- Belle. Még visszafordulhatunk. – nézett le rám nevetve Tomi.
- Nem, nem. Megyünk tovább. De egy darabig vigyél már a hátadon. – kérleltem.
Nem is tudom mi ütött belém. Hirtelen olyan gyerekes lettem. Mindig is komolyabb és érettebb voltam, mint a velem egykorúak. Hiányolnom kellett egyes dolgokat az életemből és ez megtanított arra, hogy milyen is az élet. Most valamiért úgy éreztem újra 14 éves vagyok, és azt csinálok, amit akarok. Mulatok egy jót az erdőben a barátommal és a menedzserével. Valami lehetett Klára néni reggeli kávéjában. Dili bogyó esetleg.
Mindenesetre Tomi felvett a hátára és úgy mentünk egy darabig. Úgy csimpaszkodtam rá, mint egy majom és néha kicsit erősebben szorítottam őt annak elkerüléseképp, hogy leessek a hátáról.
- Most leteszlek.
- Nehéz vagyok? – ijedtem meg rögtön. És tényleg. Amióta itt vagyok falun nagyon sokat ettem. De ez inkább jó dolog, mint rossz, mert ha elterelődik a figyelmem, akkor nem gondolkodom a kinézetemen és a súlyomon. Tomi egész héten itt volt nekem, Klára néni pedig nem habozott mindenféle finom fogással és édességgel etetni. Le merem fogadni, hogy híztam, de nem baj! Legalább nem csak csont és bőr leszek.
- Dehogy. – nyugtatott meg Tomi és nyomott egy puszit az arcomra. – Csak elfáradtam. Hegymászás és súlycipelés. Már kijöttem a formából.
- Hol látsz te itt hegyet? Hülye gyerek. – röhögött fel Ipacs.
- Most eszembe jutott egy ilyen vicc féleség. – mosolyodtam el és átléptem egy követ. – Mondhatom?
- Mondjad. – vágták rá egyszerre.
- Ha megütöd magad és fáj, akkor erős vagy, vagy gyenge?
- Hm. Szerintem erős. – mondta Ipacs.
- Szerintem meg gyenge. – vágta rá Tomi, ezzel pedig egy pár perces veszekedés vette kezdetét.

Az erdei túra igazából csak annyiból állt, hogy fák, bokrok, szúrós növények, és állathangok – amik rendszerint a frászt hozták rám. Ám egyszer csak megpillantottam valamit a távolban. Eléggé hasonlított egy épületre, mikor közelebb értünk hozzá jobban szemügyre tudtam venni. Jól láttam, az valóban egy épület volt. Egy roskadozó épület, borostyánnal benőve.
- Mi ez az épület Ipacs? – kérdeztem. Elég félelmetes volt a csendes és gyönyörű erdő közepén.
- Ja, hogy ez? Rég jártam már itt. A falusiak között csak úgy emlegetik, mint A BOSZORKÁNYKUNYHÓ.
- Ez valami rossz vicc? – röhögött fel Tomi.
- Nem az. Van egy régi falusi történet, miszerint egy boszorkány még évszázadokkal ezelőtt ebben a házban élt. Valamiért elrabolta a falu polgármesterét. A faluban élő emberek máglyára akarták vonszolni, de a boszorka nem mozdult ki a házából, ezért rágyújtották. A boszorka varázslattal megmenekült, de a polgármester félig megégett holtteste még mindig a házban van.
- Ne viccelj Ipacs, ez az épület maximum 100 éves. – vettem jobban szemügyre a kis házat. – Ráadásul mi oka volt a boszorkának arra, hogy elrabolja a polgármestert?
- Oké, oké, te túl okos vagy. De ez egy ilyen hagyomány, hogy a fiatalokat ezzel a mondával ijesztgetik. Igazából nincs semmi boszorkány, se máglya.
- Megmondtam. – fontam keresztbe a karom elégedetten.
- De itt egyszer tényleg megöltek valakit. – mondta a menedzser, mire ledermedtem.
- Futááás! Valami megmozdult odabent! – kiáltotta el magát Tomi kétségbeesetten. Miközben én megkérdőjeleztem a boszorkány-sztorit, addig Tomi közelebb férkőzött a romos házhoz. Állítása szerint pedig valami megmozdult odabent. Nagyszerű.
Nevetve futottam utána, Ipacs pedig loholt utánunk. Az erdő sűrűjében, fák, bokrok és gazok között futottunk Isten tudja hova. A következő érdekes dologra Tomi talált rá.
- Jé, nézzétek! Csontok!
- Emberi csontok? Kérlek mondjátok, hogy nem. – ijedtem meg. Hát igen, pesti lány a természet lágy ölén.
- Dehogy, ez szarvas koponyának tűnik. – emelt fel Ipacs... Nos igen. Egy szarvas koponyát. Szegény!
- Itt meg gomba van. – szólalt meg ismét Tomi. Úgy látszik neki is kedvére volt ez a felfedező túra, érdemes volt megszervezni.
- Gombából sok van erre felé. Karcsi bácsi például a gombászásból él meg. – magyarázott Ipacs.
- Miért, talán szarvasgomba nő itt? – próbáltam meg viccelődni, de igazából szörnyű belegondolni, hogy nem mindenki él ám budapesti villákban, nincs mindenkinek autója és rendes, emberszámba vett állása. Karcsi bácsi például – bárki is legyen ő – abból él meg, hogy gombákat szed az erdőben és eladja azt. Hát nem valami irigylésre méltó állás.

Folytattuk utunkat az erdőben, és mikor kiértünk egy számomra ismeretlen, mégis egy kicsit ismerős területre érkeztünk. Felmentünk egy kis dombon és rögtön rájöttem hol vagyunk. Mészárosék teheneinél és lovainál.
- Hogy kerültünk ide? – csodálkozott Tomi.
- Úgy, hogy már több, mint egy órája sétálunk. – rendezte le ennyivel a menedzser.
Megkerültük az állatok drótkerítéssel szegélyezett birodalmát és az utat követve visszatértünk a faluba.
Majdnem két óra kalandozás után hazatértünk, és kimerülve eszegettük Klára néni frissen sült sajtos pogácsáját. A nap további részében leginkább írtam és megnéztem vagy három részt Tomi sorozatából. Vacsora után lezuhanyoztam, átöltöztem pizsibe, hallgattam egy kis zenét és már mentem is aludni. Ugyanis holnap korán kell kelnem. Jaj, mik lesznek itt holnap! Bele sem merek gondolni. Anita, Bátor, Ipacs. Ez lesz a legfőbb dolog, de azért nem szabad megfeledkezni a legjobb barátnőm szülinapjáról, és Laura helyzetéről sem. És mindezt még a falunapi ünnepség előtt kell majd lerendeznünk...
 Nem tudom hány órakor keltem, Tomi ébresztett fel. Megmostam az arcom és átmentem a konyhába, ahol Klára néni már várt minket a májkrémes kenyerekkel és a különféle zöldségekkel. Ipacs még aludt, amikor ettünk, de mire végeztünk ő is felébredt.
- Jaj, gyerekek én annyira izgulok. Ma látom életemben először a fiamat.
- Ne aggódj, minden rendben lesz. – mosolyogtam rá bíztatásképp ő pedig magához húzott és megölelt. Olyan erősen szorított, hogy azt hittem összeroppanok. – Ipacs. Nem... Kapok... Levegőt...
- Bocsánat. – engedett el azonnal. Tomi is megérkezett mellénk.
- Készülődj Bella, fél óra múlva indulnunk kell. – mondta Tomi, mire bólintottam egyet és bementem a szobámba. Emlékszem arra, amikor először léptem be ide, annyira idegen volt nekem ez az egész hely, ráadásul akkor még amiatt mérgelődtem, mert Ipacs idehozta Tomit. Fú, de mérges voltam rá. Most meg minden hálám az övé, mert ha Tomi nincs itt, akkor sosem békülünk ki és sosem találunk újra egymásra.