Remus késve mondta ki a kábító átkot. Teljesen ledöbbent a szeme elé tárulkozó látványtól. Megfagyott, nehezen tudott gondolkodni és mozogni, így mire kimondta azt a rövid szócskát, addigra már Rosier is eldarálta a maga átkát. Nem érdekelte, hogy fedezik-e, azonnal Sylviához rohant.

A lány nem volt magánál. A csuklóján az erek feketét voltak. Remus tudta miért. Mérget szállítottak a szív felé. Sejtette, hogy ha Lily hamarabb felfogja, hogy mit látott reggel, akkor azonnal tudtak volna segíteni, megelőzhették volna ezt az egész problémát. De nem hibáztatta a lányt. Fáradtak és kimerültek voltak mindannyian. Egyikük sem tudott volna gyorsan reagálni.

Remus hallotta, hogy körülötte javában folyik a veszekedés, s hogy valaki - minden bizonnyal Will -, meg akarta ölni Rosiert. Remus nem szállt be a vitába, hanem óvatosan felemelte a földről a lányt, s elindult vele a lehető leggyorsabban a gyengélkedő irányába. Lily és James azonnal felfogták, hogy most van fontosabb dolog annál, hogy ki nyírja ki Rosiert. Siriusra bízták a zöld taláros férget, hogy hozza inkább ő. Eközben Will elszaladt, hogy értesítse a tanárokat.

Remus annyira a gondolataiba merült,  hogy csak arra eszmélt fel, hogy a javasasszony arra kéri, tegye le Sylviát az ágyra, hogy meg tudja vizsgálni. Remus megtette amit kért, s csak várt. Elméjében csak pozitív tényeket hallott, hogy nem lesz a lánynak semmi baja, meg fog gyógyulni, s minden rendben lesz. Nem akart a valóságosabb dolgokra gondolni.

- Sosem találkoztam még ezzel az átokkal - sóhajtott fel Madam Pomfrey. Remus olyan sápadttá vált, mint a mögötte fehérlő fal. Ez volt az a mondat, amit nem akart hallani. Miért nem lehet egyszerű a baj? Miért kell még most is akadályokba ütközniük? Miért kell szenvedniük?

- Kérem... Próbálja megmenteni - könyörgött halkan Remus. Madam Pomfrey csak egy pillanatra tekintett a fiúra, majd biccentett. Látszott a szemében a határozottság, s az akarat, hogy mindent meg fog tenni a lányért. Remus felállt az ágy mellől, s kiment a folyosóra. A fiúk és Lily ott vártak rá, a tanárok pedig a folyosó végén beszélgettek, pontosabban inkább vitáztak valamin. Remust azonban most egyik sem érdekelte.

Odament a fal mellett álló Rosierhez, s előbb az érdes felületnek nyomta a fiút, utána pedig a torkának szegezte a pálcáját. Senki sem állította meg, de Remust az sem érdekelte volna, ha a tanároknak nem tetszik a tette. Most csak az járt a fejében, hogy Sylviát meg kell gyógyítani. Bármi áron.

- Milyen átkot használtál?! Mi az ellenszer rá?! - kérdezte kiabálva, s a pálcát továbbra sem eresztette le. Azt akarta, hogy Rosier féljen.

- Ugyan... Miért mondanám el? - nevette el magát a zöld taláros, s közben gúnyosan vigyorgott. Remus szeme felvillant egy pillanatra. Olyan fénnyel, amit még a barátai sem láttak. Hiszen Remus mindig a szelíd énjét mutatta, sosem támadott volna meg senkit, főleg nem úgy, ahogy most tette. Gondolkodás nélkül tolta közelebb a pálcáját a fiú nyakához.

- Esküszöm, hogy olyan átkot szórok rád, amit még te sem ismersz, ha nem mondod el, hogy mit tettél vele - felelte halkan Remus. Ez sokkal ijesztőbb volt, mintha kiabált volna. 

- Még mindig nem értem, hogy mi okom lenne rá - vigyorodott el Evan, de a szemében már látszott, hogy megtört benne valami. 

- Mert szeretett téged te szörnyeteg! - ordította a mardekáros növendék képébe Remus. Mindenki döbbenten hallgatott. - Elmondott mindent! Hitt benne, hogy a gyerekkori barátságotokat még meg lehet menteni valahogy... Hitt abban, hogy megjavulhatsz! Erre te meg akarod ölni... Egy utolsó féreg vagy...

Remus biztosan mondta volna még tovább is, ha Sirius nem húzta volna el onnan óvatosan. Értették a fiú kirohanásának az okát, de azt sem akarták, hogy emiatt bajba keverje magát. Remus nem hagyta magát. Próbálta magát kiszabadítani, de Sirius erősen fogta, s James is segített neki. A két fiú ellen semmi esélye nem volt.

- De Madam Pomfrey... Azt mondta, hogy nem látott még ilyen átkot... Ha nem segítünk neki, meghalhat... - Remus szinte már könyörögve kérte, hogy engedjék el, de nem használt semmi. James és Sirius is leátkozta volna a mardekáros fejét, de tudták, hogy nem használt volna semmit. 

- Nyugi, Remus... Megmondtad neki, most már nyugodj meg. Kitaláljuk, hogy hogyan lehet megmenteni Sylt, rendben? - tette a még mindig remegő fiú vállára a kezét. Remus lassan bólintott egyet. Kieresztette az eddig bent tartott levegőt. Megnyugodott.

A tanárok elvitték onnan Rosiert, a többiek pedig visszamentek a gyengélkedőre. Sylvia mellett volt most a helyük. Látták, hogy Madam Pomfrey mindent megtesz, minden szert kipróbál, de semmi sem segített. Sylvia továbbra is olyan élettelenül feküdt, mint eddig.

Remus kezdte feladni. Nem akarta elhinni, hogy elveszítheti a lányt pont azután, hogy végre egyenesbe jött minden. Csak nézte, ahogy a lányból lassan elszállt az élet. Alapból is gyenge volt, most hogy az átok is eltalálta, semmi esélye nem volt a túlélésre. Némán leült az ágyra, s csak nézett ki a fejéből.

Halk kopogtatás hallatszódott a gyengélkedő ajtaján. Felkapták a fejüket, s várták, hogy valaki belépjen, de az ajtó zárva maradt. Sirius sóhajtva felállt, s odasétált, majd ki is nyitotta. Senkit nem talált ott, csak egy levelet a földön. Felvette, s gyorsan felbontotta.

Sirius

Én... Élőben akartam elmondani ezt az egészet, de rájöttem, hogy most nem látnátok ott szívesen. Sajnálom azt, ami történt, de talán tudok segíteni. A mi könyvtárunkban rengeteg olyan könyv van, amiket a kastély könyvei között meg sem említenek. Az egyikben írnak arról az átokról, amit Sylvia kapott. Pontosabban, mindkettőről. Kérlek, ne akard tudni, hogy honnan tudok ezekről.

A lényeg annyi, hogy ha elkészítik azt a bájitalt, amit a levél hátuljára leírtam, akkor azzal meg tudnátok menteni. De van egy hátulütője. Legalább egy hónapig nem fog magához térni, ennyi idő kell ugyanis, hogy hasson a bájital.

Nem kell elhinned mindazt, amit írtam, de tudnod kell, hogy Syl nekem is barátom. Titokban tartottuk, mert... Mert félt, hogy azt hinnétek, bántani akarom. Egyáltalán nem! Ő segített abban, hogy végre azt tegyem, amit tenni akarok. Tudom, hogy tudod, hogy ki vagyok, de arra kérlek, ha bármit megtudsz majd rólam a későbbiekben, azt ne mondd el neki. Nem tudhatja meg.

Jót akartam cselekedni, mielőtt a jövőm elárul, s a jel elemészt. Ha egyszer is szerettél, akkor remélem tudod, hogy én sosem utáltalak. Vigyázz rá...

|~|