Sylvia semmit sem tudott a megfigyelésről, bár a valóság az volt, hogy kezdte felfogni, valami nincs rendben. Reggelente alig bírt felkelni, az órákon nem tudott koncentrálni, ráadásul sokszor szédült és legszívesebben ki sem mászott volna az ágyból. Nem tudta, hogy mi történik vele, de úgy döntött, hogy erről nem fog szólni a barátainak. Nem akarta, hogy aggódjanak érte.

A változás pár nap után érkezett, bár nem olyan formában, mint azt a lány szerette volna. Úgy indult a reggele, mint máskor, tehát alig bírt kimászni az ágyból. Ahogy kidörzsölte az álmot a szeméből, észrevette, hogy a kezeivel valami nem stimmelt. A csuklóin lévő erek nem kékek voltak, mint általában, hanem feketét, ami teljesen megrémítette a lányt. Ebből azonnal le tudta szűrni, hogy valami átok van a dologban. A józan esze azt diktálta, hogy azonnal szóljon valakinek, de végül nem tette. Valami meggátolta ebben, de ő maga sem tudta, hogy mi.

Ez volt Rosier átkának másik fele. Egyrészt ismeretlen volt és lassú lefolyású, tehát mire az embernek feltűnne, hogy baj van, addigra már késő lenne. Másrészt az illetőt még a saját befolyása alatt is tudta tartani. Kényszeríthette arra, hogy senkinek ne szóljon a dologról, ha pedig kérdezik, hazudjon még akkor is, ha már nagyon rosszul érzi magát. Ilyen könyörtelen játék volt ez. De Rosier élvezte.

Így hát Sylvia csendesen felöltözött, s nem szólt senkinek. Titokban tartotta, elrejtette. Tudta hogy rossz dolgot tesz, de nem tudott mást tenni. Egyszer megpróbált beszélni Lilyvel. Már majdnem el is mondta, mikor úgy érezte, hogy valami, vagy inkább valaki meggátolja abban, hogy megszólaljon. Majdnem meg is fulladt. Később azt mondta Lilynek, hogy csak félrenyelt, s igazából csak annyit akart mondani, hogy a teremben hagyott valamit, így vissza kell érte mennie, s kérte, hogy várja meg őt.

Syl nem akart több ilyen eseményt, így hallgatott. Gyorsan előkereste az aznapi könyveit, majd elindult a nagyterembe. Direkt egy olyan talárt vett fel, aminek hosszabb volt az ujja, így senki sem vehette észre még véletlenül sem a fekete ereket. Félt, hogy esetleg ők is bajba kerülnének a láthatatlan ellenség miatt. Leült a griffendéles asztal egyik távolabbi pontjába, s csendesen enni kezdett, bár nem volt étvágya.

|~|

Rosier tudta, eljött az ő ideje. Érezte a lány gyengülését, s ez egyre erősebbé tette. Eleinte volt egy-két megingása, mikor senki sem látta. Néhány röpke pillanatra átgondolta a dolgokat, s rájött, hogy nagyon rosszat tesz, de aztán az erősebbik fele újra átvette a hatalmat és meggyőzte a tudatát arról, hogy helyesen cselekszik. A terve már kész volt. Csak el kellett volna kezdeni. Nem hezitált sokat.

Gondolatban arra késztette Sylviát, hogy menjen ki a nagyteremből, s siessen egy sötét, elhagyott folyosóra. Persze, nyomós indokot is adott. Azt hitette el vele, hogy a drága barátnője bajban van. Sylvia pedig azonnal cselekedett is. Felpattant, s elsietett, még azelőtt, hogy a barátai bementek volna. Arra azonban nem számított, hogy valaki már korábban is látta, s hogy tudott az erekről...

Rosier kényelmesen sétált el arra a folyosóra, ahová Sylviát vezényelte. Távol volt a diákoktól, távol volt a tanároktól. Senki sem zavarhatta meg a bosszújában. Tökéletesen kigondolt mindent, s azt hitte, hogy minden úgyis fog alakulni.

Mikor odaért látta, hogy Syl már ott van. Rosier lelkének egyik leláncolt szeglete észlelte, hogy még gyengén, fáradtan és rémülten is milyen gyönyörű a lány. Hajdanán, mikor gyerekként még barátok voltak, azt tervezte, hogy vele akarja leélni az életét. Hogy ő lesz a nagy Ő. Nem érdekelte, hogy a szülei elleneznék. Akkor még lázadni akart.

De aztán... Elhitették vele, hogy a Roxfort falai között már nem lesz vele ennyire kedves. Hogy a lány utálni fogja, hiszen Rosier mindenképpen a Mardekár növendéke lesz. És Rosier szépen lassan elhitte. Megutálta Sylviát. Elhatározta, hogy meg fogja keseríteni az életét, s bár az első alkalom nem jött össze, a másodiknál már nem fog hibázni.

Rideg mosollyal sétált a lány elé, akiről kezdett lehullni az a homály, amit Rosier átka okozott, ami miatt olyan jól tudta irányítani. Gyenge volt, de készen állt a csatára. Hülye griffendéles bátorság. Hősi halál, persze! Senki nem fog rájuk emlékezni pár év elteltével.

- Ez a te műved, igaz? - kérdezte Syl remegő hangon. Egész testében reszketett, de a pálcáját egyenesen tartotta. Bátor volt, az nem kérdés.

- Persze, hogy az enyém. Tán azt hitted, hogy nem fejezem be a tettem? - felelte gúnyosan a fiú, s közben egy egyszerű suhintással elintézte, hogy a lány a földön kössön ki. Még csak ki sem mondta a rontást...

- Akkor mire vársz?! - kiáltott rá Syl, miközben próbált feltápászkodni, de már nem volt hozzá elég ereje.

Rosier előbb leguggolt a lány elé, s csak utána válaszolt. - Semmire - suttogta Syl fülébe, majd meglendítette a pálcáját. De nem csak ő volt ott azon a titokzatos folyosón.

|~|