Hey!

Csak annyit szeretnék így írni ide az elejére, hogy hamarosan a történet lezárul, de erről majd bővebben. :3 Nem húzom el most itt az olvasásra szánt időt! ^^

|~|

Remus magányosan szenvedte végig a napokat. Már letelt az az egy hónap, Sylvia mégsem ébredt fel. Az elején még reménykedtek. Remus többnyire pozitívan próbált gondolkodni. Szépen lassan elhitette magával, hogy Sylviánál csak tovább tart a gyógyulás, s nem lesz semmi baj. De aztán... Miután már a második hét is letelt, s a lány még mindig szinte élettelenül feküdt az ágyon, Remus kezdte feladni.

Sirius és James hasonlóan rossz bőrben voltak, de ők azért még hittek a reményben. Nem akarták feladni olyan gyorsan. Ráadásul Sirius nem is akart arra gondolni, hogy esetleg az öccse becsapta, s igazából nem is fog hatni soha a bájital.

Lily és Will... Ők elveszítették önmagukat. Olyanok voltak, mint a szellemek. Az órákon ugyan jól teljesítettek továbbra is, de hiányzott belőlük az élet. Szinte robotként működtek. A remény ugyan halványan, de még jelen volt a szívükben, de egyre inkább a sötétség felé haladtak.

- Ez így nem mehet tovább! - csattant fel Sirius, miközben ő és James a többieket várták a klubhelyiségben. - Nem adhatják fel ilyen könnyen!

- Talán nekik van igazuk - sóhajtott fel James. - Végülis, Sylvia még mindig nem ébredt fel. A tanárok is kezdik már feladni...

- Ne kezd te is, James! - mordult fel Sirius. - Sylvia a barátunk! Nem adhatjuk fel! Hát elfelejtetted, hogy mit ígértünk Lilynek, mikor ez az egész elkezdődött?!

- Dehogyis - rázta meg a fejét a szemüveges. - Minden egyes szóra emlékszem. De Syl már egy hónapja fekszik ott, s látni, hogy Remus, Will és Lily már feladták, belőlem is kiveszi a reményt...

- Én akkor sem fogom feladni, Ágas! - pattant fel Sirius. - Sylvia fel fog ébredni, s minden rendben lesz. Nem történhet máshogy. Nem veszíthetjük el.

- Bárcsak minden ilyen egyszerű lenne - sóhajtott fel valaki mögötte.

Remus, Lily és Will időközben megérkeztek, s csendesen hallgatták a két fiú vitáját. Nem szóltak közbe, hiszen tudták, hogy ők is hibásak voltak.

- Olyan jó lenne, ha a szavak bármira képesek lennének - suttogta Remus. - Ha minden megoldódna, s semmi rossz nem lenne többé ebben a világban. Ha a varázslók nem támadnák a muglikat, ha a félvéreket nem üldöznék mindenhol, ha minden tökéletes lenne... De mi a valóságban élünk, s nem egy álomban, ahol a magunk gondolatára formálhatjuk a múltat, a jelent és a jövőt is.

- De ha te feladod, akkor azzal Sylnek sem adsz esélyt az életre! - kiáltott fel újra Sirius. Nem tudta elfogadni, hogy csak ő hitt már a jóban.

- Sylvia nem fog felébredni - emelte fel a fejét Remus. - Senki nem mondja ki, de ez az igazság. Túl későn kapta meg a bájitalt, ami megmenthette volna. Először mindenki reménykedett, hiszen egy hónap alatt bizonyára rendbe jön, igaz? De nem így lett... Én próbáltam hinni abban, hogy Sylvia jobban lesz. Tényleg. De eltelt két hét, s az állapota változatlan. Itt már nincs remény, Sirius.

Sirius Black hitetlenkedve kapkodta a fejét a barátai között, de egyikük sem nézett rá. Mindannyian a padlót bámulták.

- Te is, Will? - fordult utoljára Syl testvéréhez. - Te sem hiszel abban, hogy a húgod fel fog épülni? Hiszen legutóbb is éveket volt kómában, mire jobban lett!

- Én akkor is feladtam - sóhajtott fel a fiú. - Nem hittem abban, hogy Syl valaha is jobban lesz. De ez a helyzet most más. Talán... Talán Regulus nem a jó bájitalt adta...

- Regulus nem tenne ilyet! - sziszegte Sirius lángoló tekintettel.

- Lásd be, Tapmancs - állt fel James is -, Regulust senki sem látta már több mint egy hónapja. Ez szerinted nem arra utal, hogy csak ártani akart?

Sirius ijedten és tehetetlenül szemlélte a kialakult helyzetet, majd minden szó nélkül kirontott a helyiségből. Ő maga sem tudta, hogy hová futott, csak minél távolabb akart kerülni a barátaitól, akik mintha teljesen elvesztették volna önmagukat.

Valahol a gyengélkedő környékén állt csak meg, hogy kicsit levegőhöz jusson. Az elmúlt hetekben számtalanszor járt itt. Szinte minden szabad idejét a barátjuk mellett töltötte. Sirius nem akarta elfogadni a tényt, hogy talán tényleg nincs remény. Hogy tényleg az lenne a helyes, ha végre feladnának mindent.

Most is, mint annyiszor máskor, csendesen benyitott a gyógyfüvektől illatozó helyiségbe. Már rutinosan ment volna Sylvia ágyához, mikor észrevette, hogy valami megváltozott. Dumbledore és McGalagony professzor ott állt a lány ágyánál. Úgy tűnt mintha beszéltek volna, de nem egymáshoz, hanem valakinek. Sylvia ébren volt...

- Én tudtam - mosolyodott el Sirius. - Tudtam, hogy nem adod fel, Syl!

McGalagony professzor komoly tekintetével találta szembe magát, s ez rögtön leomlasztotta a bizalmát.

- Kérem, Mr. Black... Szóljon a barátainak. Fontos dolgokról kell beszélnünk.

|~|

Hey!

Itt is újra feltámadtam. Nos... Valószínűleg jó páran le akarnak majd fejezni amiatt, hogy mit is tervezek az utolsó részre, de sajnos máshogy nem tudom elképzelni, sem megírni.

Remélem maradtak itt még páran, s ugyanolyan szeretettel fogják olvasni azt a részt is, mint az eddigieket.