Szeretem az új lakást, nem túl nagy, de napsütéses, úgyhogy végre a fűszernövényeim se ájuldoznak viktoriánus kisasszonyok módjára. Egyetlen dolog van, amit kicsit bizarrnak találok. Na jó, meglehetősen bizarrnak. Amióta ideköltöztem, folyton a házról álmodom, nemcsak az albérletemről, hanem magáról az épületről. A részletek hasonlítanak a valóságra, attól eltekintve, hogy az egész fordítva van, az alagsor biciklitárolóstul a tetőn, a földszint rögtön alatta, és így tovább. Még a szemeteszsákok is felfelé repülnek a szemétledobóban.

Eleinte egyedül barangoltam az üres folyosókon, de újabban már összefutok a többi bérlővel is. Ezúttal Gyula bá'-val, aki tőlem balra lakik, és épp velem egy időben lép ki a lakása ajtaján.

- Siessen, Lénácska! - szólít meg. Pont olyan hangja, mint az életben, még a „Lénácska" megszólítás is stimmel. - Nehogy elkéssen a lakógyűlésről!

Lakógyű...?

Mindegy, azért követem a liftbe, mert úgy érzem, az álom logikája ezt diktálja.

A legalsó szintre, a tetőteraszra megyünk, ahol felettünk egy hatalmas betontömb függ: a ház többi része. Ezt falak hiányában mintha semmi nem tartaná. Idegesen figyelem, azt mérlegelem, hová tudnék vetődni, ha egyszer csak ránk találna zuhanni az egész, és nem nyugtat meg, hogy a válaszom a „sehová se elég gyorsan", hiába tudom, hogy álmomban semmi rossz nem történhet velem.

Mindenki, akit csak ismerek a házból, a tetőn gyülekezik. Nyilvánvalóan őket sem aggasztja, hogy a fejünk felett a levegőben lógnak az otthonaink, mert kedélyesen cseverésznek egymás között. Látom Klárát a földszintről, akinek az a sok kutyája van, és Mártit, aki most is, mint mindig, két óvodáskorú fiát próbálja kordában tartani, hasztalan, mert éppen nagyokat visítva kergetőznek egy megviselt cserepes tuja körül. A közelükbe, a terasz két padjának egyikére telepszik le Gyula bá', aztán úgy fordul a másik - üres! - pad felé, mintha azon is ülne valaki. Nem ütközök meg a látványon, régebben, amikor először elkezdtek megjelenni a szomszédok az álmaimban, többször kaptam őket azon, hogy a semmibe beszélnek. Nem tudom, lehet, hogy titkon dilisnek tartom mindannyiukat.

Ismeretlen arcot egyet sem pillantok meg, és na, ez az, ami már inkább meglep. Ennyire híján lennék a képzelőerőnek? Csakis olyanokkal tudom benépesíteni az álmaimat, akiket ténylegesen láttam is a házban?

Egy darabig még nézelődöm „hátha" alapon, aztán azt veszem észre, hogy fokozatosan elhalkulnak körülöttem a többiek, még Márti két srácát is sikerül leállítani, és hamarosan az is kiderül, miért. A közös képviselő a középen szabadon hagyott kis körbe lép, és megköszörüli a torkát, hogy megnyissa a lakógyűlést.

Ismerteti a napirendi pontokat, melyek egyetlen téma körül összpontosulnak. Ezt a biciklitároló, a közösség állandó konfliktusforrása, jelenti.

„Egymás hegyén-hátán minden bicaj!"

„Párat igazán kint lehetne hagyni!"

„A babakocsinak egyáltalán nincs hely..."

És a többi. Úgy tűnik, az agyam porszívóként szippantotta magába az elcsípett panaszokat, és tessék, ennek most itt az eredménye. Elém köhögi egy fiktív közgyűlésbe ágyazva az összeset.

A megbeszélés egy óráig tart, ami álmomban is legalább ennyinek érződik, és a végén megszavazzuk, hogy szép időben a mindennap használt kerékpárok az udvaron maradnak, így elférnek a babakocsik is.

Nem sokkal ezután felébredek, és amikor sikerül visszaaludnom, valami teljesen másról álmodom, amire később nem emlékszem. Őszintén szólva, a tudatalattim tetőtéri túrájáról is egészen megfeledkezem másnap délutánig, ekkor azonban, miközben munkából jövet a kulcsaimat keresem, észreveszem Klárát és Gyula bá'-t, ahogy az udvaron egy bicikli mellett toporogva, gondterhelten beszélgetnek.

Egy pillanatra az az őrült ötletem támad, hogy megemlítem nekik az álmomat, aztán közelebb érek, és Gyula bá' rám köszönve azt mondja:

- Jaj, Lénácska, úgy örülök, hogy el tudott jönni a lakógyűlésre!

Kiszalad a vér az arcomból.

- Lakógyű...?

- Hát, éjszaka. Mindig olyankor tartjuk, úgyis mindenki akkor ér rá a legjobban.