Az este teljesen magamba szálltam, aludni akartam, de nem tudtam. Szívesen felhívtam volna Tomit, hogy kibeszéljem neki a gondjaimat, de nem akartam ilyenekkel terhelni. Legalábbis most, karácsony előtt egy nappal semmiképp. Viszont kénytelen voltam elütni valamivel az időmet, nem akartam egész éjszaka forgolódni és nézni a plafont. Helyette inkább magamhoz vettem a könyveim vázlatait és alaposan elgondolkodtam. Én írónő vagyok, ez a munkám, ebből élek. Nem szabadna elhanyagolnom, úgyhogy jó lenne belehúzni. Hamarosan itt az új év, nekem pedig az lesz a fogadalmam, hogy mindkét könyvemet kiadom. A smaragd lányt és a Románc-ot is. Ehhez viszont azt kell tennem, amihez a legjobban értek. Teljesen átszellemülve végig írni az éjszakát. Reggel tízkor pedig édesanyám kellemes ébresztésére keltem.
– Bellaaa! Kelj már fel édesem!
A hang a konyhából jött, a csukott ajtón keresztül is hallottam anya ordítását és a tányérok csörömpölését. Csukott szemmel felültem az ágyban és beletúrtam párszor a hajamba. Az első dolgom miután kikeltem az ágyból az volt, hogy belenéztem a tükörbe. Kár volt. Egész éjszaka írtam, még hajnali ötkor is, amikor elkezdett feljönni a nap. Aztán kimúltam és most keltem fel. Le se tagadhatnám, hogy nem aludtam valami jól.
– Bocsánat, felkeltem – totyogtam ki a szobából.
– Jézusom – meredt rám anya. – Szedd össze magad, szükségem van rád.
– Bocsi csak... Hajnalig írtam.
– Tudok róla, mindenhol poharak, zsebkendők meg kaja maradékok vannak és legalább kétszer felkeltem arra, hogy kimész a mosdóba.
– Bocsi – öltöttem magamra egy ártatlan vigyort.
Hogy miért is volt szüksége rám anyának? Nos, rengeteg dolgunk volt. Kezdve a kis műfenyőnk feldíszítésével, amit anya a bérház közös pincéjéből hozott fel még reggel, amikor én aludtam.

– Amikor felfele jöttem a liftben találkoztam Komlósinével és szokás szerint tett egy undok megjegyzést – magyarázott anya miközben megfogta fényfüzér egyik végét. – Azt mondta, hogy a karácsonyfát már rég fel kellett volna díszítenünk, és hogy ő a gyerekeivel már egy hete megcsinálta.
– Jézusom – forgattam meg a szemem unottan.
Amióta ebben a bérházban élünk anyával sikerült szinte minden itt lakót megismernem, és akit ismerek arról minden apróságot tudok. Ott van például Melinda néni a sötét múltú asszony, Gabi néni az ördög ikrek édesanyja, Roli az egyetemista srác, Mari néni a pletykás házmesternő, Gáspár Károly a gazdag nemes – aki csak azért nem él egy palotában, mert itt nőtt fel és ide húzza őt a szíve – Csenge a barátom lelkes rajongója és még sokan mások.
Anyával sürögtünk-forogtunk, a karácsonyfadíszítés mellett még megcsináltuk az utolsó simításokat is a takarítással kapcsolatban, aztán még főzőcskéztünk egy kicsit és végül lepihentünk, hogy lélekben felkészüljünk a szentestére.
Miközben könyveket pakolgattunk és újságokat olvastunk teát ittunk és beiktattuk anya régi, piros rádióját. Két Last Christmas közé pedig tökéletesen befért Vass Noémi, vagyis Mia egyik legújabb száma. A Rivális.
Gúnyosan elmosolyodtam, mert eszembe jutott egy emlék még nyárról, amikor a faházban voltunk. Az volt mindennek az eleje. Az első napon mikor hirtelen olyan jóban lettünk Miával, amikor elmesélte nekem élete nagy történetét. Nem sokkal azelőtt megnéztem egy részletet egy dalszövegből, amit akkor írt. Akkor írta, aznap, amikor megérkeztem. Még csak vázlatok voltak meg satírozások, még csak nem is gondoltam arra az egyértelmű dologra, hogy az a rivális, akiről ez a fantasztikus dal szól, én lennék.

Nem engem néz, hanem téged
Bár tudná, hogy hamis a szépséged
Nem vagy tökéletes, van több hibád is
Nem vagy számomra más, csak egy rivális

Emlékszem, amikor abban a kis füzetben olvastam ezt a négy egybefolyó sort, hogy nekem mennyire tetszett! Noémi meg mást sem tett, csak kínosan mosolygott, ő már akkor is érzett valamit. Fenyegetve érezte magát, vajon már akkor tudta, hogy Tomi elhagyja őt értem? Nem tudom, azóta nem beszéltem vele, hogy összetört szívvel elhagytam azt a faházat. Talán meg tudnánk beszélni a dolgot, én sosem akartam neki rosszat, ő volt az, aki túlreagálta a dolgokat, ki akarta sajátítani magának Tomit akkor is, amikor már rég nem volt az övé. Ragaszkodik hozzá még mindig, nem képes elengedni a közös múltjukat.
Azt mondta csak haveri kapcsolat az övék, hogy csak a kiadójuk kérésére voltak együtt, de mégis ott volt köztük valami. Valami szenvedélyes és megmagyarázhatatlan kapcsolat.
Szerencsére hamar véget ért a szám én pedig elhessegettem a negatív gondolataimat. Azóta minden más lett, Tomival együtt vagyunk, a kapcsolatunk komolyabb, mint hittem, hogy valaha is lesz, nagyon boldog vagyok, teljesen kivirágoztam, Mia pedig egyáltalán nem érdekel.
– Édesem – nézett rám anya. – Anita most írt nekem egy üzenetet. Azt írta, hogy 25-én ott lesz az a Mia lány is.
– Hogy mi?! – tátottam el a szám. Ennyit arról, hogy nem érdekel.
Anya rögtön megsimította a vállam és közölte velem, hogy ne aggódjak emiatt, karácsony van, a szeretet ünnepe, így pedig reménykedjünk közösen abban, hogy túlélem az estét.
Tomi már többször is találkozott Noémivel azóta, hogy szakított vele, teljesen közömbösek voltak egymással, azonban attól tartok, ha Mia meglát minket együtt akkor az olyan lesz, mint egy atombomba. Nem akartam túlgondolni és elizgulni a dolgot, helyette megpróbáltam a vacsorára, az ajándékozásra, a szentestére, az ünnep hangulatára és anyára koncentrálni.
Nem öltöztünk ki túlságosan, hisz csak mi ketten vagyunk. Ahogy eddig minden éven. A karácsony nekem mindig csak egy lapos és szomorú ünnep volt, az osztálytársaim és a barátaim lelkesen magyarázták mit kértek és mit kaptak karácsonyra, hova mentek síelni, hányféle süteményt ettek a nagymamájuknál és az unokatestvéreiknél... Bezzeg én az egész téli szünetet otthon töltöttem anyával, eszegettünk, néztük a karácsonyi filmeket és meséket, anya leginkább könyveket vett nekem, én pedig amint megtanultam összefüggő mondatokat írni minden éven adtam neki egy levelet. Ez már egy hagyomány, idén sem hagytam ki, ott volt az anyának szánt levelem az ajándékcsomagban, ami pedig a szépen feldíszített műfenyőnk alatt pihent.
– Boldog karácsonyt – adta át anya a saját kis ajándékát.
– Köszönöm szépen – vettem magamhoz a sárgás csomagolópapírba csomagolt dobozt. – Könyv alakja van – mosolyodtam el sejtelmesen.
– Bontsd csak ki – mosolygott rám vissza anya.
A kanapén ültem és akárcsak egy kisgyerek, mosolyogva szedtem le a csomagolást, ügyelve arra, hogy ne szakítsam el túlságosan. És valóban könyvet kaptam, de anyától nem is vártam mást.