Reggel nyolckor egyedül ültem a konyhában és reggeliztem, közbe pedig a válaszomat fogalmaztam Bercinek, de mintha ő ezt tudta volna, megcsördült a mobilom.

-         Szia – szóltam bele közömbösen, mert fogalmam se volt, hogy hányadán állunk.

-         Szia, Adri – köszönt vissza Berci vidáman. – Jó hallani a hangodat.

-         Ez meglepő, mivel a legutóbb még elküldtél engem a pokolba és azt kívántad törje össze a szívemet Krisztián.

-         Elismerem az egy kicsit erős volt tőlem. Ne haragudj.

-         Mit akarsz cserébe Berci?

A vonal végén Berci hosszasan hallgatott, hallottam a háttérben a kávéfőző hangját és a nyomtatóét, ebből tudtam, hogy Berci már az irodában van. Felálltam elöblítettem a tányéromat, majd betettem a mosogatógépbe, aztán az ajtó felé indultam és kimentem az udvarra.

-         Szeretném, ha megírnád a tapasztalataidat, hogy te miként élted meg a Sztárszerelmet, hogy mi van azon túl, amiket a Tv-ben leközölnek. A tiéd lenne a címlapsztori és ha ezt megírjuk, az népszerűbbé tenne minket és…

-         Beszéltél apáddal igaz? – sóhajtottam fel.

-         Csak arra kérlek, gondold át! Rendben?

-         Nem kell átgondolnom Berci, ismerem a magazint és tudom, hogy az igazságot közöljük csak le. Meg fogom írni nektek azt a cikket.

-         Köszönöm!

-         De nem megyek vissza – tettem hozzá és még magamat is megleptem ezzel a kijelentéssel.

-         Hogyan? – kérdezte meglepetten. – Adri, ugye csak szórakozol velem? – emelte meg a hangját.

Zavartan haraptam az ajkamba és leültem a függőhintára, tekintetemet a Balatonra szegeztem és próbáltam rájönni arra, hogy mit is akarok pontosan. Imádtam a Sparknál dolgozni és büszke voltam rá, hogy a csapatot erősítem, de… Igen itt van a de… De sosem ilyen munkáról álmodtam, nem akartam egész nap egy irodában ülni a főnököm utasításait követve. A magam ura akartam lenni. Viszont a Spark biztos anyagi hátteret biztosított volna nekem, még fél állásban is nagyon jól kerestem, ha pedig teljes állásba kerültem volna, még félre is tudtam volna tenni egy szép kis összeget.

-         Bocs – sóhajtottam fel végül. – Majd jelentkezem – köszöntem el és kinyomtam a hívást, aztán felhúztam mind a két lábam és a gondolataimba merülve élveztem a nyugalmat.

Fél órát ücsörögtem odakint, amikor Krisztián tűnt fel a látómezőmben és mosolyogva megállt velem szemben.

-         Téged aztán nem könnyű megtalálni – nyújtotta felém a kezét.

-         Pedig most tényleg nem bujkáltam – fogtam meg a kezét és hagytam, hogy felsegítsen, de amint két lábbal a földön álltam, már el is engedtem a kezét.

-         Gyere, be kérlek, szeretnék mondani valamit a többiek előtt – fogta meg újra a kezem, nem törődve azzal, hogy én elengedtem az övét.

-         Bevallod melyik lánnyal smároltál? Tényleg ma is lesz feladat?

Krisztián elengedte a füle mellett a kérdéseimet, csak húzott maga után be a villába, majd a konyhába belépve maga elé húzott és a derekamra csúsztatta a kezét. Értetlenül meredtem le a kezére, amit összekulcsolt a hasam előtt, majd még értetlenebbül néztem a többiekre, akik minket figyeltek, ugyancsak csodálkozva. Egyedül csak Melissza nem tűnt meglepettnek, ő nyugodtan reggelizett tovább és közben egy újságot olvasott.

-         Nos, gondolom feltűnt nektek, hogy Tekla már nincs köztünk. Tegnap hazaküldtük, azért mert magáénak hazudta Adrienn történetét, ezt pedig se Adri se pedig én nem tudtuk lenyelni. Viszont Adri tegnap megharagudott rám és bár este próbáltam kiengesztelni, úgy érzem még mindig maradt benne tüske, ezért arra gondoltam, hogy a mai napot csak vele töltöm.

-         Mi? Ne! Nem kell – tiltakoztam azonnal. – Hé, légyszi. Valaki menjen el vele helyettem!

-         Jót fog nektek tenni egy kis kikapcsolódás – mosolygott rám Melissza.

-         Zalán tud erről? – kérdeztem az utolsó szalmaszálba kapaszkodva, ami megmentett volna engem ettől az engesztelő randitól.

Félre értés ne essék, jól esett, hogy Krisztián megpróbál kiengesztelni engem, de én már tegnap lezártam magamba és bár még bennem volt egy pici tüske nem haragudtam rá, mert végül is megkaptam a várva várt tanácsot tőle. Nekem nem volt szükségem arra, hogy azzal bizonyítsa, mennyire sajnálja, hogy lelép velem egész napra.

-         Nélküle ki se tehetnénk innen a lábunkat. Persze, hogy tud róla, ő segített leszervezni az egészet.

-         Kamerák is lesznek? – súgtam oda Krisztiánnak.

-         Tudod, hogy azok mindig vannak.

Beletörődötten megcsóváltam a fejem és Krisztiántól ellépve az emelt felé indultam, hogy átöltözzek. Mivel nem mondta meg hova megyünk, így megpróbáltam felkészülni minden eshetőségre. Alulra felvettem a csíkos bikinimet, rá egy szürke rövidnadrágot és egy egyszerű kék pólót. Titokzoknit húztam, belebújtam a tornacipőmbe és a kit hátitáskámba eltettem mindent, amire szükségem lehet. Kullancsriasztó, naptej, fülhallgató, sebtapasz, zsebkendő, könyv, egy flakon víz, az irataim, a pénztárcám és már készen is voltam. A hajamat kiengedtem, párszor átfutottam rajta a fésűmmel, a napszemüveget a fejemre tettem, befújtam magam a kedvenc parfümömmel, aztán enyhe illatfelhőben úszva kiléptem a szobából és Krisztiánra néztem, aki felállt a lépcsőről, ahol eddig ült. Ő is átöltözött, egy fekete térdig érő nadrágot viselt, szürke pólóval, fején napszemüveg, kezében kocsikulcs. Közelebb léptem hozzá és beleszimatoltam a levegőbe, aztán felvont szemöldökkel megcsóváltam a fejem.

-         Magadra öntötted az egészet?

-         Na, és te? – kérdezte vissza és közelebb lépett hozzám.

Levegőt se vertem venni, ahogy azt néztem egyre közelebb hajol hozzám, majd lehajtotta a fejét és a kulcscsontomnak nyomta az orrát.

-         Finom – mormolta.

Bután pislogva néztem, ahogy elhúzódik tőlem, majd az arcomat látva elégedett vigyor terült el az arcán. Ettől azonnal magamhoz tértem, bemutattam neki és lesiettem a lépcsőn.

-         Még fent áll a lehetőség, hogy valaki elmenjen helyettem – kiáltottam a bejárati ajtó felé tartva.

-         Jó szórakozást! – hangzott a felelet a konyha irányából.

-         Beszarok ha kajakra mindenki azt akarja, kibéküljünk – motyogtam magam elé és még akkor is ezen gondolkodtam, amikor beszálltunk a kocsiba és kihajtottunk a kapun.

A mellettünk elsuhanó házakat bámulva folyamatosan azon gondolkodtam, hogy miért van ez. Mikor ide jöttem szentül meg voltam győződve arról, hogy mindenki ellenségnek fogja tekinteni a másikat és nyíltan féltékenységi jeleneteket rendeznek. Oké Tekla valóban meg is tette nem is egyszer, de felém még nem nagyon irányult gyűlölet. Most vagy az van, hogy nem tekintenek engem ellenségnek, vagy pedig annak tekintenek, csak jól titkolják. Melisszáról már tudtam, hogy nem vagyok neki ellenség, sőt ő akkor is nyugodt lenne, ha Krisztián engem választana, Tündi se utált engem, ő el se tudta volna titkolni, mert minden az arcára volt írva. A többiekről viszont semmit se tudtam. Már csak nyolcan voltunk a villában, Krisztiánnal együtt kilencen, és ebből a hét nőből, ötről azt se tudtam, hogy kicsoda.

-         Min gondolkodsz ennyire? – rángatott vissza a valóságba Krisztián hangja.

-         Hogy vajon kétszínűek-e vagy valóban rájöttek, hogy nem vagyok nekik ellenfél? – néztem rá tűnődve.

-         Meddig lovagolsz még ezen?

-         Én nem lovaglok rajta!

-         Dehogyisnem. Mióta itt vagy folyton megállás nélkül azt szajkózod, hogy te nem vagy nekik ellenfél és ezzel pont azt éred el, hogy a legnagyobb ellenfélnek tekintenek.

-         Miért? – kerekedett el a szemem döbbenten.

-         Időt töltök veled, holott a szemembe mondtad köztünk semmi sem lesz itt. Ezért – mosolyodott el szórakozottan az arckifejezésemet látva.

-         Azért vagy velem, mert én nem a faszodra vagyok kíváncsi, hanem arra, ami odabent van – érintettem meg a homlokát az ujjam hegyével.

-         Imádlak – hunyta be a szemét mosolyogva. – Egyszerűen imádlak – nevette el magát.

-         Ne tedd! – kértem ijedten és visszarántottam a kezem. – Csúnya vége lett annak, ha valaki imádott engem! Az imádat örökre szól! – suttogtam, mire még jobban nevetett és kicsit le is csúsztunk az útról. – Vezessek én? – ajánlottam fel.

-         Tudsz vezetni?

-         Nem – ismertem be nevetve.

Krisztián mosolyogva pillantott rám a szeme sarkából, majd a körforgalomból kihajtottunk Balatonkenese felé. Ez meglepett ugyanis azt hittem, hogy az ellenkező irányba fogunk menni, mondjuk Balatonfüredre, vagy elmegyünk bobozni egyet, de úgy tűnik Krisztiánnak más tervei voltak. Erősen agyalva próbáltam rájönni arra, hogy vajon mi lehet Kenese felé, de aztán megállapítottam, hogy arra még sose jártam, így feladtam a próbálkozást kényelmesen elhelyezkedtem és kivettem a táskámból a Pokoli erényt. Egy részem számított rá, hogy Krisztián ellenkezni fog és megkér, ne olvassak, hanem beszélgessünk, de nem szólt semmit, csak vezetett és időnként együtt énekelt a rádióval. Ilyenkor én felpillantottam és végig hallgattam az irtó hamis mini koncertet, aztán visszatértem a könyvemhez. Na, számomra ez is egy tökéletes pillanat volt.

Rejtett csoda

Mikor már magunk mögött hagytuk Balatonfűzfőt és Balatonkenesét abba hagytam az olvasást és a környéknek szenteltem a figyelmem.

-         Hova megyünk?

-         Meglepetés – érkezett a sejtelmes válasz, mire felsóhajtottam, ittam egy korty vizet, aztán elővettem a telefonom, hogy közeli látnivalók után kutassak.

Rengeteg volt, és ezekből bármi lehetett az úticélunk. Próbáltam Krisztián fejével gondolkodni, de nem sokra mentem vele, és mint kiderült agyalhattam volna bármennyit, úgyse jöttem volna rá az úticélunkra. Krisztián egyszer csak megállt egy útmenti parkolóban, egy erdős terület előtt és kiszállt a kocsiból. Követtem a példáját, és a homlokomat ráncolva körbe néztem. A közelben konkrétan nem volt semmi, csak fák, innen még a Balatont se lehetett látni. Egy másik kocsi parkolt le mellettünk, amiből kiszállt Alexander és már maga elé is tartotta a kameráját. A szememet forgatva néztem rá, majd Krisztiánra szegeztem a tekintetem.

-         Indulhatunk? – kérdezte a vállára kapva a hátizsákot, amit a csomagtartóból vett ki.

-         Mutasd az utat – tártam szét a kezem.

Krisztián mosolyogva bólintott és elindult az erdő felé, félre tolva az útból az ágakat. Kétkedve bár, de követtem a sort pedig Alexander zárta. Menet közben előhalásztam a táskámból a kullancs riasztót és befújtam magam, majd kisé lehajolva befújtam Krisztián lábát is, aztán áttértem a karjára.

-         Neked kell? – pillantottam Alexanderre.

-         Készültem, de köszi – mosolygott rám. – De mostantól kérlek, tudomást se vegyél rólam, különben használhatatlan lesz a felvétel és Zalán leszedi a fejemet!

-         Bocsi – húztam be a nyakam.

Mikor a terep már nagyon lejteni kezdett, Krisztián felém nyújtotta a kezét, én pedig szorosan belé kapaszkodtam és úgy araszoltam lefelé, átlépve a fatörzseket és a hatalmas köveket. A vádlim egy idő után iszonyatosan görcsölni kezdett, az izzadság patakokban ömlött végig a hátamon, a hajam nedvesen tapadt az arcomra. Hiába voltunk az erdőben, a levegő nagyon fülledt volt, a táskámban lévő víz pedig pisimeleg lett, alig 10 perc alatt.

-         Ó Krisztián, rohadt szarul szervezel meg egy randit – zsörtölődtem.

-         Úgy gondolod? – kérdezte szórakozottan és a derekamat megragadva átemelt egy kidőlt fatörzsön, majd letett a másik oldalon.

-         Igen! Miért nem vittél a Szigligetivárba?

-         Mert az Instagrammod alapján már jártál ott.

-         És imádtam, amit pedig imádok, oda bármikor szívesen visszamegyek – bólogattam hátra felé pillantgatva Krisztiánra, majd előre fordultam és meglepetten megtorpantam.

Még csak egy kis részletet pillantottam meg a Balatonból, de nem is azon lepődtem meg ennyire, hogy leértünk a partra, hanem azon a régi görög oszlopos pavilonon, ami ott magasodott tőlem pár méterre. A megmaradt oszlopait befutotta a rózsa, körülötte méhecskék zümmögtek, a pavilon talpazatát lágyan nyaldosták a hullámok. A víz itt hihetetlenül tiszta volt, bár nem lehetett le látni az aljára, de gyönyörű kék színben pompázott. És az egészben a leggyönyörűbb az, hogy tökéletesen rejtett volt. Nád vette körül ezt a gyönyörű pavilont, kivéve egy széles kört, amit megtisztítottak, valamint egy akkora kis rést, ahol egy ember könnyedén átfért, egy csónak viszont már felakadt volna a nádasban. A pavilon közepén pedig egy megterített asztal két személyre, az ételek letakarva várták sorsukat, vagyis azt, hogy jól lakjunk velük.

-         Mit is mondtál az előbb? – fogta meg a kezem Krisztián és maga után húzott a pavilon felé.

Ha nem fogta volna a kezem tuti biztos, hogy eltaknyoltam volna a rengeteg kő egyikén, annyira lekötötte a figyelmemet a pavilon csodálása, de a segítségével biztonságosan megérkeztem a pavilon alá. Tágra nyílt szemekkel léptem oda a megmaradt korláthoz, ujjaimat végig futattam a korlát felületén, követve a bele vésett mintákat. A fantáziám azonnal szárnyra kapott és el tudtam képzelni, ahogy egy hercegnő itt találkozik kedvesével minden alkalommal titokban. Láttam magam előtt, ahogy a hercegnő, itt áll a korlátra támaszkodva és a vizet kémleli, hogy minél előbb megpillanthassa szerelmét. Ám arra nem számít, hogy a szerelme meglepi és ezúttal a szárazföldről közelíti meg, hátulról átöleli erős karjával, a hercegnő pedig belesimul az ismerős karok ölelésébe és magába szívja kedvesének fantasztikus illatát. Kicsit késve döbbentem rá, hogy a fantáziálásom túlságosan is kézzel fogható lett és a nagy álmodozás közepette Krisztián karjaiba keveredtem, aki úgy ölelt magához mintha egy törékeny porcelán lennék. Karjai erősen, mégis gyengéden fonódtak körém, megadva nekem azt a lehetőséget, hogy elhúzódjak tőle. De nem húzódtam el, behunytam a szemem és egy pillanatig belesimultam a pillanatba, majd kinyitottam a szemem és visszatértem a valóságba.

-         Ez a hely gyönyörű – sóhajtottam fel.

-         Annak idején engem is megihletett – válaszolta, mire azonnal felé fordultam és az arcára szegeztem a tekintetem.

-         Ez az a hely? Ahol Alexa és Zoli? – szegeztem neki a kérdést izgatottan.

-         Kicsit átdolgozva, kicsit máshol, de igen – bólintott. – Itt vallott neki szerelmet Zoli, később pedig itt kérte meg a kezét. Véletlenül akadtam rá erre a helyre, a haverokkal voltam itt, horgásztunk egyet, aztán elindultam sétálni és ide keveredtem. Pont válságban szenvedtem, az olvasók már nagyon türelmetlenek voltak, emiatt pedig én is egyre idegesebb lettem, de ezt a helyet látva körvonalazódott bennem az új történet és annak szenteltem minden időmet. Így született meg a Tűzbe lobbant szívek.

-         Vagyis eltévedtél – állapítottam meg vigyorogva, ő pedig lesütött szemmel bólintott.

Mosolyogva lábujjhegyre álltam és adtam egy puszit az arcára aztán leültem az egyik székre és bekukkantottam az egyik fedő alá. A nyál összefutott a számba, a majonézes krumpli láttán, és amikor a másik fedő alatt paprikás lisztben sütött törpeharcsát találtam, úgy éreztem ennél boldogabb nem is lehetnék. Olyan régen ettem már törpeharcsát, hogy a látványtól a hasam azonnal korogni kezdett, pedig éhes se voltam még.

-         Pezsgőt? – kérdezte Krisztián.

-         De hiszen te vezetsz! – kiáltottam rá azonnal és kikaptam a kezéből a pezsgős üveget, csak aztán vettem alaposabban szemügyre. – Ó – néztem zavartan Krisztiánra.

-         Vissza kaphatnám? – vigyorgott rám, én pedig piros arccal visszaadtam neki a gyerekpezsgőt és csendben figyeltem, ahogy mindkettőnknek tölt belőle. – Egyébként neked melyik a kedvenc pezsgőd?

-         A szőlős – vágtam rá azonnal.

-         Én a málnára fogadok.

-         Ez milyen?

-         Barack – pillantott rám fintorogva. – Tényleg szeretném tudni melyik a kedvenc pezsgőd!

-         Utálom a pezsgőt! Ha nagyon muszáj, akkor csak a BB-t tudom meginni, a Törleyt a legutóbb is kihánytam.

-         Nem csodálom, azt én se szeretem. Még az édes se az igazi – fintorgott.

Egy ideig mindketten hallgattunk, Krisztián a kilátást fürkészte, én pedig néhány másodpercig türelmesen vártam, de aztán elveszítettem a türelmemet és tele szedtem a tányéromat. Krisztián tekintete vigyorogva rebbent rám és élvezettel figyelte, ahogy eszek, majd elszakította rólam a tekintetét és szedett magának is. Csendbe falatoztunk a szálkák pedig egyre csak gyűltek a tányéron, aztán leöblítettük pezsgővel, végül pedig megettük a desszertet, ami istenien finom tiramisu volt. A megmaradt ételre néztem, aztán körbe fordultam Alexandert keresve, de semerre se láttam. Biztos voltam benne, hogy itt van valahol, csak úgy elbújt, hogy ne találjam meg, így megteremtve nekem azt a látszatot, hogy kettesbe vagyunk Krisztiánnal.

-         Van mit ennie, ne aggódj annyira – nyugtatott meg Krisztián.

-         És a maradékkal mi lesz? – pillantottam a lábasok felé.

-         Szerintem még simán bemegy az neked – pillantott a két harcsára és a kevéske krumplira.

-         Egyik a tiéd, másik az enyém – döntöttem el.

Krisztiánnak igaza volt, fért még volna belém bőven, de nem akartam, hogy azt gondolja, zabagép vagyok. Na, nem azért, mert annyira érdekelt volna, hanem csak azért, mert általában a nők nem szerettek enni sokat, mások társaságában. Én már így is lazábbra vettem a dolgot, és képes voltam egy családi pizzát egyedül megenni, de azért tudtam hol a határ. És hat törpeharcsa után, megenni a hetediket, hát igen… Nagy csoda, hogy Krisztián még nem szaladt világgá látva azt mennyit tudok enni.

-         Voltál már szerelmes? – kérdeztem hosszas hallgatás után.

Ekkor már eltakarítottunk magunk után, a piszkos edényeket egy helyre pakoltuk, bár én kicsit furcsáltam, hogy csak úgy itt hagyjuk őket. Mondjuk az még furcsább volt, hogy az asztal már eleve meg volt terítve, így biztos vagyok benne, hogy valaki jár itt előttünk és az a valaki, nem a meredek útvonalon jött el ide, mert a harcsa még meleg volt. Krisztiánt váratlanul érte a kérdésem, keze megállt a mozdulat közben, én pedig pár pillanatig élvezettel figyeltem a kockahasát, mert tudtam Krisztián nem lát engem, amikor viszont kibújt a pólóból, az arcát kezdtem el figyelni.

-         Voltam igen, még azelőtt, hogy befutottam volna – válaszolta tömören, én pedig az arckifejezését látva nem is feszegettem tovább a témát.

Láttam, hogy a kérdésemmel felkavartam benne valamit és egy pillanatig átfutott az agyamon, hogy talán még mindig azt a lányt szereti, és az, hogy itt van egy próbálkozás neki a tovább lépésre. Düh áramlott végig az ereimben ismeretlenül is utálva azt a nőt, aki ennyire megsebezte Krisztiánt, miközben azt figyeltem, ahogy levette a nadrágját is, ami alatt fürdőnadrágot viselt és elindult a betonlépcső felé. A testtartásán látszott, hogy feszült és szinte teljesen biztos voltam benne, hogy a további kérdéseim elől menekült el. Pedig ha valamit tiszteletben tartottam, akkor az ez volt. Soha senkire nem akaszkodtam rá még eddig, akin láttam, hogy nem akar beszélni, abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy én is utáltam, ha engem faggattak. Ezért is utáltam hazautazni vidékre, mert mindig megkaptam a szokásos kérdéseket. Hogy megy az egyetem? Biztos vagy benne, hogy a forgatókönyvírás a neked való szakma? Az írásból szerinted meg lehet élni? Hát barátod van-e már? 22 éves vagy nem gondolod, hogy itt az ideje családot alapítani? És mivel én utáltam az ilyen kérdéseket, sosem faggattam senkit a magánéletéről, ha láttam, hogy nem szívesen beszélne róla. Néztem, ahogy Krisztián egyre távolabb úszott a parttól, majd kibújtam a ruháimból és sietősen a betonlépcső felé indultam, ugyanis a beton rendesen égette a lábamat, ráadásul tiszta piszok volt, amit utáltam. Pár pillanatig szoktam a víz hőmérsékletét, aztán ellöktem magam a lépcsőtől és oda úsztam Krisztiánhoz.

-         Te voltál már szerelmes? – kérdezte, amikor kidugtam a fejem a víz alól.

-         Igen, általában olyanokba, akik nem viszonozták a szerelmemet – vágtam rá azonnal és a fejemet hátra hajtva behunytam a szemem.

-         Kikosaraztak?

A meglepett hangját hallva, kinyitottam a szemem és ránéztem. Csodálkozva fürkészett, homloka ráncba szaladt, majd értetlenül megcsóválta a fejét, mint aki nem tudja felfogni, hogy hogy kosarazhattak ki engem. Pedig egyszerű, nem kosaraztak ki.

-         Dehogy!

-         Hát akkor? – szaladt magasba a szemöldöke.

-         Nem mondtam meg nekik – vontam meg a vállam zavartan.

-         Ha nem mondtad meg nekik, akkor honnan tudod, hogy nem viszonozták?

-         Ha éreztek volna bármit is irántam, akkor megteszik az első lépést, elvégre ők a pasik, és nem én, hogy én nő létemre kezdeményezzek! Legyen, vér a pucájában álljon elém és mondja a szemembe, hogy beleszeretett az ellenállhatatlan személyiségembe. Én soha senkinek nem fogok először szerelmet vallani! – szögeztem le dühösen.

-         Látom nálad ez kényes téma – billentette oldalra a fejét és felém nyúlva a fülem mögé tűrt egy vizes hajtincset.

-         Nem, erről van szó, csak… annyira nem illek bele a saját generációmba. A kortársaimnál teljesen normális, ha ők kezdeményeznek egy srácnál, nálam viszont nem és ettől én vagyok a kívülálló, aki macskákkal az oldalán fog meghalni. Ráadásul mindig is az idősebb srácok jöttek be. Az első szerelmem 22 éves volt, én akkor 14 voltam, a második szerelmem, pedig a középsulis irodalom tanárom – magyaráztam, majd amikor rájöttem, hogy egy olyan titkot osztottam meg Krisztiánnal, amit amúgy nem szerettem volna, elvörösödtem és azonnal a part felé kezdtem úszni.

Szerintem még soha nem úsztam olyan gyorsan, mint most. Sebesen szeltem a vizet, de Krisztián így is könnyedén utol ért, megragadta a lábamat és visszahúzott magához, ujjai lágyan siklottak végig a bokámon, majd megállapodtak a térdhajlatomnál.

-         Sok bántást kaptál érte? – kérdezte csendesen.

-         Igen – suttogtam és elakadt a lélegzetem, amikor a nyakamhoz nyomta az ajkát, aminek nyoma égette a bőrömet.

-         Mind hülye volt! A szerelemben mit sem számít a korkülönbség. Ha te a tanárodat szeretted, akkor a tanárodat szeretted!

-         Ti férfiak, olyan könnyedén vesztek mindent – nevettem el magam keserűen és szembe fordultam vele, közelségének hiánya pedig azonnal megcsapott, és megborzongtam. – Mit gondolsz, mi lenne, ha összejönnénk? 22 vagyok, te pedig 30! Az újságok tele lennének velünk, azzal a szalagcímmel, hogy az apakomplexusos fiatal lány lett Molnár Krisztián nagy szerelme, vagy pedig te lettél a sugar daddy és pénzelsz engem kis fiatal munkanélküli csitrit.

-         Szóval igazából ettől félsz, ezért félsz megnyílni nekem – fürkészte az arcomat.

-         Mi? Nem! Dehogyis! Eszembe se jutott ez az egész csak most – kerekedett el a szemem.

-         Azzal indítottál konkrétan, hogy túl idős vagyok hozzád – emlékeztetett.

-         Azt azért mondtam, hogy ne kedvelj meg – sóhajtottam fel. – Leszarom, hogy rólam mit gondolnak az emberek érted? De téged nem foglak bemocskolni! Téma lezárva!

És, hogy a szavaimnak jelentőséget adjak ráugrottam Krisztiánra és lenyomtam a fejét a víz alá. Ő azonnal kapcsolt, ujjai a derekamra siklottak, amitől azonnal nevethetnékem támadt és a szorításom lazult, ő pedig kicsusszant a kezeim közül és a felszínre rúgta magát. Arca bosszús volt, tekintete vészjósan megcsillant, én pedig rajta tartva a szemem hátrafelé kezdtem el úszni, ő pedig utánam vetette magát. Egy órán keresztül kergetőztünk a vízben, nem egyszer elkapott és lenyomott a víz alá, vagy éppen dobott rajtam egy hatalmasat, aztán mikor már kellőképpen kiszórakoztuk magunkat, kimentünk a partra és kifeküdtünk a napra, hogy megszáradjunk. Krisztiánt nagyon hamar elnyomta az álom, kezét a szeme elé tette árnyékolónak, mellkasa egyenletesen emelkedett és süllyedt. Egy ideig a látványban gyönyörködtem, aztán elővettem a telefonom és megörökítettem a helyet, hogy legyen mire visszagondolnom, akkor, amikor már otthon leszek. Amikor a pavilont fényképeztem feltűnt, hogy az asztalt már letakarították, valószínűleg akkor, amikor mi a Balatonban mulattuk az időt. Már épp eltettem volna a telefonom, hogy írjak, amíg Krisztián alszik, amikor érkezett egy üzenet Zoétól.

Zoé: Na, mi a helyzet csajszikám? Nagyon el vagy tűnve! Holnap lesz a ceremónia, remélem ez alatt az egy hét alatt, megszeretted annyira, hogy ne akarj hazajönni! Milyen Krisztián?

Rápillantottam Krisztiánra, aki így, hogy aludt olyan sebezhető volt. Ajka enyhén elnyílt, arcvonásai tökéletesen kisimultak. Ha tudtam volna rajzolni, ezer százalék, hogy megörökítettem volna ezt a pillanatot, de így csak mélyen az agyamba véstem az alvó alakját. Készíthettem volna róla fényképet, de nem éreztem helyénvalónak. Egyetlen fénykép se tudta volna visszaadni azt az érzést, amit ebben a pillanatban éreztem. A tájat lefényképezni tökéletes, de az ilyen pillanatokat, megélni jó és nem lefényképezni. Csak belesimulni a pillanatba és kiélvezni addig ameddig tart.

Adrienn: Szia. Igen, nem igazán használom a közösségi oldalakat, mindig történik valami. Így, hogy már kiestek az aranyásók, egész tűrhető a helyzet, de még mindig úgy érzem nekem nincs itt a helyem. Krisztián pedig… Ő fantasztikus ember!

Miután ezt megírtam Zoénak, kikapcsoltam a mobilnetet, elővettem a kis füzetet, egy tollat, aztán írni kezdtem. Természetesen nem hagytam feledésbe veszni a történetet, amiben a hercegnő vár a szerelmére, aki az ellenséges királyságnak lesz a trónörököse, a szerelmük pedig tiltott, nyilvánvaló okok miatt. Az idő teljesen megszűnt körülöttem, egyre csak körmöltem és csak akkor néztem fel, amikor mindent leírtam, amit szerettem volna. Az ujjam már fájtak, sérült tenyerem égett a megterhelés miatt, de legalább már megszáradt a kötés. Talán eddig azért nem éreztem, hogy fáj, mert a vizes kötés hűtötte a sebet, de most már semmi se volt, ami csillapíthatta volna a fájdalmat. A kezem fájása mellé pedig hozzájött a hátfájdalom is a görnyedés miatt. Nagyot nyújtózkodtam, majd Krisztián felé pillantottam és találkozott a tekintetünk.

-         Ó, szia!

-         Szia – köszönt vissza és felült, tekintete a füzetre esett majd visszatért az arcomra. – Eddig még soha nem láttam valakit írás közben. Gyönyörű voltál – nézett a szemembe.

-         Képzelem – húztam el a szám, majd minden bátorságomat összeszedve felé nyújtottam a füzetet. – Elolvasnád? – kérdeztem bizonytalanul.

-         Legalább nem kell ellopnom – sóhajtott megkönnyebbülten és elvette tőlem a füzetet, aztán a hasára fordulva olvasni kezdett.

Egy pillanatig se vettem le róla a tekintetem, mert szerettem volna látni az arcát miközben a kis novellámat olvasta. Nem volt könnyű dolgom, ugyanis Krisztián pókerarccal olvasott, csak egyszer terült el az arcán egy futó mosoly, ám amikor becsukta a füzetet és rám emelte a tekintetét, a szemeiben minden benne volt. A szívem csordultig megtelt boldogsággal attól, amit a szemeiből ki tudtam olvasni. Tetszett neki a kis novellám és olyan tekintetekkel fürkészett, hogy legszívesebben rávetettem volna magam. Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire hatással lehet rám, egy tekintet, na, de nem akármilyen tekintet, hanem Krisztián gyönyörűen csillogó szemei, és tág pupillája.

-         Nagyon jó és eredeti, bár néhány helyen ugrálsz, az igeidőkben erre figyelj oda a jövőben, de egyébként az összképet nézve fantasztikus! Nagyon jól le tudod írni és át tudod adni a táj szépségét, az elfojtott vágy fokozása pedig elképesztő! Bár egy picit lehetsz merészebb – kacsintott rám.

Zavartan elpirultam és a füzetemet magamhoz ölelve eszembe jutott, hogy mit mondott Rita múlt héten. Hogy majd Krisztiánnak eszébe jut egy szex jelenet, amit meg akar írni, de előtte szeretné kipróbálni, hogy jobban át tudja adni az érzést. Az arcom még pirosabb színt öltött, a testem pedig elárult. Akkor a szobámba ülve nem hozott ennyire zavarba, most viszont, hogy megismertem Krisztiánt és jelen pillanatban is itt ült mellettem, nos… írói átok, a fantáziám szabadon szárnyalt és sajnos a testem nagyon is szerette volna, hogy az álmodozásból valóság legyen.

-         Azért ennyire arcpirítót nem mondtam – nevetett fel Krisztián. – Mi jár a fejedben Bartha?

-         Semmi, semmi – legyintettem és sietve az arcom köré rendeztem a hajam, hogy eltakarjam Krisztián elől.

-         Ne takard el az arcodat – nyúlt felém és hátra simította a hajam. – Így sokkal jobb – nézett a szemembe.

Keze megpihent az arcomon, majd hátracsúszott a tarkómra és le a nyakamra. Akaratlanul is felnyögtem, mert jól esett az erős kezek érintése. Legszívesebben megkértem volna, hogy masszírozzon meg, de nem tettem. Krisztián foga tartotta a tekintetem, és bármennyire is próbáltam nem bírtam szabadulni. A szívem a torkom környékére költözött, tenyerem izzadni kezdett, gyomrom megremegett. Krisztián tekintete elsötétedett, szemeibe visszatért ugyanaz a csillogás, amivel korábban engem figyelt. Nagyot nyeltem és megnedvesítettem a kiszáradt számat. Fogalmam sincs, hogy mi történt volna, ha nem kezd el Krisztián telefonja rezegni. Amint megszakadt a szemkontaktus kifújtam a levegőt és lesütöttem a szemem, aztán felnéztem Krisztiánra, aki könnyedén felpattant és felém nyújtotta a kezét.

-         Máris megyünk? – kérdeztem kisé csalódottan.

-         Még hosszú út áll előttünk – mosolygott sejtelmesen és felrántott a földről.

Csodálkozva kapkodtam magamra a ruháimat, aztán követtem Krisztiánt. Egy teljesen másik útvonalon mentünk, mint idefelé menet. Bár a talaj emelkedett rendesen, a vádlim két perc séta után már begörcsölt, de lényegesen simább terepen voltunk. Olyan sima és széles terepen, hogy egy autó is le tudott volna ide jönni. Nem szóltam semmit, de magamba mosolyogtam, Krisztián turpisságán. Tetszett, hogy nem kezelt engem királylányként, hanem megdolgoztatott azért, hogy láthassam azt a csodás helyet, ami megihlette őt, hogy megírja a Tűzbe lobbant szíveket. A hátam mögé pillantva rámosolyogtam Alexanderre, aki lemaradva sétált mögöttünk, a kamerát ezúttal maga mellé engedte.

-         Az nem zavar, hogy ő is tud erről a helyről? – néztem Krisztiánra kérdőn.

-         Nem fog beszélni. Meg… igazából, akik nézni fogják a műsort, szintén tudomást szereznek a helyről, de azt egyik se fogja tudni, hogy pontosan hol van. Csak te és én, valamint pár ember a stábból.

-         Én nem osztottam volna meg senkivel ezt a csodát – suttogtam és már a gondolata is elborzasztott, hogy a nézők otthon a Tv előtt, látni fogják ezt a titkos kis zugot és esetleg nekiállnak felkeresni.

-         Én viszont neked szerettem volna megmutatni, és ez ezzel jár – fogta meg a kezem és megállított. – Szerettem volna, ha megismered a lényemnek ezt a részét – pillantott le a kezünkre majd a szemembe nézett.

-         Köszönöm – suttogtam, mert csak ennyit voltam képes kinyögni