– Ha egyszer lesz egy lányod, akkor Hajnalkának fogod elnevezni?

Hajnal Ádám még véletlenül sem utálta a vezetéknevét. Dehogy. Kicsit sem találta idegesítőnek, hogy valahányszor késve érkezett órára, megkapta, hogy „De hát, már hajnal óta fent vagy, nem?". Ahogy az sem zavarta, hogy mindenkinek a telefonkönyvében a hajnalos emojival szerepelt, vagy hogy annyiszor kellett már végighallgatnia a „Hajnalban még a nap is más..." számot (de legalábbis ezt az egy sorát), hogy az már emberiség elleni bűncselekménynek számított. Nem. Ő aztán teljesen chill volt az egész dolog iránt.

Ha egyszer lesz egy lányod, akkor Hajnalkának fogod elnevezni?

Te jó ég.

Persze, ez a kérdés sem idegesítette Ádámot. Nem bánta meg az elmúlt tíz percet, amit némileg kínos módon, a szüleitől méterekre a vele szemben ülő lány fűzésével töltött, és nem mérlegelte, vajon mennyire vallana elmebeteg viselkedésre ráüvölteni valakire (ráadásul egy csinos csajra!) egy grillparti kellős közepén.

– Nem tudom – válaszolta abszolút minden erőlködés nélkül. – Mennyire akarom már életének nulladik napján magamra haragítani őt?

A lány, Imola, elvigyorodott. Ez kicsit segített, mert rohadt gyönyörű mosolya volt. Plakátokra, meg reklámfilmekbe illő, olyan, amit Ádám bármeddig szívesen elnézegetett volna.

– Hát, figyu, más szülők kétkedve várják a kamaszlázadásnak azt a szakaszát, ahol az ember eldönti, hogy utálja a szüleit. Te legalább tudnád, hogy jön ez a szakasz.

– Ami könnyebbség lenne, mert...?

– Passz. Mert nem a semmiből csapna le rád a gyűlölethullám?

– Jogos.

Ádám Imola válla felett a tekintetével a lány családját kereste. Látásból ismerte az apját, bár a nevét nem tudta, és most viszonylag gyorsan sikerült beazonosítania az anyját is (mindenesetre azt a nőt, akivel Imola apja érkezett). Mindketten a grillnél ácsorogtak, és a házigazda sütési technikáját csodálták vagy kritizálták – ez azért ebből a távolságból már nem volt nyilvánvaló. Valami szöget ütött Ádám fejében.

– Te is éppen az „utálod a szüleidet" szakaszban vagy?

Imola ezúttal a szája szélét rágcsálta, ami még vonzóbb volt, mint a mosolya, úgyhogy az egész „Hajnal Hajnalka" dolog kezdett elfelejtődni.

– Azokat a szüleimet, akikkel együtt jöttem ide? – Imola is hátrasandított az említettekre.

– Ki tudja. Lehet, hogy jól álcázod. Patologikus hazudozó vagy. Kém.

– Pszichopata – szállt be Imola is a saját elméletével.

– Szerintem attól csak szociopata lennél.

Imola nevetve rázta meg a fejét, és oké, a nevetésébe Ádám egy egészen kicsit beleesett. De csak amolyan normális, chill módon.

– Valóban sokkal megnyugtatóbb eshetőség – bólintott végül a lány megjátszott komolysággal. – De igazából nekem asszem nem volt meg ez a szakasz. Pedig, hohó, nem mintha nem lett volna meg rá az okom! Nem olyan durván, mint a te Hajnal Hajnalkádnak lenne, de azért... Persze, te biztos megérted.

Hosszan beszélt, hosszabban, mint addig bármikor, és Ádám azon kapta magát, hogy ahelyett, hogy a szavakra figyelne, Imola ajkának ívét bámulja, ahogy azokat a bizonyos szavakat megformázza.

– Hogy mi? – kérdezett vissza így most zavartan.

– Csak a neved miatt mondom, és a sajátom miatt, tudod – legyintett a másik, és Ádám végleg úgy érezte, elvesztette a beszélgetés fonalát. Szerencsére azonban a helyzet nem igényelt egy újabb „Hogy mi?"-t, ami azért komolyan hátráltatta volna a flörtölés sikerességét, mert Imola magától is folytatta. – A „Hajnal" mint vezetéknév elvégre majdnem olyan szörnyű, mint az „Alkonyi". Nem gondolod?

*****

MEGJEGYZÉS: Ez az egyperces Liziton666 íróversenyének első körére íródott, ahol a kulcsszó a "hajnal" volt. Hogy nekem erről miért egy név ugrott be, nem a hajnal hajnal, abba ne menjünk bele, mert fogalmam sincs. Mindenesetre nagyon jól esett kicsit elszakadni attól, amit egyébként írnom kellene, és valami mással foglalkozni.