővettem a telefonomat bekapcsoltam a mobilnetet és rákerestem a tandem ugrásra a Balaton felett. Az árakat meglátva kikerekedett a szemem és döbbenten Krisztiánra néztem.

-         Soha a büdös életbe ne vigyél engem egy ilyen drága randira – kértem. – Tökéletesen megelégszem, ha elhozol ide és magamra hagysz egy füzet társaságában – bólogattam.

-         Hm… átgondolom. Maradhatok és nézhetem, ahogy írsz? – érdeklődött.

-         Nem – mosolyodtam el szórakozottan.

-         Akkor sajnálom, nem alkudozok – vonta meg a vállát.

Vigyorogva néztem ki az ablakon, majd lepillantottam a felvillanó telefonomra és sóhajtottam egy nagyot. A szalagértesítés szerint Zoé írt, méghozzá elég hosszút, így csak az elejét tudtam elolvasni, de már ennyiből leszűrtem, hogy haragszik, amiért ilyen szűkszavú vagyok. Az ajkamba harapva hezitáltam, hogy megnyissam-e az üzenetét vagy sem, amikor egy újabb üzenet érkezett, méghozzá Krisztiántól.

molnárkrisz: Mi a gond?

bartha_adrienn: Ember. Itt ülsz mellettem!

molnárkrisz: Csak leszarsz kb. öt perce. Fel se tűnt, hogy megálltunk?

Döbbenten kaptam fel a fejem és az ablakon kipillantva megállapítottam, hogy tényleg állunk, egy kis utca előtt, nem olyan messze pedig a Balaton. Krisztiánra néztem és már a nyelvemen volt a bocsánatkérés, de a torkomra fagyott a szó, amikor észrevettem a kezében lévő lakatot. Újra a környéknek szenteltem a figyelmem, visszanéztem a lakatra, majd Krisztiánra, aztán sietősen kicsatoltam magam és rohanni kezdtem a kis utcán a Balaton felé. Szinte száz százalékosan biztos voltam abban, hogy Krisztián a Sóhajok hidjához hozott el engem, ami nekem már évek óta bakancslistás pont volt, ahova akkor szerettem volna ellátogatni, ha már volt pasim. Már messziről kiszúrtam a hidat és szerencsére senki nem volt a környéken. Lassabbra vettem a tempót és kissé lihegve lépkedtem a fehérre festett kis fahíd felé, ami fölé egy táblára erősítve az volt írva, hogy: Az itt fogant szerelem múlhatatlan! A kis fahidat különböző színű, nagyságú és formájú lakatok borították, ahogy a fahíd mellett lévő két kerítés is dugig volt lakatokkal.

-         Úristen – kezdtem el ugrálni egy helyben és türelmetlenül fordultam hátra, hogy megnézzem, Krisztián merre van.

Ráérősen lépkedett felém és szórakozottan figyelte, ahogy én fel alá ugrálva vártam őt. Mikor aztán odaért hozzám a nyakába ugrottam és egy cuppanós puszit nyomtam az arcára, amit ő meglepetten fogadott.

-         Honnan tudtad? Úristen, el sem hiszem, hogy itt vagyok! Nálam ez olyan bakancslistás pont, mint elmenni Parisba! – néztem rá izgatottan.

-         Ismerlek – vonta meg a vállát lazán. – Szóval ez a nagy Sóhajok hídja. Megvárhattál volna, mi lesz így a romantikus andalgással és a hosszú szerelmes csókkal a híd előtt? Gondoltam bekötöm a szemed és ide vezetlek, erre te, mint a szélvész kipattantál a kocsiból és elrohantál – röhögte el magát.

A széles mosoly azonnal az arcomra fagyott és a lelkesedésemet egy pillanat alatt elvágták. Szomorúan fordultam a híd felé és összefontam magam előtt a kezem. Krisztián szavai eszembe juttatták, hogy bár eljutottam a Sóhajok hidjához, de nem úgy, mint azt terveztem. A szerelmemmel kellett volna itt lennem, vele kellett volna feltennem azt a lakatot, ami az örök szerelmet szimbolizálta, nem egy olyan férfival, aki úgysem engem választana a legvégén.

-         Most meg mi történt? – sóhajtott fel.

-         Neked ez az egész csak játék igaz? Ez a Sóhajok hidja bazd meg, a szerelmesek hidja! Azokat a lakatokat olyanok tették fel, akik szerelmesek egymásba – meredtem rá dühösen, majd elsiettem mellette, vállammal szándékosan nekimentem.

Neki ezzel biztos nem okoztam nagy fájdalmat, még egy picit se sikerült meglöknem, nekem viszont elkezdett sajogni a vállam azon része, ahol nekimentem Krisztiánnak.

-         Adrienn, ne csináld már – kapta el a kezem. – Ne tedd tönkre!

-         Én ne tegyem tönkre? Mégis minek hoztál el ide? Kurvára nem vagyunk szerelmesek! Semmik se vagyunk egymásnak! Érted? Semmik!

-         Jó, legyünk semmik! Ezzel pedig csinálj, amit akarsz – nyomta a kezembe a lakatot, a kulccsal együtt, aztán kikerült és visszaindult a kis utcán.

Idegesen meredtem utána, aztán lepillantottam a lakatra és egy cifra káromkodás hagyta el az ajkam. A lakatba egy nyitott könyvet gravíroztak, egyik részébe az én monogramomat vésték, a másik részébe pedig Krisztiánét. A hajamba túrtam és tehetetlenül néztem Krisztián távolodó alakja után, fogalmam se volt, hogy tudnám kiengesztelni, miután ilyen csúnyán neki mentem. Már épp utána akartam indulni, amikor megütötte a fülemet egy furcsa hörgésszerű hang. Hátra fordultam és meglepetten meredtem a hídon lépkedő libára, aki rám szegezte tekintetét. Igen, ezer százalék, hogy engem nézett!

-         Helló kisöreg, vagy talán te vagy Márton a Nils Holgerssonból? – magyaráztam neki.

A liba figyelmesen nézett, aztán kitárta a szárnyait és ugyanazt a hangot kiadva, mint az előbb elindult felém. Kikerekedett szemekkel, kezdtem el hátrálni és közben olyasmiket motyogtam, hogy jó kis liba, nem bánt a Márton, ám ettől mintha csak még idegesebb lett volna.

-         Krisztián – visítottam fel rémülten és ész nélkül rohanni kezdtem.

Krisztián a rémült hangomat hallva, azonnal megfordult és kikerekedett szemmekkel nézte, ahogy ész nélkül felé rohantam, majd oldalra lépett egyet és még jobban kikerekedett a szeme, amikor észrevette az üldözőmet. Aztán sarkon fordult és rohanni kezdett a kocsi felé. Nem volt időm azon bosszankodni, hogy ahelyett, hogy a megmentőm lett volna, fülét farkát behúzva menekülni kezdett, hátra hagyva engem. Na, jó nem hagyott egyedül, ott loholt mögöttem Alexander, aki hol minket vett, hol pedig a bosszúálló libát. A kocsihoz érkezve azonnal bevetődtem az ülésre, és becsaptam az ajtót, majd a libára szegeztem a tekintetem, aki mintha mi sem történt volna megfordult és visszaballagott az utcán. Megkönnyebbült sóhaj szakadt fel belőlem, Krisztián felé fordultam, a tekintetünk találkozott és mindkettőnkből kirobbant a nevetés. A vállának döntöttem a fejem, vállam folyamatosan rázkódott a nevetéstől, majd felemeltem a fejem, amikor megkocogtatták az ablakot.

-         Mondanátok pár szót a liba támadásról? – kérdezte Alex szórakozottan.

-         Persze – bólogattam a szememet törölgetve. – Nos – köszörültem meg a torkom, aztán Krisztiánra néztem és újra felröhögtem. – Szóval…

Megpróbáltam komolyságot erőltetni magamra, arra a pár másodpercre, de képtelen voltam, mert akárhányszor kinyitottam a szám, tekintetem Krisztiánra ugrott és mikor láttam, hogy alig bírja vissza tartani a nevetését, nekem is nevetnem kellett. Így pedig mindketten nevettünk, Alexander pedig csak legyintett egyet felénk és becsukta a kocsiajtót. Hát tőlünk most ne várjon használható anyagot a műsorhoz.

-         Na, húzzunk innen – tette a gyújtásba a kocsikulcsot Krisztián, én pedig nem ellenkeztem.

Semmi kedvem nem volt újra kiszállni a kocsiból és megkockáztatni, hogy a liba újra rám támad. Nem tudom mi baja volt velem amúgy, kedves voltam vele meg minden. Lehet ő a Sóhajok hidjának az őre, és ki van adva neki a parancs, hogy ne engedje át azokat, akik nem szimpatikusak.

-         Krisztián – kezdtem.

-         Mond – válaszolta, miközben az utat figyelte és precízen besorolt a forgalomba, ám még ezúttal se Almádi felé mentünk, hanem pont az ellenkező irányba.

-         Sajnálom, hogy letámadtalak – haraptam az ajkamba és szomorúan ránéztem. – Hajlamos vagyok előbb beszélni, mint gondolkodni és… nekem ez a hely tényleg bakancslistás pont volt és kicsit kiakasztott, hogy így kellett eljutnom ide, hogy te meg én nem alkotunk egy párt.

-         Igen, mi semmik vagyunk egymásnak – biccentett.

-         Nem úgy gondoltam – sóhajtottam fel. – Nézd bocsánatot kértem, ha továbbra is haragszol, azzal csak jól járok, mert akkor holnap hazamehetek – húztam el a szám, majd elfordultam tőle és kinéztem az ablakon.

10 percet autóztunk néma csendben, még a rádió sem szólt, amikor Krisztián megbökte a combomat. Nem foglalkoztam vele, mire újra megbökött ezúttal erősebben. Ám amikor még erre sem reagáltam, megcsípte a combomat. Ezt már nem bírtam rezzenéstelen arccal tűrni, és összeszűkölt a szemem, de még mindig nem néztem rá. Aztán Krisztián megsimogatta a combom, ujjai a combom belső részét érintették és a keze szépen lassan feljebb araszolt. Azonnal mozdultam, lehajoltam és beleharaptam a karjába, mire azonnal visszarántotta a kezét és elnevette magát.

-         Kis pitbull – kuncogott, mire rá rebbent a tekintetem.

-         Tiltott területre kalandoztál haver! VIP jegyesnek kell lenned, hogy oda bejuss!

-         Hol lehet igényelni olyan jegyet?

-         Nálam – tártam szét a kezem, mire aggódva elhúzta a száját.

-         Nem lesz könnyű dolgom.

-         Nem – értettem vele egyet. – Haragszol még?

Krisztián hosszasan hallgatott, én pedig már kezdtem feladni, hogy valaha is válaszolni fog nekem, amikor felsóhajtott és rám pillantott.

-         Nem bírok rád sokáig haragudni, de nem tetszik, hogy még mindig haza akarsz menni. Mintha az elmúlt egy hét neked semmit se jelentett volna.

-         Krisztián…

-         Nem, nem akarom hallani a hazugságodat – vágott a szavamba, majd vett egy mély levegőt. – Bármennyire is próbálsz eltaszítani magadtól, vagy elhitetni velem, hogy mindez neked semmit sem jelentett, csak közlöm, hogy nem fog sikerülni. Nem hiszek neked!

A torkomra fagyott a szó, az arcom vörös színben kezdett el pompázni.

-         Naiv, vagy ha azt gondolod, köztünk bármi is kialakulhat barátságon kívül – motyogtam végül.

-         Rendben, akkor naiv vagyok – hagyta rám, majd megfogta a kezem és egy puszit lehelt a kézfejemre.

-         Most a fejedbe vetted, hogy meghódítasz? – érdeklődtem.

-         Már meghódítottalak – vágta rá, mire megforgattam a szemem és mosolyogva kipillantottam az ablakon.

26 perc autókázás után, már meg is érkeztünk Szántódra és nem értettem, hogy mit keresünk itt. Egy ideig abban reménykedtem, hogy Siófokon megállunk és szétbulizzuk magunkat a Plázson, de elhajtottunk Siófok mellett, így ugrott ez az álmom, hogy Krisztiánnal az oldalamon éneklem Horváth Tamás legjobb dalait. Soha nem voltam még ilyen nagyszabású rendezvényen, se a Sziget fesztiválon, se pedig a Plázson és őszintén megvallva kicsit hiányzott. Szerettem volna azoknak a tiniknek egyike lenni, akik bátran felülnek a vonatra és leutaznak ide, akik képesek sátorban is aludni az utca mentén, vagy egy eldugott kis hotelben, csakhogy a legjobbakra bulizhassanak. De sajnos nem engedhettem meg magamnak a pénzkidobást, így ugrott az az álom, hogy elmegyek a Sziget fesztiválra. Bár még elmehetek a későbbiekben, amikor már befutott forgatókönyvíró és író leszek. Bár akkor már fent leszek a VIP-ban és utána együtt bulizok Shawn Mendessel.

-         Miről álmodik a lány? – kérdezte Krisztián szórakozottan, mire pislogtam párat és ránéztem az előttünk lévő két kocsira, akik mind arra vártak, hogy fel tudjanak szállni a kompra.

-         Hogy jön egy királyfi tán. Hófehér paripán – énekeltem teljes átéléssel.

-         Te ezt ismered? – kerekedett el a szeme a döbbenettől.

-         Vidéken nőttem fel haver, nálunk ez alap műveltség. Jaj, cica eszem azt a csöpp kis szád – hajoltam hozzá.

-         Csak hajrá – fordította felém a fejét, ajkunk csak pár centire volt egymástól.

Teljesen lefagytam, még pislogni is elfelejtettem, tekintetemet az enyhén elnyílt ajkára szegeztem. Krisztián engem fürkészett, de nem tett kísérletet arra, hogy megcsókoljon, arra várt, hogy én tegyem meg, én viszont nem voltam ehhez bátor és természetesen nem is akartam megcsókolni. Jó megakartam, de ez csak a testem hülye kívánsága, én pedig képes voltam ellenállni a testem akaratának. Krisztián szórakozottan mosolyogva indította be a kocsit és előrébb araszoltunk, aztán meg is álltunk. A szemem sarkából folyamatosan őt fürkésztem, lábamat összeszorítottam, hogy tompítsam a lüktetést, amit a feszült légkör és a közelsége váltott ki belőlem. Nem lett volna jó engedni neki, mert ismertem magam és tudtam, ha elcsattan az első csók, azután még több csók jön, míg végül azon kapom magam, hogy képtelen vagyok létezni a csókja nélkül. Krisztián szórakozottan dobolt a combján a kezével, miközben az embereket figyelte, akik gyalogosan álltak sorba a komp előtt. Szerettem volna tudni, hogy mire gondol. Hogy vajon az embereket figyelve ő is azon gondolkodik, hogy kik lehetnek ők, hogy milyen lehet az életük?

Pár perc várakozás után már fel is jutottunk a kompra, kiszálltunk a kocsiból és a korláthoz sétáltunk. Miközben a tájat fürkésztem, a rengeteg hattyút és kacsát, a partnak csapódó hullámokat, a parton andalgó szerelmes párokat, a szívembe markolt egyfajta honvágy. Nem is honvágy volt ez, hanem szeretethiány. Olyan jó lett volna, ha átölel valaki, akihez bármikor fordulhatok, ha bánatom van. Hirtelen felindulásból, átkaroltam Krisztián derekát és a mellkasának döntöttem a fejem, szememet szorosan behunytam, a zsebembe lapuló lakat pedig hirtelen nagyon nehéznek tűnt. Észre se vettem, hogy sírok, csak akkor, amikor Krisztián szorosan átkarolt és megnyugtatóan elkezdte simogatni a hátamat. Hosszú percekig álltunk egymás ölelésében és egy idő után már nem sírtam, csak szipogva figyeltem, ahogy egyre jobban távolodtunk a parttól, majd egy mély levegőt véve elhúzódtam Krisztiántól és kifújtam az orromat. Hatalmas piros pont neki, amiért nem faggatott, hogy miért sírtam, hanem elterelte a figyelmemet azzal, hogy saját magáról mesélt régi cikis sztorikat. Ezután én is előálltam pár gyerekkori sztorival és azt játszottuk, hogy melyikünknek van gázabb sztorija, a nyertes pedig bármikor meghívathatta magát valamire, a józanész határain belül. Például azt nem kérhettem, hogy vigyen el engem Londonba és mutasson be engem Erzsébet királynőnek, de mondjuk, meghívathatom magam egy vacsorára, vagy egy mojito koktélra. Bár nem én nyertem, mert Krisztián sztorija mindent vitt, így bármikor számíthatok rá, hogy Krisztián meghívatja magát valamire, nekem pedig minden szó nélkül meg kell neki vennem, azt, amit kitalált.

Tihanyba megérkezve elsőként hagytuk el a kompot, majd kerestünk egy ingyenes parkolóhelyet és egymás kezét fogva (!) elindultunk egy éttermet keresni ahol megvacsorázhatunk. Nekem már majd kilyukadt a gyomrom és az isteni illatokat szagolva jöttem rá, hogy milyen régen volt már az ebéd. Olyan sok időt töltöttünk a rejtett paradicsomban, hogy az idő rendesen elszaladt és már ott jártunk, hogy hét óra. Egy újabb fél órába telt, míg rátaláltunk a tökéletes étteremre, és ez a folyamat azért is volt ilyen hosszú, mert megálltunk nem egy árus előtt, vagy pedig fényképeket készíteni. És természetesen kiabáltunk a tihanyi vízhangnak is, ha már egyszer Tihanyba voltunk. Aztán elfoglaltunk egy szabad asztal a The Jimmy’s-be, közvetlen a korlát mellett. Az étterem kicsi volt, aranyos, mégis a legromantikusabb és sajnos ezzel nem csak mi voltunk így. Nekem sajnos volt, a tulaj viszont biztos vagyok benne, hogy a legjobb napjait élte nyáron. Ki vágyna egy eldugott kis étteremre, ha itt van ez közvetlen a Balaton felett? Egy pincérlány azonnal odalépett hozzánk és felvette az ital rendelésünket. Mindketten alkoholmentes koktélt kértünk, aztán átböngésztük az étlapot. Én egy hamburger mellett tettem le a voksomat, Krisztián pedig steaket kért, steak burgonyával és öntettel. Míg az ételünkre vártunk a kilátást csodáltuk, aztán egyszerre pillantottunk a szomszédos asztal felé. Az asztalnál egy középkorú hölgy ült, tőle pár évvel idősebb férfi társaságában. Ebben nem is lett volna semmi érdekes, de ekkor egy másik férfi lépett oda az asztalhoz.

-         Martina te mit keresel itt? Nem úgy volt, hogy tovább képzésen leszel? – kérdezte döbbenten.

A középkorú hölgy, vagyis Martina elsápadt és azonnal a vele szembe ülő férfira nézett, aki felállt és rászegezte a tekintetét a férfire, előre felkészülve arra, hogy megvédje Martinát.

-         Tamás. Te, hogy kerülsz ide?

-         Én kérdeztem előbb – keresett kibúvót Tamás.

Tekintetemmel azonnal Tamás lehetséges partnerét kezdtem el keresni, és nagyon hamar meg is pillantottam egy fiatal szőkeséget, aki feltűnően bámulta a mellettünk lévő hármast.

-         Ki ez a férfi, aki veled van? – szegezte feleségének a kérdést Tamás, mire Martina arca azonnal vörös színben kezdett el pompázni.

Tamás ekkor a férfit kezdte el fürkészni, aki eddig csendben volt, aztán hirtelen mintha felkapcsolták volna nála a villanyt felismerés csillant Tamás tekintetében, aminek a helyét aztán borzadalom vette át.

-         Nem hiszem el! Képes vagy a volt némettanároddal megcsalni engem? És én még hittem neked, amikor azt mondtad, hogy elfelejtetted.

Ezen a ponton kikerekedett a szemem és izgatottan vártam Martina vagy a némettanár reakcióját. Nem tehetek róla, de a történet csak még jobban érdekelni kezdett, amikor megtudtam ki kinek micsoda pontosan.

-         Higgadj le Tamás, Martina és én…

-         Hozzád senki sem szólt – mordult fel Tamás.

-         Martinánál jobb és ártatlanabb nőt a föld nem hordott a hátán. Ha valakit hibáztatni akarsz, hibáztasd saját magadat – biccentett a szőkeség felé a tanár.

Martina ekkor azonnal hátrafordult, arca még sápadtam színt öltött.

-         Kérem! Ez egy étterem, ne zavarják a vendégeinket – lépett oda a hármashoz egy pincér.

Nagyokat pislogva néztem magam elé, majd Krisztiánra, aki szórakozottan fürkészte az arcomat.

-         Elállt a szavad Bartha?

-         Hűha – nyögtem ki.

-         Mesélj! Mi jár a fejedben? – hajolt előre kíváncsian.

-         Hogy Martina én is lehettem volna – néztem hátra a vállam felett és sajnálkozva figyeltem a zokogó nőt.

-         Te is elhagynád a férjedet a tanárod miatt?

Előre fordultam és Krisztiánra szegeztem a tekintetem. Évekig azt hittem, hogy örökre Zsoltit fogom szeretni, hogy jöhet, bárki mindenkit hozzá fogok hasonlítani, és mindenkibe őt fogom keresni, ezért sose leszek boldog. Hittem, hogy Zsoltit és engem még az ég is egymásnak teremtett, hogy azért tudtam éveken át szeretni, úgy, hogy egy csepp viszonzást se kaptam, mert a lelkem mélyén tudtam, hogy nem a semmire várok. Hogy igenis együtt leszünk, és akkor a reménykedésem nem volt hiábavaló. Igen, amikor akkoriban megkérdezte anya tőlem, hogy mi lesz, ha férjhez megyek és ő felbukkan, akkor én rávágtam, hogy adnék neki egy esélyt. Most viszont, idősebb fejjel, már máshogy gondolom ezt. 2 évvel ezelőtt még Zsoltit szerettem, ám aztán a szerelem megszűnt. Egyik pillanatról a másikra, minden átmenet nélkül nem éreztem iránta semmit. A homlokomat ráncolva agyaltam azon, hogy mi válthatta ki bennem a változást, aztán mikor rájöttem, hitetlenkedve elmosolyodtam. A 20. születésnapomra megvettem magamnak az első Molnár Krisztián könyvet és még aznap bekövettem őt az összes létező oldalon, feliratkoztam a csatornájára és száz százalékosan meg voltam győződve arról, hogy szerelmes vagyok.

-         Nem. Miatta már nem – csóváltam meg a fejem.

-         Más miatt igen? – szaladt magasba a szemöldöke.

-         Attól függ, hogy kit gondolsz a férjemnek? Magadat? Esetleg Hasit? Vagy Nolan Gerald Funkot? – kortyoltam bele a koktélomba, aztán rámosolyogtam a pincérlányra, aki letette elém a bazi nagy hamburgert.

Meg illetődve meredtem a hamburgerre, kinyitottam a szám, majd becsuktam és közbe azon gondolkodtam, hogy hogyan tudok majd ebbe beleharapni. Ujjammal megböktem a hamburger zsömlét, ellenőrizve, hogy milyen meleg. Égetett, így hátra dőltem és tovább kortyolgattam a koktélom, közbe pedig a Balatont figyeltem.

-         Jó étvágyat – szóltam oda Krisztiánnak, aki épp a steaket vágta fel.

-         Nehéz falat? – pillantott fel rám vigyorogva.

-         Dehogy – tagadtam azonnal.

-         Kérsz ilyet? – szúrt fel a villájára egy hús darabot, amit aztán belemártott a szószba és felém közelített a villával.

Előre dőltem bekaptam a villát, majd megrágtam a falatot. Soha nem ettem még steaket és ez hatalmas hiba volt, ugyanis marha jó íze volt. Krisztián érdeklődve fürkészte az arcomat miközben visszahúzta a kezét és egy újabb darab húst szúrt a villájára. Le se vettem róla a tekintetem, ahogy a szájához emelte a villát, bekapta a húst, és alaposan megrágta. Olyan zavaró lehettem, hogy Krisztián behunyta a szemét és elröhögte magát.

-         Ráizgultál a vacsorámra Bartha? – kérdezte kuncogva.

-         Aha – vontam meg a vállam, mire kinyitotta a szemét és a szemembe fúrta gyönyörű szemeit.

-         Kívánod annyira, hogy cserélni akarj?

-         Aha – bólintottam ismét, mire felsóhajtott elvette előlem a hamburgert és kicserélte a steakre.

Vigyorogva láttam hozzá a vacsorámhoz miközben arról magyaráztam Krisztiánnak, hogy egy időben vegetáriánus voltam, de aztán elcsábultam apa Istenien finom töltött csirkéje miatt és azóta ismét visszaálltam húsevésre. Ami meglepő, hogy utána a közérzetem is javulni kezdett, így megtudtam azt is, hogy nekem húsra van szükségem ahhoz, hogy teljes életem lehessen. Ilyen témákról beszélgetve vacsoráztunk meg, aztán megcsodáltuk a naplementét, ami gyönyörű volt, de még szebb lett volna, ha mondjuk, Siófokról csodáljuk meg, mert akkor a víz felett lett volna a naplemente és akkor lehet láthattuk volna az arany hidat is.

-         Hogy érezted magad? – kérdezte Krisztián, amikor már a kocsi felé sétáltunk.

-         Hát…

-         Na, ez már rosszul kezdődik – sóhajtott fel.

-         Befejezhetem? Szóval hát… attól eltekintve, hogy összevesztünk egyszer, nagyon jól éreztem magam. Pozitívan csalódtam azt hiszem. Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar meg akarod nekem mutatni az egyik olyan oldalad, amit kevesen ismernek – haraptam az ajkamba.

-         Szinte senki – biccentett. – Szerinted miért van ez?

-         Mert kezdesz rájönni, hogy a hétköznapi módszerekkel nálam nincs esélyed – eresztettem meg egy halvány mosolyt.

Krisztián a szemembe nézve bólintott, majd közelebb húzott magához, kezét átvetette a vállamon, így sétáltunk tovább a kocsihoz. Krisztián társaságában gyakran könnyen elfeledkeztem arról, hogy ami köztünk van az nem csak a miénk. Bármit csinálunk, bármit mondunk, azt viszont fogjuk látni a Tv képernyőjén és ez volt az egyetlen dolog, ami nem tetszett. Ha esetleg ez a verseny, mert ez az, verseny, versenyzünk Krisztián szívéért, szóval, ha ez úgy zajlana le, hogy nem közli le a Tv, akkor talán még élvezni is tudtam volna ezt az egészet. De így minden sokkal nehezebb volt.

-         A többi lányt nem zavarja?

-         Hogy veled vagyok? Nem, nem zavarja őket, legalábbis nem mutatják.

-         Arra gondoltam, hogy a kamerák. Ők megnyílnak neked teljesen? – néztem fel rá. – Tudva azt, hogy bármit mondanak, az napvilágra kerül?

-         Tudták mire jelentkeznek, fel vannak készülve, te pedig csak ide becsöppentél és ezért figyeltem fel rád, már akkor, amikor még nem is láttalak, csak hallottam a makacsságodról – vigyorodott el.

Halvány mosolyra húzódott a szám, aztán elengedtem Krisztián kezét és beszálltam a kocsiba. Amint a fenekem az ülést érintette és kinyújtóztattam a lábamat, megrohant a fáradtság, szemhéjam elnehezült. Laposakat pislogva néztem Krisztiánra, aki beült mellém, beindította a kocsit, majd a kezét a combomra csúsztatta. Túl fáradt voltam ahhoz, hogy eltoljam, egy ideig némán figyeltem, a kezét a combomon, majd behunytam a szemem és az álom elnyomott.

Nem tudom mennyit aludthattam, de nagyon kevés időnek tűnt. Mintha csak egy perc telt volna el aközött, hogy elaludtam és aközött, hogy Krisztián az arcomat simogatva próbált felébreszteni. Résnyire nyitottam a szemem és fáradtan rá néztem.

-         Megérkeztünk? – kérdeztem rekedten.

-         Nem még nem. Most kapod meg az utolsó meglepetést és ezúttal megkérlek, maradj a kocsiban és engedd, hogy be kössem a szemed – suttogta.

-         Oké – motyogtam megdörzsölve a szemem és hagytam, hogy Krisztián be kösse a szemem.

Vakon ültem a kocsiban, majd amikor kinyílt mellettem a kocsi ajtó oldalra fordítottam a fejem és hagytam, hogy Krisztián kisegítsen a kocsiból. Úgy totyogtam utána, mint egy pingvin, mert féltem, hogy nekimegyek valaminek, ha esetleg bátrabban közlekedek. Szabad kezemmel folyamatosan magam körül tapogatództam, a verejték végigcsorgott a hátamon. Az alatt a pár perc alatt megtapasztaltam milyen érzés lehet vaknak lenni és nagyon nem tetszett. Tényleg le a kalappal azok előtt, akik látássérülten is megpróbálnak teljes életet élni és nem adják fel, hanem küzdenek és még mosolyogni is képesek. Én nem lennék olyan erős, mint ők.

-         Ne félj, itt vagyok – suttogta Krisztián és hátulról szorosan átölelt, meleg lehelete a nyakamat csiklandozta.

A testem azonnal ellazult, hálásan simultam bele Krisztián karjaiba, kezem a körém kulcsolódó kezére siklott, ajkam enyhén elnyílt. Fogalmam se volt, hogy mit akar Krisztián, de én jelen pillanatban ennyivel is tökéletesen beértem.

-         Mondj 5 számot, 10-től 60-ig – kérte Krisztián a fülembe suttogva a szavakat.

-         20, 22, 30, 55 és 57.

-         Miért pont ezek a számok?

-         20 éves koromban olvastam tőled az első regényt, 22 éves vagyok, te 30. Anyu 55 apu pedig 57 – magyaráztam zavartan elpirulva.

-         Különleges lány vagy Adri, nagyon különleges – ölelt szorosabban magához Krisztián.

Szorosan behunytam a szemem, ajkam boldog mosolyra húzódott, testem megremegett a hirtelen elárasztó heves érzelmektől, Krisztián pedig egyre szorosabban ölelt mintha tudná, hogy mi zajlik le bennem, ebben a pillanatban. Pár perccel később Krisztián elengedett majd könyv alakú tárgyakat tett a kezembe. Akkor már a szívem hevesebben kezdett dörömbölni a mellkasomban a kis zsebkönyveket érezve, amik csak egyet jelenthettek, Poket zsebkönyveket, és amikor Krisztián kikötötte a kendőt, a sejtésem beigazolódott. 5 Poket zsebkönyvet tartottam a kezembe, a legfrissebb megjelenések közül és alig vártam, hogy olvasni kezdjem őket.

-         Köszönöm – néztem Krisztiánra meghatottan. – Nagyon köszönöm – léptem oda hozzá és szorosan átöleltem. – Csodálatos nap volt!

-         Mindenképpen szerettem volna neked adni valamit, de tudtam, hogy egy ékszert visszautasítanál. Vagyis nem utasítanád vissza, elfogadnád, de közben el kezdenél arról magyarázni, hogy miért ne vegyek neked ékszert, de mindenképpen szerettem volna valamit adni neked, amire ha ránézel, én jutok az eszedbe és könyveket sose utasítanál vissza.

-         Ügyes! Egyre jobban ismersz – húzódtam el tőle és felmosolyogtam rá.

-         Odafigyelek a részletekre – simogatta meg az arcom. – Fáradt vagy – húzta végig az ujját a szemem alatt.

-         Egy picit igen – vallottam be.

-         Hamarosan megérkezünk, és addig alszol, ameddig akarsz – fogta meg a derekam és a kocsi felé kezdett tolni.

Mindketten beszálltunk az autóba és folytattuk az utunkat Almádi felé. A Poket zsebkönyveket eltettem a táskámba, miközben folyamatosan mosolyogtam, aztán a tekintetem Krisztiánra vándorolt, kezem a tarkójára csúszott és beletúrtam a hajába, mire rám pillantott és egy édes féloldalas mosolyt villantott rám. A szívembe ez a mosoly örökre beleégte magát.