Mikor visszatértünk a villába, magamat is megleptem, amikor ahelyett, hogy Krisztiánnal töltöttem volna az estét, Melissza és Tündi társaságát élveztem Melissza szobájában és Miután maratont tartottunk. Őszintén megvallva jól esett egy kicsit csajok között lenni, filmet nézni és olvadozni Hardin Scott után miközben fagyit tömtünk magunkba. Melissza és Tündi külön-külön is jófejek voltak, mikor viszont egy légtérbe tartózkodtak teljesen elvarázsoltak és olyan biztonságot éreztem a közelükben, amit csak a csajok társaságában éreztem eddig. Egy pillanatig se voltam görcsös, nem éreztem azt, hogy meg kéne nekik felelnem, önmagamat bírtam adni, lehettem az az őrült, de óvatos dilis csaj, aki amúgy alapjáraton vagyok. Szerencsére nem próbáltak faggatni, hogy merre jártunk Krisztiánnal, ha megtették volna, fogalmam sincs, hogy mit mondok. A kocsiban hazafelé Krisztiánnal megbeszéltük, hogy nem fogjuk elmondani, hogy az unokahúgaival töltöttük az időt és bemutatott a testvérének, meg annak férjének, mert egyikünk se akarta, hogy feszültség legyen belőle, hogy engem bemutatott, őket bezzeg nem. Nem mondtuk ki, de mindketten tudtuk, hogy miért engem mutatott be a családja egy részének és bár Abigél szavai megerősítettek abban, hogy Krisztiánnak komoly érzelmei vannak az irányomba azért szerettem volna, ha ő maga mondja ki. Akár szavakkal, akár tettekkel.

Másnap reggel már korán talpon voltam, összedobtam egy könnyű kis reggelit, majd egy nagy adag omlettet felvittem Krisztiánnak. Már épp kopogni akartam, amikor kinyílt az ajtó és vizes hajjal, kék ingben, farmerben megjelent, és amikor meglátott mosolyra húzódott az ajka.

-         Jó reggelt – simogatta meg az arcom, ujjai egy pillanatra megpihentek az arcomon, aztán zsebre vágta a kezét, tekintetét pedig le se vette az arcomról.

-         Jó reggelt! Készítettem reggelit – nyújtottam felé a tányért.

-         Épp reggelizni készültem. Mit gondolsz Anna és Melissza benne lennének egy jó kis vitorlázásban?

-         Biztosan – mosolyodtam el. – Edd meg szépen, én pedig már itt se vagyok!

-         Hova mész? – kiáltott utánam.

Hátra néztem rá a vállam felett. Még mindig az ajtóban állt, kezében a tányérral és kisé idegesen várta a válaszomat. Titokzatos mosolyt küldtem felé, lesiettem a lépcsőn és odasiettem a járó motorú fekete Audihoz. Zalán egy futó mosollyal köszöntött, aztán már ki is hajtottunk a kapun, néma csendben. Csakhogy én nem arról voltam híres, hogy csendbe maradok, így elkezdtem neki magyarázni a terveimet. A negyed órás úton, már Zalán is kívülről fújta a forgatókönyvet, amit tökéletesen megszerveztem, de hevesen tiltakozott, amikor megemlítettem neki, hogy a kamerák ki vannak zárva a rendezvényről.

-         Szó sem lehet róla! Egyszer már kibújtatok a kamerák alól, másodjára nem fogtok!

-         A bátyám nem örül az idegeneknek.

-         Ez jó marketing lehet a bátyádnak – pillantott rám elégedetten mosolyogva. – Gondolj csak bele, lehet, szedhet pénzt, azért, hogy az emberek láthassák a helyet, ahol Krisztián és Adri végre egymásra találtak.

-         Nagyon romantikus – mosolyogtam erőltetetten és az ablakon kihajolva beütöttem a kapu kódját, mire az kinyílt és áthajtottunk a kapun, rá az aszfaltos útra, ami legelők között kanyargott a palotának is beillő emeletes házig.

Amint Zalán leparkolt Achilles kocsija mellett, kiszálltam, tüdőmet teleszívtam a farmok jellegzetes szagával, ami falusi lány lévén egy cseppet sem bántotta az orromat. Nem úgy, mint Zalán orrát, aki városi férfiként a száján keresztül próbált levegőt venni, miközben nézelődött. Elindultam a veranda felé, fél füllel közben a lovak nyerítését hallgattam és a pajta felől beszűrődő hangokat, ahol már javában zajlott a készülődés.

-         Ejnye, Brúnó. Olyan öreg vagy már, hogy nem is üdvözölsz? – vágtam csípőre a kezem és felvont szemöldökkel néztem a bernáthegyire, aki hatalmas termetével teljesen elzárta a házba vezető utat.

-         Nem bánt ugye? – kérdezte Zalán mögöttem.

-         Nem, dehogy – legyintettem és átléptem a kutyát, majd hátra néztem Zalánra. – Na, jössz már? Achilles nem ér rá egész nap!

Zalán bizalmatlanul méregette Brúnót, miközben fellépett a verandára, majd gyanakodva átlépte a kutyát, aki csupán csak a tekintetével követte végig Zalán mozgását. Zalán annyira a kutyát figyelte, hogy hirtelen rácsaptam a vállára és elkiáltottam magam, mire összerezzent és felordított.

-         Meg vagy te húzatva? – kérte számon rajtam dühösen.

-         Rossz a lelkiismereted? – kuncogtam fel és lerúgtam a cipőmet, aztán előkerestem a papucsom és Achilles dolgozószobája felé indultam. – Itt vagy bent? – kopogtam be.

-         Aha, gyere csak!

Bedugtam a fejem a szobába, aztán beléptem, nyomomba Zalánnal. Achilles egy jól megrakott asztal mögött ült, tekintete fáradtan rebbent rám, ajka fáradt mosolyra húzódott, a többnapos borosta alatt. Egy másodpercig bírtam természetes lenni, aztán felvisítottam és a bátyám karjaiba vetettem magam, aki úgy ölelt magához, mint kisebb koromban. Olyan szorosan, hogy a levegő is kiszorult a tüdőmből.

-         Hogy érzed magad hercegnő? – kérdezte csendesen.

-         Most már fantasztikusan. Téged látni olyan, mint visszatérni a valóságba – fúrtam a fejem a nyakába. – Annyira hiányoztál nekem!

-         Te is nekem hercegnő! Bocs, a húgom kicsit modortalan. Bartha Achilles vagyok.

-         Kovács Zalán – mutatkozott be Zalán. – Én vagyok a Sztárszerelem műsorvezetője, az én dolgom rendet tartani a verseny alatt.

-         És, hogy sikerül megfékezni?

-         Ha ismeri az ember a megfelelő módszereket, akkor könnyű kezelni – vágta rá Zalán, mire Achilles elnevette magát.

-         Hát jó. Magatokra hagylak – pattantam fel a bátyám öléből.

-         Kérdezd meg Sanyit, hogy mit tudsz segíteni – kiáltott utánam. – Ne Martint keresd, alszik!

Úgy tettem, ahogy Achilles tanácsolta, kimentem hátra a pajtához és megkerestem Sanyit, aki meleg mackós öleléssel fogadott, aztán kiadta a feladatot, hogy díszítsem fel a pajtát és a környező fákat girlandokkal. A munkámat két másik munkás segítette, az egyikük tartotta a létrát a másikjuk pedig a girlandot, hogy ne gabalyodjak bele. A díszítés felénél járhattam, amikor Fanni és Martin a látóterembe kerültek. Azonnal hagytam magam mögött csapot papot, sietősen lemásztam a létráról és Fanniék felé kezdtem szaladni. A kis Martin kikerekedett szemekkel, bizonytalanul nézett fel rám, ahogy lefékeztem előtte, arcomon széles vigyor terült el, kezeimet előre nyújtottam, hogy minél előbb a karomban tarthassam az unokaöcsimet.

-         Hát, szia, te szőke herceg, édes kicsi szerelmem. Jössz-e Adri nénihez? Megismersz-e még? – magyaráztam boldogan és kicsatoltam a pántokat, aztán a karomba kaptam Martint és mélyen magamba szívtam a baba illatát. – Én vagyok az Adri – mosolyogtam rá.

-         Szia, Adri – nevetett fel Fanni.

-         Jaj, bocsi, szia – pusziltam meg Fannit. – Jól nézel ki!

-         Ah – legyintett felém és érdeklődve pillantott a készülő party helyszínre. – Még mindig nem tetszik, hogy Achilles fáklyákat akar – húzta el a száját aggódva.

-         Nem lesz probléma! Pontosan, nem lesz! Mond meg szépen anyukádnak, hogy túl sokat aggódik – pusziltam meg Martin arcát. – Gyere babám, megnézzük a pacikat! – indultam meg az elkerített legelő felé, ahol a lovak kint legeltek éppen.

A kerítés felé sétálva akaratlanul is arra gondoltam, az ikrek mennyire élveznék ezt az egészet. Ide oda szaladgálnának, megsimogatnák a nyuszikat és a lovakat. Lilla lenne a bátrabb, ő akár még meg is ülné Csillagot, Lia inkább Krisztián karjaiból fürkészné a pacikat. Mosolyra húzódott az ajkam, majd Martinra néztem, aki még mindig engem méregetett, kék szemeiben bizonytalanság és enyhe rémület csillant, de mindnek nyoma veszett, amikor felfedezte Fannit mellettünk. Azonnal nyúlt felé a kis kezeivel, én pedig átadtam az anyjának és onnan magyaráztam Martinnak. Mindent elkövettem, hogy nevetésre bírjam és sikerrel is jártam, amikor elkezdtem hamizni a vádliját, akkor viszont annyira kacagott, hogy nekem is nevetnem kellett.

-         Próbálkozik már a felüléssel? – kérdeztem.

-         Á, most még csak a fordulás van terítéken – válaszolta Fanni és megsimogatta Martin arcát. – De szerencsére már végig aludja az éjszakákat, bár a fogai miatt szenved.

-         Pikk pakk kibújnak azok a fogacskák, ne aggódj – vigyorogtam. – Bizony, nagyon gyorsan kibújnak, aztán azt veszed észre, hogy már ki is potyogtak. De aztán vigyázz a fogacskáidra, ne ess a nagynénéd hibájába, aki hagyta lyukason a fogait, mert félt a fogorvosbácsitól – bólogattam bölcsen.

-         Bizony különben azon kapod magad, hogy már 18 éves korodban ki kellett húzni egy csontfogadat – karolta át a vállamat Achilles nevetve. – Na, dumáltam Zalánnal, jöhetnek a kamerások, tényleg jót fog tenni egy kis marketing, ha látják, milyen tiszta helyen dolgozom, akkor többen akarják majd a termékeinket – magyarázta.

-         Biztos vagy benne, hogy ezt akarod?

-         Te vagy nekik fontos! Nem mi! Martin úgyse lesz itt, Fanni szülei eljönnek érte és náluk lesz holnap este.

-         Ó – biccentettem szomorúan, amiért Krisztiánnak nem tudom bemutatni Martint, pedig annyira megnéztem volna, hogy hogy áll a kezében.

-         Ha délelőtt jöttök… - kezdte, de nem hagytam, hogy befejezze, a nyakába ugortam és boldogan felkiáltottam.

Onnantól kezdve a felhők felett repkedve, minden szó nélkül szorgalmasan tettem a dolgomat. Díszítettem, padokat hordtam be a pajtába és a sátor alá, megetettem a disznókat és betereltem a lovakat az istállóba és mindezek mellett jutott időm arra is, hogy egy csapat fiatallal betanuljuk a tánclépéseket. Egy teljes órán át gyakoroltunk, míg már tökéletesen egyszerre táncoltunk aztán befoglaltam a konyhát és nekiálltam túrós rétest, valamint muffint sütni. Fanni is besegített, amikor Martin újra aludt és miközben sütöttünk rengeteg mindent megtárgyaltunk, nekem pedig fel se tűnt, hogy folyamatosan Krisztiánról magyaráztam, csak akkor, amikor Achilles harmadjára nézett be ránk és szóvá tette a dolgot.

-         Megmondtam, hogy szerelmes vagy! Órák óta annyit hallok, hogy így Krisztián, úgy Krisztián.

-         Nem vagyok szerelmes!

-         Ezt velem akarod elhitetni vagy saját magaddal? – nevetett ki.

-         Tényleg kár lenne letagadni, hogy szerelmes vagy – erősítette meg Fanni.

-         Én nem vagyok szerelmes, csak elindultam abba az irányba. Ez még csak szimpátia…

-         Megfűszerezve egy kis erotikus vággyal. Tudjuk mi a dörgés!

Zavartan kaptam el a tekintetem a bátyámtól és vörös arccal vettem elő a telefonomat, ami megrezzent a zsebembe. Az értesítés Krisztián tesójától Abigéltől jött, átküldte a tegnapi képeket, amiket Lilla és Lia fényképezőgépén talált. Próbáltam megnyitni a linket, de a hülye telefon nem engedte, így besiettem Achilles dolgozószobájába bejelentkeztem a gmail fiókomba és megnyitottam a linket. Fanni és Achilles kíváncsian jöttek be utánam, míg az előbbi a kanapéhoz ment és leült, az utóbbi megállt mögöttem és folyamatosan hümmögve futtatta végig a tekintetét a képeken. A tenyerem izzadni kezdett, ahogy rákattintottam a legelső képre és diavetítésre állítottam, majd hátra dőltem és a torkomba dobogó szívvel, remegő gyomorral nézni kezdtem a képeket. A szemeim könnybe lábadtak, amikor azokhoz a képekhez értem, amin én és Krisztián is szerepeltünk. Lilla vagy Lia rengeteg fényképet készített rólunk és egyik sem volt beállított kép, mindegyik pillanatkép volt és pont ettől volt tökéletes. Könnyek folytak végig az arcomon, ahogy a képek egymást váltották. Krisztián és én, ahogy egymás kezét fogva sétálunk, majd hátra nézünk, hogy hol vannak a lányok, egy kép, amin egymásra nevetünk, kép, amikor Krisztián elkapta a derekam, mert beszóltam neki és ő a homlokát ráncolta, én pedig csukott szemmel nevettem. Aztán ráakadtam a kedvenc képemre, amit meglátva a szívem olyan gyorsan dörömbölni kezdett, hogy azt hittem menten kiszakad a helyéről. A kép akkor készült, amikor kimásztam a kisállat simogatóból és még a kerítésen ültem, Krisztián pedig átkarolta a derekam, miközben le se vettük egymásról a tekintetünket. A legutolsó képet meglátva pedig elnevettem magam. Krisztián volt a képen, fagyis orral, miután meg akarta kóstolni a hupikék fagyimat, de nem engedtem neki, mellette pedig én nevettem a hasamat fogva.

-         Ó hercegnő. Neked annyi, innen már nincs visszaút – döntötte a fejemnek a fejét Achilles.

Szorosan behunytam a szemem és vettem egy mély levegőt. Tudtam, hogy igaza van, ha eddig még csak nem is sejtettem volna, a képeket látva rájöttem volna, hogy igenis megtörtént, amitől féltem. Beleszerettem Krisztiánba, ezt még az is látta volna, aki nem ismer engem. A képeken az a lány boldog volt és szerelmes, az a lány tegnap nem volt tele félelemmel, hanem hagyta magának megélni a pillanatokat és nem törődött azzal, hogy mit hoz a holnap.

-         Fájni fog, tudom, hogy fájni fog! – suttogtam.

-         Ha mindig mindenki azt tartaná szem előtt, hogy mi mennyire fog fájni, akkor rengeteg boldogtalan ember lenne a földön! Hercegnő, soha nem láttalak még téged ilyen boldognak! Soha! Szóval kérlek, ne akadályozd meg a saját boldogságodat! Kockáztass! Élj! Szeress, és ne törődj a holnappal!

Nem hagyott nyugodni az, amit a bátyám mondott. A szavai folyamatosan itt voltak a fejemben, másra nem is tudtam gondolni, ahogy beléptem a villába. A ház csendes volt, a konyhában és a szalonban senki sem volt, egyedül a fürdőből szűrődött ki Zsuzsi hangja, ahogy a zuhany alatt állva énekelt. Az emelet felé indultam, felsiettem a lépcsőn és megálltam a szobaajtóm előtt. Kockáztass! Élj! Szeress! Ezek a szavak folyamatosan a szemeim előtt lebegtek és mielőtt meggondolhattam volna felsiettem Krisztián emeletére. Kopogásra emeltem a kezem, de még idejében megálltam a mozdulat közben, ugyanis odabentről nevetés csendült fel.

-         Ez így jó? – ismertem fel Anna hangját.

-         Uh… fantasztikus, a te kezed a legjobb a világon – nyögött fel Krisztián.

Hátra tántorodtam, hátam a korlátnak ütközött, gyomrom háborgott, szemeimet könnyek csípték, ahogy elképzeltem mik történhetnek az ajtó túl oldalán. Úgy látszik nagyon jól sikerült Krisztián mai randija, olyan jól, hogy Annával tovább is mentek egy ártatlan csóknál. Keserű mosolyra húzódott a szám, megráztam a fejem és lesiettem a lépcsőn, majd beléptem a szobába és magamra zártam az ajtót. Lassú mozdulatokkal szabadultam meg a ruháimtól, felvettem a pizsamámat, bemásztam az ágyba és a plafonra meredtem. Fogalmam sincs, hogy mennyi ideig feküdhettem ott, száraz szemekkel meredve a plafonra, átkozva minden egyes tökéletes pillanatot, amit Krisztián társaságában töltöttem, amikor felvillant a telefonom. A telefonom kijelzőjén Krisztián Insta üzenete volt látható és szerencsére nem volt olyan hosszú, hogy ne tudtam volna elolvasni.

molnárkrisz: Visszajöttél már? Nincs kedved feljönni?

Az üzenetét elolvasva a sírás kiszakadt belőlem és képtelen voltam abba hagyni. Tele sírtam a párnámat, megint álomba sírtam magam a saját hülyeségem miatt. Mert megint képes voltam beleszeretni egy olyan férfibe, aki nem viszonozta az érzelmeimet.