Másnap reggel nyolckor Krisztián fehér Toyotájának támaszkodva vártam rá, kezeimet zsebre dugtam és sokadszorra járattam végig magamon a tekintetem. Tornacipő, farmer rövidnadrág és egy fehér rózsaszín kockás ing, amit mell alatt megkötöttem, hajamat pedig magas lófarokba kötöttem. Nem estem túlzásokba, a kényelemre mentem, de azért azt is szerettem volna, ha Krisztián engem meglátva rájön mekkorát veszített azzal, hogy este felhívta magához Annát, hogy utána engem is felhívjon! Mekkora pofátlanság már ez tényleg? És én még el akartam neki mondani, hogy érezni kezdtem valamit iránta…

-         Ejha, de bombázó valaki – füttyentett Krisztián elismerően.

Ő sem panaszkodhatott. Szürke farmer volt rajta és fehér V vonalú póló, ami iszonyatosan jól állt neki és kiemelte az izmait. Alig bírtam levenni róla a tekintetem, de erőt vettem magamon és inkább a mögötte lévő tuját kezdtem el bámulni.

-         Haragszom rád! Zsinórba másodjára húztad ki magad a közös esti programunk alól! Mégse vagyok olyan jó társaság?

-         Nem akartam zavarni – mosolyogtam erőltetetten és megkerültem a kocsit.

-         Miért zavartál volna? – nézett rám a homlokát ráncolva.

-         Könyörgöm, legalább ne nézz hülyének!

A fogamat csikorgatva szálltam be a kocsiba, karomat összefontam magam előtt és rá se pillantottam Krisztiánra, amikor beszállt mellém. Karja egy pillanatra a karomnak simult, a könnyű szél felém sodorta az illatát és teljesen eltelített, ettől pedig a szívem össze vissza kezdett dobogni, lábaim között feléledt a lüktetés, tenyerem izzadni kezdett.

-         Értem már! Anna csak megmasszírozott, mert meghúztam a derekamat, amikor visszamásztam a hajóra – magyarázta. – Neki van egy csoda kencéje, amit bele masszírozott a bőrömbe és már nem is fáj a derekam.

Lebiggyesztett szájjal pillantottam Krisztiánra, aztán tüntetőleg ki az ablakon. Bár amit elmondott teljesen logikus volt, de mégse tudtam szabadulni a képtől, hogy a zárt ajtó mögött, több minden történt, mint masszírozás. Vagyis nem csak a dereka lett megmasszírozva, hanem egyéb test részei is.

-         Féltékeny vagy, ez tetszik – nevetett fel vidáman és beindította a kocsit.

-         Nem vagyok féltékeny!

-         Dehogynem!

-         Mondom, hogy nem! Nem! Vagyok! Féltékeny!

-         Persze, elhiszem!

-         Krisztián – kiáltottam rá kisé hisztérikusan és dühösen rácsaptam a karjára.

Krisztián szórakozott mosollyal az arcán nyomtam be a rádiót és leengedte az ablakokat, hogy a kocsit átjárja egy kicsit a levegő.

-         Mond az utat kis Írónőm – kérte. – Egyébként hova is megyünk?

-         Majd megtudod. Bár így nem az igazi, hogy nem én vezetek. Ha traktor lenne, azt simán elvezetném.

-         Tudsz traktort vezetni?

-         Persze, hogy tudok! – pillantottam rá úgy mintha ez magától értetődő lenne. – Falusi jány vagyok, véremben van a traktor vezetés

-         Meg a dolgok túl gondolása – szúrta közbe.

-         Írói ártalom – villant meg a tekintetem dühösen.

Krisztián semmit se válaszolt és én is hallgattam, a hangulat kettőnk között feszült volt, majdhogynem vágni lehetett a kettőnk között vibráló szikrákat.

-         Nem értem minek kellett a szobádba vinned – szólaltam meg.

-         Jézusom Adrienn! Ne csináld már! – nyögött fel. – Miért nem nyitottál be, ha annyira zavart? Azt vártam volna tőled – villant rám a tekintete.

-         Persze, hogy egy jó kis hármas dugásban legyen részed? Ráadásul utána még volt képed felhívni magadhoz, te szemét!

-         Szerinted honnan tudhattam volna, hogy fel akarsz jönni? – érdeklődött. – Tiszta a lelkiismeretem Adrienn! Nem tettem semmi olyat, ami miatt okod lenne a féltékenykedésre, bár – hallgatott el egy pillanatra. – igazából örülök, hogy nem fogadod közömbösen a hírt – mosolygott rám aranyosan.

-         Nekem te csak ne mosolyogjál! – szóltam rá ingerülten.

A rossz hangulatom addig tartott, míg el nem értük a farm határát. Pont úgy, mint tegnap kihajoltam az ablakon és beütöttem a kapunyitó kódot, aztán visszahuppantam az ülésre és izgatott mosollyal az arcomon Krisztiánra néztem.

-         Ez megmagyarázza a szexi cowboy lány öltözéket – biccentett szórakozottan. – Mit fogunk csinálni? Megmutatod, milyen lenne egy falusi élet? Tehén trágyát pakolunk, tojást szedünk össze meg ilyenek?

-         Tojást általában reggel szoktunk, a reggelihez. Szóval a reggeli vizitről már le csúsztál, de talán a délit elcsípheted.

Krisztián sokkal gyorsabban vezetett, mint Zalán, így hamarabb el is értünk a házig, majd leparkoltunk Achilles kocsija mellett, nem sokkal utánuk pedig a kamerások is leparkoltak és elkezdték kipakolni a felszerelésüket. Zalán őket beavatta, hogy mi fog történni, így voltak, akik a pajta felé indultak, hogy állandó kamerákat szereljenek fel, az egyikük pedig velünk maradt és minket vett, bár egyelőre semmi érdekeset nem csináltunk.

-         Gyere – fogtam meg a kezét és magam után húztam a veranda felé. – Hé, a tulaj nem egyezett bele a benti felvételek készítésébe – szóltam oda a kamerásnak.

-         Igen, Zalán említette – biccentett enyhe fintorral az arcán.

-         Ki is pontosan a tulaj? – húzott közelebb magához. – Gyanús vagy nekem kis Írónő, túlságosan is otthonosan mozogsz, mondhatni ragyogsz – fürkészte az arcomat.

-         Tényleg?

Amit mondott kicsit meglepett, mert nem gondoltam volna, hogy az arcomra van írva, mennyire szeretek itt lenni. Bár való igaz sokkal oldottibb a hangulatom, itt, mint a villában bármikor is volt. Sőt akárhányszor távol kerültem a villától, a hangulatom is sokkal jobb lett és távozott belőlem a görcs, valamint a távolságtartás Krisztián irányába. A villán kívül szabadabbnak és bátrabbnak éreztem magam, most pedig hazai pályán is mozogtam, ami sokban hozzá tett a bátorságomhoz, de el is bizonytalanított. Vajon Krisztiánnak tetszeni fog ez az énem? Vagy visszariad a vidéki élettől és a vidéki lánytól, aki vagyok? Vajon a bátyámék kedvelni fogják őt? Jól ki fog jönni az unokaöcsimmel? Ujjaim egyre erősebben fonódtak Krisztián kezére, a levegő után kapkodtam, homlokomon izzadságcseppek keletkeztek, szívem a torkom környékén dobogott. Talán mások is ezt érzik, amikor hazaviszik bemutatni a szerelmüket a családnak, ugyanezt az idegességet, mint most én. De nekem nem lett volna szabad idegesnek lennem!

-         Ideges vagy? – állított meg Krisztián.

-         Nem – hazudtam, de közbe kerültem a tekintetét. – A fenébe, ő a bátyám! Most először mutatok be neki valakit – motyogtam némi hallgatás után.

-         Várjunk csak! Ez most család látogatás? Basszus Adri! – szólt rám dühösen.

Megütközve meredtem rá, arcom egyre sápadtam színt öltött és a rosszullét környékezett. Rossz ötlet volt ide hozni, nem örül neki. Miért is gondoltam, hogy szeretné megismerni a családomat? Könnyek lepték el a szemem, tekintetemet lesütöttem, hogy észre ne vegye, de elkéstem.

-         Írónőm – simította az arcomra a kezét. – Nagyon is örülök, hogy be akarsz mutatni a családodnak, de üres kézzel beállítani nem jó pont – magyarázta, szavaitól pedig egy hatalmas nagy kő gördült le a szívemről.

-         Nem számít. Nem kell ajándék – ráztam meg a fejem megkönnyebbülten sóhajtva.

-         Csak a magad nevében beszélj! Minimum egy rekesz sör nekem, az asszonynak egy csokor virág, Martinnak pedig egy csomag pelenka – sorolta Achilles és kilépett a verandára. – Bartha Achilles, én vagyok Adrienn bátya – nyújtott kezet Krisztiánnak.

-         Molnár Krisztián – mutatkozott be Krisztián is.

-         Szia, hercegnő – ölelt át szorosan és megsimogatta a hajamat. – Egy ideje már az ablakból figyeltelek. Te komolyan izgultál?

-         Ugyan hova gondolsz? – horkantottam fel és oldalba könyököltem, hogy engedjen el. - Na, jó, talán egy kicsit – ismertem be és megpusziltam az arcát.

-         Ilyen ez! Na, gyertek be!

Achilles a konyhába vezetett minket, ahol Martin éppen tízóraizott, a hordozóban csücsülve, Fanni pedig éppen a bébi ételt melegítette neki. Felkaptam a kis üveget, beleszagoltam, majd kivettem a fiókból egy kanalat és megkóstoltam, hogy mit fog hamizni a drága unokaöcsém.

-         Ennek se íze se bűze – fintorogtam.

-         Mit vártál? – nevetett fel Fanni. – Bartha Fanni vagyok! – mutatkozott be Krisztiánnak.

-         Molnár Krisztián – válaszolta. – Nagyon aranyos. Mennyi idős?

-         Novemberbe lesz egy éves – vigyorogtam büszkén. – Ki vehetem egy kicsit?

-         Nem! Előbb eszünk, aztán ki veheted – hessegetett arrébb. – Nyugi lesz időd még babázni, anyu csak egyre jön érte – kacsintott rám.

-         Mi az, hogy egyre jön érte! Megmondtam, hogy szívesen vigyázunk rá délután meg este, amíg ti buliztok! Ugye Krisztián?

-         Hát persze! – helyeselt, de közbe engem fürkészett.

-         Ne haragudj, nem vagyok valami jó programszervező, de semmi sem hozza jobban össze az embereket, mint, hogy vigyázniuk kell egy kis angyalra. Legalább megtudjuk, milyenek lennénk szülőként együtt.

-         Egy percig se bánom – vigyorodott el.

-         Akkor jó – bólintottam és a hűtőhöz léptem, aztán kivettem egy tepsi rétest és leültem az asztalhoz. – Egyél rétest, én csináltam tegnap!

Krisztián leült velem szembe, tekintetét rám szegezte, homlokát elgondolkodva összeráncolta. Egy ideig álltam a tekintetét, aztán kivettem egy rétest és a szája felé közelítettem vele, hogy ne csak nézzen, hanem egyen is. Automatikusan nyitotta a száját és az első falat után kikerekedett szemekkel rám nézett.

-         Ez valami Isteni!

-         Ugye? Mi is így vagyunk vele – nevetett fel Achilles. – Haver sajnálom! Ettél hercegnő réteséből, innen nincs visszaút!

Krisztián a szemembe nézett és elmosolyodott, szerintem nem is akart visszautat. Egy huzamra három rétest is megevett, utána odaadtam neki Martint és kocsonyává válva figyeltem, hogy milyen jól bánik a gyerekekkel. Óvatosan tartotta a karjában Martint, folyamatosan magyarázott neki, de nem bután gügyögve, hanem teljesen egyenrangú félként, mint férfi a férfivel. Martin pedig imádta őt. Folyamatosan magyarázott, kis kezével Krisztián óráját piszkálta, tekintetét le se vette róla. Ha nem fiú lett volna, simán rávágom, hogy szerelmes volt az unokaöcsim Krisztiánba, ami nem is maradt viszonzatlan. Krisztián arca szó szerint ragyogott, tekintete folyamatosan csillogott én pedig egyre szerelmesebb voltam.

-         Oké, elég. Kiütöttétek a cukiságfaktort, hercegnő már teljesen szétolvadt titeket látva – szólalt meg Achilles, mire Krisztián tekintete rám ugrott, én pedig gyorsan kihúztam magam, mire elvigyorodott. – Megjáratnátok a lovakat? Ma még nem voltak kint, jót tenne nekik egy kis vágta!

-         Persze – pattantam fel azonnal és felhúztam Krisztiánt.

Kimentünk a házból és a lovak istállója felé vettük az irányt, miközben folyamatosan azt magyaráztam Krisztiánnak, hogy hol mi található és, hogy mennyi állat van összesen a farmon. A szívem boldogságtól repdesett, mert láttam Krisztiánon, hogy tényleg érdekli, amit mondok, és nem csak úgy csinál, mint, aki figyel.

-         Elmondod végre, hogy miért vagyunk itt pontosan? – kapta el a kezem és maga felé fordított, majd addig hátrált, míg a hátam az istálló falának nem ütközött.

-         Haver! Mi ez a nyomulás? – nevettem el magam zavartan.

-         Nem tudom, talán a rétesben volt valami – vigyorodott el és a tekintete az ajkamra esett. – Komolyan érdekel, hogy mit fogunk csinálni.

-         Kilovaglunk…

-         És aztán? – húzta végig a kezét a karomon.

-         Aztán visszajövünk és – hallgattam el egy pillanatra, aztán megcsóváltam a fejem, hogy kitisztítsam az agyamat. – Nem mondom meg!

-         Ne, csináld már!

Mosolyogva toltam el magamtól, beléptem az istállóba, mire Sanyi felpillantott és engem meglátva melegen elmosolyodott.

-         Kivihetnénk Kincsemet és Artaxot? – kérdeztem könnyedén, mintha semmi furcsa nem lenne abban, hogy az egyik lovat Artaxnak hívják.

-         Artax? – kérdezte Krisztián és elkapta a kezem.

-         Aham, ő az – intettem a foltos kanca felé, akit Sanyi éppen kivezetett a boxból és nekiállt felnyergelni.

-         De hiszen ő pont olyan, mint Artax.

Krisztiánra néztem és a szívem nagyot dobbant az arckifejezése láttán. Ajka vágyakozó mosolyra húzódott, tekintetét le se vette Artaxról, ujjai egyre szorosabban fonódtak a csuklóm köré, majd rám nézett kinyitotta a száját, aztán becsukta és csak nézett engem tágra nyílt csodáló tekintettel.

-         Véletlen lenne? Nem hinném – válaszolta meg a saját kérdését és közelebb húzott magához.

-         Nem véletlen. Pont aznap láttam veled az interjút, amikor Artax megérkezett hozzánk. Nagyon vad ló volt, alig lehetett megszelídíteni. Achilles azt mondta adjak neki én nevet, mert én voltam az első, akit megtűrt a hátán, én pedig nem gondolkodtam. Artax lett a neve, buta mód abban reménykedtem, hogy egy napon megismerjük egymást és bemutathatlak neki, te pedig ettől ellenállhatatlanul belém szeretsz – magyaráztam és közben kerültem a tekintetét.

-         Teljesen magadhoz láncolsz – sóhajtott fel, mire ráemeltem a tekintetem és kihagyott egy ütemet a szívem.

Azt hittem, hogy ezt a nézését csak akkor kapom meg, amikor írok, de most ugyanolyan tekintettel méregetett engem. Pupillája hatalmasra tágult, tekintete csillogott és egyre szorosabban ölelt magához, de mintha fel se tűnt volna neki. Csak nézett engem csendes áhítattal, a vágy tüzével a szemében.

-         Még soha senki nem tett értem ilyet – suttogta.

-         Nyilván csak én lehetek ilyen álmodozó – forgattam meg a szemem és megnedvesítettem a kiszáradt ajkamat. – Na, meglovaglod? – intettem a fejemmel Artax felé.

-         Bár te lovagolnál meg – mormolta és egy pillanatra a hajamba fúrta az arcát, aztán elengedett és Artax felé indult.

Kikerekedett szemekkel meredtem magam elé, arcom vörös színben kezdett el égni, a szívem olyan gyorsan vert, hogy attól féltem, hogy kiugrik a helyéről, lábam között egyre erősebben lüktetett. A hormonjaim teljesen megkerülgetek és mást sem akartak csak engedelmeskedni Krisztián vágyának. Csupán csak az tartott vissza attól, hogy leteperjem a szalmák közé, hogy Sanyi itt volt és éppen menstruáltam. Miután összeszedtem magam megfordultam és Krisztián tekintetét kerülve megfogtam Kincsem kantárját és kivezettem az istállóból, aztán már nyeregbe is pattantam.

-         Tudsz lovagolni? – kérdeztem.

-         Persze, hogy tudok!

-         Akkor kövess – vigyorogtam rá és kisé előre dőlve mozgásra ösztökéltem Kincsemet, sarkamat az oldalába vájtam, hogy mozgásra ösztökéljem.

A szél a hajamba kapott, és csípte a szememet, ahogy egyre gyorsabban vágtattunk végig a földúton, be a fák közé, a szabadság végig áramlott a testemen és úgy éreztem repülök. Ezt szerettem a lovaglásban. Ha behunytam a szemem olyan érzésem volt mintha repülnék, és bármire képes lennék. Krisztiánék könnyedén tartották velünk a lépést, amikor a csapás kiszélesedett fej fej mellett haladtunk, Krisztián boldogan kurjantgatott mellettem, amitől nevethetnékem támadt és ettől jócskán lemaradtunk Kincsemmel. Az erdőből kiérve követtük a kis patak vonalát, ami egy kis tóba torkolt a birtokon belül, ahova horgászok szoktak járni, pecázni, így innen is jön be Achillesnek pénz, hogy fizetik neki a horgászengedélyeket.

-         Mekkora ez a birtok? – fogta vissza Artaxot Krisztián, hogy tudjunk beszélgetni.

-         50.000 hektár.

-         Mennyi?

-         50.000. Hatalmas terület. A szüleink nem igazán fűztek sok reményt Achilles tervéhez, de a bátyám nagyon ért az üzlethez és a pénz forgatáshoz. Magyarországon övé a legnagyobb farm, simán be is kerülhetne a Guinness rekordok könyvébe.

-         A szüleid is mezőgazdasággal foglalkoznak nem?

-         Igen, de nekik csak pár földjük van, nem egy egész farmjuk. Achilles nagy fába vágta a fejszéjét, de én egy percig se féltettem. Tudja, hogy bánjon, a pénzel – pillantottam a pecások felé.

Krisztián elgondolkodva fürkészett engem én pedig őt néztem és megállapítottam, hogy fantasztikusan fest a nyeregben. Tökéletes testtartás, határozott és erős, mindene megvolt, amire szüksége volt ahhoz, hogy meg tudja ülni Artaxot. Kivettem a zsebemből a telefont és lefotóztam őket, aztán visszatettem a zsebembe a mobilt és hátat fordítottam a tónak.

-         Szeretnéd látni az egészet? – vetettem fel.

-         Van annyi időnk? – kérdezte vissza kicsit rémülten.

-         Akkor megmutatom a kedvenc helyemet – mosolyogtam rá.

A kedvenc helyem bármilyen klisésen is hangzik, de egy levendula rét volt, a tihanyi levendula rét után, ez volt a második legnagyobb rét. Mikor szüret volt én is jöttem segíteni és isteni finom szörpöt, mézet, teát és lekvárt készítettünk belőlük. Szerettem ezeket a napokat, ugyanis akkor egy teljes hetet itt voltam lent náluk és bár teljesen lefáradtam, mindig feltöltődve mentem vissza Pestre. Kincsemet és Artaxot kikötöttük egy-egy fához és elindultunk a csapáson. Levendula illattal körül ölelve folyamatosan beszélgettünk, egyik témáról ugrottunk át a másikra, ujjaink egymásba fonódtak, hol lelkiztünk, hol ugrattuk egymást. Minden olyan fantasztikus volt, olyan tökéletes. Távol a villától, könnyű volt elhinni, hogy Krisztián csak az enyém.

-         Elkomorodtál – törte meg a csendet Krisztián és felült.

Követtem a példáját, államat a térdemre fektettem és egy ideig semmit se válaszoltam.

-         Bárcsak örökké tarthatna ez az egész. Itt maradni örökre veled – suttogtam. – Itt minden olyan könnyebb!

-         Miért ne lehetne minden olyan könnyű a villában is?

-         Mert ott nem lehetek önmagam – néztem rá. – Ott magamra öltök egy szerepet, aki nem én vagyok, ott minden arra emlékeztet engem, hogy mindez nem igaz.

-         Ennél igazibb nem is lehetne! Legyünk itt, legyünk a villában, ami köztünk van az igazi! – csúsztatta az arcomra a kezét.

Nagy sokára mertem csak ráemelni a tekintetem, ajkam várakozóan elnyílt, ahogy a pillantása az ajkamra esett. Keze hátracsúszott a tarkómra és közelebb vont magához, én pedig hagytam magam szemeim becsukódtak, testemet izgatott várakozás járta át, de ekkor a közelben megcsördült egy telefon, a szemem pedig kipattant. A csörgés forrását keresve körbe néztem, míg meg nem pillantottam egy kamerást tőlünk, alig pár méterre, ahogy kapkodva próbálja elhalkítani a telefonját.

-         Folytassátok légyszi! Mintha itt se lennék!

Lesajnálóan megráztam a fejem felpattantam és sietősen elindultam vissza a csapáson. Visszafelé gyalogolva tűnt csak fel, hogy mennyi utat megtettünk, míg beszélgettünk.

-         Adrienn várj!

Lassítottam és bevártam Krisztiánt, de nem néztem rá. Tekintetemet szigorúan magam elé szegeztem és egyre dühösebb lettem. Ki tudja mióta követett minket az a kamerás? Ki tudja, mennyi felvétele van rólunk? Olyan dolgokat meséltem Krisztiánnak, amiket egyáltalán nem szerettem volna visszahallani a Tv-ből. Senkinek semmi köze nem volt ahhoz, hogy milyen volt a gyerekkorom, hogy milyen volt reménytelenül szerelmesnek lenni a tanáromba. Ha a kamerás felvette azt, hogy Zsoltiról beszéltünk, és ha Zsolti látni fogja ezeket a felvételeket, meglesz rólam a véleménye. De nem is ez zavart igazán, hanem az, hogy hiába hittem azt, hogy kettesben vagyunk, ki tudja, hogy melyik bokor mögül vett fel minket melyik kamerás és ez átkozottul idegesítő volt.

-         Írónőm – kapta el a kezem Krisztián és nem engedte, hogy felszálljak Kincsemre.

-         Hm?

-         Rám ne haragudj, kérlek! – suttogta. – Tudom, hogy kényelmetlen neked a kamerák jelenléte, de…

-         Nekem az kényelmetlen, hogy veled beszélgetek nem pedig egy országgal. Veled vagyok őszinte, nem a Tv nézőkkel. Engem ez zavar! – szegeztem rá a tekintetem. – Zavar, hogy amikor boldog vagyok, mindig a képembe röhög a valóság – ráztam le magamról a kezét és felpattantam Kincsem hátára.