Késő este értünk vissza a villába, addigra a többiek már elaludtak. Hallkan mentünk fel az emeletre, én egy kicsit imbolyogtam, mert több koktélt ittam, mint kellett volna, de egyébként semmi bajom nem volt.

-         Gyere fel hozzám – suttogta Krisztián a számba.

-         Nem! A saját ágyamban alszok – válaszoltam.

-         Miért?

-         Mert nekem sem tetszene ha Melisszával, Tündivel, vagy Annával aludnál.

-         Nem kell nekik megtudniuk – húzott közelebb magához, de a mellkasára tettem a kezem és eltoltam magamtól.

-         Aludj jól Krisztián – mosolyogtam és hátra nyúlva lenyomtam a kilincset. – Reggel találkozunk – búcsúztam el.

Krisztián fájdalmas arccal bámult rám, szemei szomorúan pislogtam rám, de nem dőltem be neki. Rámosolyogtam és becsuktam előtte az ajtót, de nem zártam be. A szerződést tartalmazó mappát letettem az ágyra, kibújtam a ruháimból, megengedtem a vizet, és amíg vártam, hogy megteljen felnéztem a közösségi oldalakra. Visszaírtam Ritának és Timinek, küldtem nekik képeket és videókat a mai napomról, aztán megnyitottam a Zoéval való beszélgetést. Nem nézte, meg amit legutóbb írtam neki. Ez egy kicsit szíven ütött és azonnal bűntudatom támadt, amiért nem tartottam meg az ígéretem és nem számoltam be neki mindenről. Már készültem megírni neki mindent, tényleg mindent, amikor csörögni kezdett a mobilom. Krisztián hívott.

-         Igen? – vettem fel mosolyogva.

-         Olyan rég beszéltünk. Hogy vagy?

-         Arra vagy kíváncsi, hogy hogyan éreztem magam az elmúlt 5 percben, amit nem együtt töltöttünk? – nevettem el magam.

-         Nem vagy vicces. Unatkozom, folyton csak agyalok. Te mit csinálsz?

-         Mindjárt megmártózok egy kád forró vízben – vigyorogtam.

-         És aztán?

-         Aztán ágyba bújok és alszok.

-         Nem, mit csinálsz, a kádban?

-         Molnár Krisztián te telefon szexelni akarsz? – tátottam el a szám.

-         Most, hogy mondod… bár ha csatlakozhatnák…

-         Szia, Krisztián – köszöntem el tőle zavartan, és mielőtt kinyomtam volna hallottam a heves tiltakozását, hogy ne tegyem le, csak viccelt.

Fél órával később az erkélyen ültem és a szerződést olvasgattam, majd az eget kémlelve hagytam magam álmodozni, hogy mi történne, ha aláírnám a szerződést. Rengeteg munka várna rám, javítanom kell majd a regényben, ami nem mellesleg a legelső volt, amit írtam, amikor megkaptam a laptopomat 16 éves koromban. A Lázadó szívek nagyon közel állt hozzám. Egy fiatal lányról szólt, akinek látszólag tökéletes élete volt, de a szülei nem foglalkoztak vele, ezért a nagyszüleihez utazott vidékre, a nyárra, ahol rátalált a szerelem és rátalált önmagára is. Pech, hogy egy olyan fiúba szeretett bele, akit a szülei nem fogadtak el, mert túlságosan vad volt. De a főhősünknek pont erre a vadságra volt szüksége, ahhoz, hogy rájöjjön ki is ő valójában és mit szeretne csinálni. A srác nélkül nem jött volna rá, hogy utazó blogger akar lenni.

Lelki szemeim előtt láttam a pillanatot, amikor a könyvesboltokba belépve a saját könyveim köszönnek vissza a polcokról és a fiatalok engem meglátva izgatottak lesznek és összesúgnak a hátam mögött. Ekkor egy hullócsillag suhant át az égen, én pedig a szememet behunyva kívántam, aztán visszamentem a szobába, a szerződést letettem az ágyra és kiléptem a szobából. A konyhába mentem, a hűtőből kivettem egy flakon vizet, aztán kiléptem a bejárati ajtón és lesétáltam a partra. A stégen üldögélve megint elkapott a rossz érzés, hogy Zoét elveszítettem és a gyomrom görcsbe ugrott a gondolattól, hogy ezúttal nem csak beképzeltem magamnak. A lelkem mélyén valami azt súgta, hogy hiba volt nem írni neki. Legjobb barátok voltunk, az a minimum, hogy minden nap beszélünk, de alig írtam neki. Sőt nem is éreztem a késztetést, hogy írjak neki, ettől pedig szar barátnak éreztem magam.

-         Nem tudsz aludni? – kérdezte Krisztián.

Össze rezzentem a hangjától és gyorsan megtöröltem a szemem, hogy ne lássa sírtam. Krisztián leült mellém, majd megbökte a combomat. Rápillantottam, mosolyt erőltettem az arcomra, de a mosolyom nem volt őszinte.

-         Mi a gond? Velünk…

-         Nem! – szakítottam félbe hevesen. – Velünk minden rendben van!

-         Akkor miért sírtál? Rossz hírt kaptál?

-         Hát… szerinted rossz barát vagyok, amiért nem számoltam be minden itt töltött percemről és nem igazán jelentkeztem a legjobb barátnőmnél? Pedig megígértem, hogy mindent el fogok nekik mondani, hisz ha úgy vesszük, miattuk vagyok itt. Rita és Timi nem haragszanak, de Zoé szerintem igen, mert nem válaszolt és meg se nézte, amit írtam neki. Félek, hogy elveszítettem őt – sírtam el magam. - Mindig mindent megbeszéltem vele, ő volt az első, akinek kikértem a véleményét és az ő szavára adtam a legjobban, ő ismert engem a csajok közül a legjobban és mindig tudta, hogy mi a jó nekem.

Krisztián sokáig hallgatott, kezével a hátamat simogatta, és hagyta, hogy kisírjam magam a vállán, aztán amikor már valamicskét megnyugodtam, elhúzódott tőlem és a szemembe nézett.

-         Ne érts félre, szép az a barátság, amikor mindent megoszthattok egymással, mert akkora köztetek a bizalom, de az alapján, amit elmondtál nekem úgy jött le a dolog, hogy eddig nélküle semmit se tettél.

-         Ez így van – bólogattam.

-         De ez nem jó kis Írónőm. Értem, hogy adsz a szavára és fontos neked a véleménye, de van neked saját életed is, és a legjobban te magad tudod, hogy mi a jó neked, hisz te ismered saját magadat. Ha pedig Zoé megharagszik azért, mert éled az életed, ahelyett, hogy neki jelentenél minden percben, akkor nem igazi barát. Nem vagy szar barát kis Írónőm!

-         De megígértem neki, hogy minden nap jelentkezek és…

-         Adri élted az életedet ezzel nincs semmi probléma! Nem vagy köteles elmondani neki mindent. Kérdezted, hogy szerintem szar barát vagy-e. Nem, szerintem nem vagy az! Én is van, hogy napokig semmi életjelet nem adok Dávidnak.

-         Jó, de a pasik ezt teljesen máshogy kezelik, mint mi.

-         Talán tanulhatnál tőlem – húzta össze a szemét. – A másik két barátod mit mond?

-         Még nem beszéltem velük – csóváltam meg a fejem és a vállára hajtottam a fejem. – Nézd hullócsillag – kiáltottam az ég felé mutatva.

Krisztián mosolyogva nézett rám, aztán hátradőlt és húzott magával engem is. Karját a fejem alá csúsztatta, hogy ne a keményfán feküdjek, amitől megmelegedett a szívem tájéka és boldog mosoly terült el az arcomon. Ujjaink egymásba kulcsolódtak, mindketten az eget kémleltük és csak akkor szólaltunk meg, amikor valamelyikünk elcsípett egy hullócsillagot. A bakancslistámon ez is rajta szerepelt. Hullócsillagot nézni a szerelmemmel és most tessék megkaptam az alkalmat. Pedig pár héttel ezelőtt milyen hihetetlennek tűnt az egész, akkor még nem is sejtettem, hogy most itt leszek és Molnár Krisztián karjaiban fogom nézni a hullócsillagokat.

-         Abigél mondta, hogy megemlítette neked Rékát – szólalt meg hirtelen.

-         Igen – válaszoltam bizonytalanul, mert már magamban összeraktam, hogy Réka az a lány, akiről Krisztián nem szívesen mesélt a pavilonnál.

Akkor eldöntöttem, hogy nem faggatom és ezt most is így gondoltam. Ha ő elmondja, akkor elmondja, de én nem fogok erősködni. Ám úgy tűnt, hogy ma lelkizős estét tartunk, ugyanis amikor Krisztiánra néztem láttam, hogy el szeretné mondani.

-         Tudod miért akartam ennyire, hogy itt maradj?

-         Miért?

-         Mert olyan voltál, mint én! Téged is az írás tett boldoggá és tisztában voltál azzal, hogy ez mit jelent. Hogy mennyire elveszi az idődet, de mégis boldog vagy, mert írhatsz. Nekem pedig egy ilyen lányra van szükségem magam mellé, aki megérti, hogy ha órákra eltünök és te nemcsak, hogy megértenéd, hanem ott ülnél mellettem és együtt tűnnénk el.

-         Réka nem értett meg? – kérdeztem csendesen.

-         Eleinte igen. Még akkor ismerkedtem meg vele, amikor amatőr voltam és lelkesen támogatott engem. Addig, amíg be nem futottam és el nem kezdtek fiatal lányok és idősebbek üzenetekkel bombázni. Na meg képekkel. Nem bírta elviselni, féltékeny volt, mikor órákig nem írtam vissza megvádolt, hogy biztos valamelyik rajongómmal enyelgek, holott a sötét szobában ülve írtam, vagy pedig aludtam. Hónapokig húztam a dolgot, hisz szerettem őt, aztán választás elé állított. Vagy ő, vagy pedig az írás. Választanom kellett közte és az életem között, amiért évekig küzdöttem. Az írást választottam, a jövőt választottam, mert már akkor tudtam, soha nem lehetek igazán boldog egy olyan lány mellett, aki arra kényszerített válasszak. Nehéz időszak volt ez nekem és azóta nem is igazán randiztam. Aztán megkerestek, hogy van egy ilyen lehetőség és úgy voltam vele, hogy legyen, vesztenivalóm úgysincs. Most pedig már tudom, hogy mire van szükségem. Nekem egy olyan lány kell, aki ugyanolyan szenvedéllyel végzi a munkáját, mint én. Olyan aki, megért, támogat, és nem hisztizik, amiért kevés időt töltök vele, mert ő is ugyanolyan elfoglalt.

-         És, hogy érzed megtaláltad azt a lányt? – kérdeztem a lélegzetemet visszafojtva.

-         Igen kis Írónőm, úgy érzem megtaláltam – nézett a szemembe, majd felkönyökölt és lehajolva hozzám megcsókolt.

A tarkójára csúsztattam a kezem és gyengéden masszírozni kezdtem a bőrét, ajka egyre mohóbban tapadt az ajkamra, keze felfedező útra indult a testemen, majd egyesével elkezdte kigombolni a pizsi felsőm gombjait, ami alatt nem viseltem semmi mást. Elkaptam a kezét, mire azonnal megállt, tekintetét rám emelte és kérdőn a szemembe nézett.

-         Sok? – kérdezte csendesen.

-         Nem csak… - kerestem a megfelelő szavakat, de nem tudtam mit mondani.

Egyszerűen csak úgy éreztem, hogy ez nem a megfelelő pillanat, hogy nem lenne helyes, ha most tovább mennénk. Az ajkamat rágcsálva próbáltam kitalálni, hogy mit kéne mondanom Krisztiánnak, hogy ne érezze azt, visszautasítom, de ne is akarjon tovább menni.

-         Megértem Adri – simogatta meg az arcom, majd megpuszilta a homlokomat és ledőlt mellém a stégre. – Nem kell elsietni semmit – mosolygott rám, amikor bizonytalanul ránéztem.

-         De nem gond?

-         Adri, ha most nem itt lennénk, hanem két hétköznapi ember lennénk, akik három hete randiznak, én is korainak tartanám. Most viszont együtt élünk és működik a dolog, ezért szeretném, ha szintet lépnénk, de nem siettetlek!

-         Volt már valakivel valami? – kérdeztem zavartan.

-         Adri – ült fel a fejét csóválva.

-         Nem muszáj elmondanod, csak kíváncsi vagyok.

-         Annával és Tündivel volt – mondta hosszas hallgatás után.

Meglepetten meredtem rá. Azt hittem, hogy Melisszával már régen túl voltak rajta, hiszen vele csókolózott először. De ezek szerint mégsem. Krisztián az arcomat fürkészte, arra várt, hogy mondjak valamit, de nem mondtam semmit. A hülye gondolataim és a féltékenység teljesen elvonták a figyelmemet, de megpróbáltam urrá lenni rajtuk és nem arra gondolni, hogy miket csinálhatott Krisztián Annával és Tündivel.

-         Nem kellett volna elmondanom – mondta komoran.

-         Mi? De, de igen! Hisz én kérdeztem – makogtam.

-         Na, igen. Most pedig vissza kerültünk oda ahonnan indultunk – kapta el rólam a tekintetét.

-         Nem! Ez nem igaz! – tiltakoztam. – Hé, ne problémázz – böktem oldalba és addig bökdöstem, míg el nem kapta a kezem.

Vigyorogva néztem a szemébe, majd kiszabadítottam a kezem és a nyakát átkarolva hosszasan megcsókoltam, aztán felálltam és a ház felé indultam. Krisztián nagyon hamar beért, egy könnyed mozdulattal a vállára lendített, mire felkiáltottam, aztán nevetve kértem, hogy tegyen le. Le is tett. A szobájában, az ágyra. Mert szerinte ott volt a helyem és az az igazság, hogy szerintem is.