– Mi az igazság? – kérdeztem.
– Gábor! Húzzál felfelé a színpadra! – jött oda hozzánk Ipacs és feltolta Gábort a színpadra, így végre elkezdődhetett a koncert.
Ám engem egy cseppet sem érdekelt a Sátánok előadása, az agyam folyamatosan azon kattogott, amit Gábor mondott. Vajon mi az igazság? Miért lépett le az apám? Eddig azt hittem azért, mert nem akart engem. Lelépett és minden felelősséget anyára hárított. Eddig még sosem merült fel bennem ez a kérdés. Miért?
– Kiscsaj mi a szar történt? – kérdezte Ipacs idegesen.
– Itt van az apám – mondtam, mire eltátotta a száját és úgy fagyott le, mintha csak egy Skype hívásban lennénk.
– Felhívom Anitát – vette elő a telefonját.
– Ne! Nem kell. Most a fiúkkal kell foglalkoznod, én nem vagyok fontos.
– Már, hogy ne lennél fontos Bella. Ne szórakozz – nézett le rám a fejét csóválva – Hol van Tomi?
– Hoz nekem vizet. Szétmegy a fejem – masszíroztam meg a halántékomat.
A hangerősítők mellett álltam és a gondolataimba merülve bámultam ki a fejemből. Ipacs Anitával telefonált, fel-le járkált és vadul gesztikulálva magyarázott. Láttam pár statisztát, akiknek nem sok kedvük volt itt lenni, de azért csinálták a munkájukat. Szemem sarkából láttam a közönséget és láttam őt is. Az apámat.
Egyszerűen fogta magát és átbújt a sárga szalag alatt, aztán egyenesen odajött hozzám.
– Annabella. Ne menekülj előlem, engedd, hogy megmagyarázzam!
– Mit? Mit magyaráznál meg? Mégis mi a szart akarsz tőlem húsz év után? – meredtem rá idegesen.
– Sajnálok mindent, nem akartam egyedül hagyni anyádat, de nem volt más választásom.
– Na persze – mosolyodtam el gúnyosan – Tűnj innen!
– Nem mondod meg nekem, hogy mit csináljak!
– Tűnj innen! – néztem a szemébe üveges tekintettel. Nem hagyta el a sárgaszalagos területet, helyette tett egy lépést felém.
– Ha meghallgatnál nem utálnál. Kérlek Annabella, csak adj egy esélyt.
– Menjen a közeléből! – kiáltott rá Tomi, aki sebesen közeledett felénk egy félliteres palackos ásványvízzel.
– Ez meg ki?
– A barátom. És megver, ha nem hagyod el a sárgaszalagos zónát most azonnal.
– Ne nevettess! – kacagott fel. Nem ismeri Tomit, nem nézné ki belőle, hogy megüti a barátnője apját. Nem is akarta ezt tenni, legalábbis nem rögtön.
– Menjen innen, nem mondom többször!
Ám ő egy tapodtat sem mozdult. Ipacs is megindult felénk, de Tominak elfogyott a türelme, és ahelyett, hogy ököllel szétverte volna a fejét, lelocsolta az ásványvizemmel.

Kicsit gyerekesnek tűnik, de hatásos volt. Somogyi Attila még egyszer, utoljára a szemembe nézett (a hideg is végigfutott a hátamon), aztán elhagyta a sárgaszalagos területet és aznap már nem láttam többet. Ez volt a jó dolog, amit a víz művelt. A rossz pedig az, hogy mivel a hangerősítők ott voltak közvetlenül mellettünk, azok is kaptak egy adagot a vízből. Ez pedig azt eredményezte, hogy a fiúk mikrofonja a színpadon felmondta a szolgálatot, az erősítő pad pedig szikrázni kezdett és robbant egyet.
Én voltam hozzá a legközelebb és bár semmi komoly bajom nem esett, nagyon megijedtem. Sikítva rohantam oda Tomihoz, aki védelmezően magához ölelt, tekintetével azonban Ipacsot kereste, akinek most nem volt ideje velem foglalkozni. A koncert technikai hibába ütközött, a mikrofonok és a zene is leállt, a közönség pedig először csak értetlenül nézte a színpadon álló három srácot, majd kiabálni és őrjöngeni kezdtek.
Ipacs az egyedüli, aki kezelni tudja ezt a helyzetet, és rendbe is hozza a károkat. Én amióta csak itt vagyok kárt és bajt okoztam, úgyhogy jobbnak láttam, ha lelépek. Nem a koncertről akartam elmenni, annyival még mindig tartozom Csonginak és Gergőnek (Gábornak nem), hogy itt maradok a koncert végéig. Bár lehet, hogy a nézeteltérés miatt az apámmal most érkeztünk el a koncert végéhez.
– Segíts Ipacsnak – néztem fel Tomira.
– Nem, veled maradok.
– Megleszek, ne aggódj. A lánymosdónál keress – mondtam. Megdörzsöltem az arcom és egy puszit nyomtam a barátom arcára.
Bezárkóztam a lány vécé egyik fülkéjébe, rákönyököltem a térdemre, a tenyerembe temettem az arcom és sírni kezdtem. Ma tényleg minden összegyűlt azzal, hogy az apám megjelent ezen a koncerten, tönkre tett mindent. Az agyam folyamatosan kattogott, ahogy egyre több dologba gondoltam bele, úgy egyre hevesebben zokogtam. Vajon mi lehet az igazság? Egyszerre akarom tudni, és egyszerre hagy hidegen az, amit az apám akart mondani. Gyűlölöm ezt az embert, minden erőmmel gyűlölöm őt. De nem azért, mert nekem nélkülöznem kellett őt, hanem mert anyának hatalmas gondokat és bánatot okozott. Engem akár földbe is tiporhatna, de anyának nem árthat többször. A gondolatmenetemből az szakított ki, hogy odakintről megint meghallottam a Sátánok bömbölő zenéjét. A gitárt, a dobot, a fiúk „éneklését" és a nézők örömteli kiáltását. Ipacs sikeresen elhárította a problémát, helyreállította a technikai gondokat, a koncert pedig mehet tovább. Komolyan nem tudom felfogni azt, ami az elmúlt fél órában történt. Hogy gondozhattam ennyi bajt ilyen rövid idő alatt? Csongi és Gergő biztosan mérgesek lesznek rám. Gáborra meg én haragszom, biztos vagyok benne, hogy ő szervezte ezt az egészet.

Lehunytam a szemem, vettem egy mély levegőt és megtöröltem az arcom. Kijöttem a fülkéből és a csapnál, a tükör előtt állva helyreraktam magam. Megigazítottam a hajam meg a sminkem és megpróbáltam magabiztosan belenézni a tükörbe.
Hirtelen nyílt az ajtó és belépett rajta Tomi.
– Mit csinálsz itt? Ez a lány mosdó!
– Azt mondtad itt keresselek.
– De azt nem mondtam, hogy gyere is be – nevettem fel halkan. Nem tartott sokáig a jókedvem, a résnyire nyitva maradt ajtón kiláttam és megint rögtön eszembe jutott minden.
– Gyere igyál. Végül nem ittad meg a vizet.
– Az én hibám Tomi. Az én hibám, hogy a fiúk koncertje majdnem csődbe ment. Annyit készültek rá, nem bocsájtottak volna meg nekem.
– Te nem csináltál semmit – fogta meg a kezem és kivezetett a mosdóból – Én öntöttem a vizet a hangerősítőkre.
– De azért, mert ott állt az apám. Engem akartál megvédeni, úgyhogy az én hibám.
– Nem, ne mondj butaságokat – simította meg az arcom és keserűen elmosolyodott – Gábor hozta ide, az ő felelőssége.
– Lehet, hogy ő is csak jót akart. Ő Attila szemszögéből ismeri a dolgokat, én pedig a sajátomból és az anyáéból. Húsz évig kellett nélkülöznöm, nem most jött el az a pillanat, hogy sírva a karjaiba omlok és visszafogadom őt az életembe. Vagy inkább befogadom, ugyanis sosem volt a része.
– Úgy sajnálom – suttogta Tomi, aki bele sem tud gondolni a helyzetembe. Ő olyan szerencsés! Szerető családban él, az anyukája és az apukája annyi év után is jóban vannak, és van egy húga is. Sok más rokona van, neki mindig boldogan teltek az ünnepek és a családi kiruccanások. Neki nem kellett szégyenkeznie és szomorkodnia, amikor egy iskolai előadáson csak neki nem volt ott az apukája, vagy ha bármikor szóba jött az APA téma.
Sokan járnak az én cipőmben, de van, aki azért, mert az édesapja az életét vesztette. Az is kegyetlenül tud fájni, de az, hogy egész életemben abban hittem, hogy azért nem ismerem az apámat, mert ő nem akart engem... Erre egyszerűen nincsenek szavak.