H O S E O K

Dühösen meredek az ajtóra, ahol még mindig ott van Jin, és nem is úgy néz ki hogy menni szándékozik.

Legszívesebben felkapnám a párnát az ágyról és a fejéhez vágnám. Yoongi azonban megelőz ebben, és még mielőtt bármit is tehetnék egy párna csapódik Jin arcába.

-Jin, gyere már -jelenik meg az ajtóban Namjoon is. Füttyent egyet amikor meglát és szélesen elvigyorodik.

-Na most kifele, mind a ketten! -legszívesebben bemutatnék nekik, de akkor fel kéne emelnem a kezem és nem tudnám mivel takargatni magam.

Nem tudom hogy amiatt szedték végül össze magukat és mentek el, mert zavarta őket ez a helyzet, vagy mert Yoongi úgy nézett rájuk, mint aki menten megöli őket. (Inkább az utóbbi jöhet szóba.)

-Akkor most már jó lenne ha folytatnánk - karolja át a derekam Suga és húz oda magához.

______________________________________
Másnap reggel (egy hosszú éjszaka után, khm 😏) könnyes búcsút veszünk a Namjin párostól. A könnyes búcsú alatt azt értem, hogy Jin sír míg Namjoon vigasztalja. Suga boldogan mosolyog mint aki most nyerte meg a lottó ötöst. Én meg mindenfélét ígérek Jinnek, csak hagyja abba a sírást. Még azt is képes vagyok megígérni, hogy elmegyek egyszer hozzá (még mindig a hárpiánál/anyámnál dolgozik).

Végül újra ketten maradunk, és az udvaron állva nézzük ahogy Namjoon autójának fényszórója eltűnik az utca végén. Jin még akkor is sírt amikor beült a kocsiba, és könnyes szemmel integetett nekünk, arcát az üvegnek nyomva.

-Bírom Jont- szólal meg hirtelen Suga -Egészen addig, amíg távol van.

-Ki az a Jon?

Eddig az utcát pásztáztam, de most rá kapom a tekintetem. Ragyog a boldogságtól ahogy derekamba csimpaszkodik, és a szomszéd házat nézi.

-A kis kályha barátod.

-Te most Jinre gondolsz? 

-Jon vagy Jin, nem mindegy? -von vállat és még mindig nem néz rám.

-Ugye tudod, hogy ő úgymond a dadusom volt? 

-Hát nem a dugópajtid? -néz rám hitetlenkedve.

-Nem -nevetem el magam -Szakács volt nálunk, de a legtöbbször ő vigyázott rám.

-Azt hiszem vissza kell vinnem az ásót a kereskedésbe -motyogja.

2017.október 24.

Most már tényleg itt van az ősz, az az igazi fagyos, amikor már a csontodig hatol a hideg ha nem öltözöl fel rendesen. Az igazat megvallva, féltem tőle. Tudtam hogy ha egyszer majd eljön akkor nagy változást fog hozni a számunkra, és a tudatlanság teljesen megbénított, nem tudtam mire is számítsak.

Köd üli meg a tájat kora reggel, én pedig imádom nézni ahogy gomolyog, ellepve az egész várost. A második kávémmal a kezemben ülök a hintapadon meleg plédbe burkolózva. A fekete lé még forrón gőzölög, és a csésze melege az én fagyos ujjaimat is átjárja. Egészen belesüppedek az alattam lévő puha párnába, és kényelmesen dőlök hátra a pad támlájának.

Egy újabb sárga levél hullik le a szemközti fáról, hogy aztán a többi között landoljon amik már a fa tövében hevernek békésen.

Egy kisgyerek szalad ki a szomszéd ház hátsó ajtaján, nyomában egy aranyszínű labradorral aki játékosan ugrálja körbe a barna hajú kisfiút.

Ajkam mosolyra húzódik miközben nézem ahogy a piros sál lobog a nyakában. Arcát kicsípi a reggeli hűs levegő, pici kezeit eltünteti zsebében hogy ne fázzon neki annyira.

-Hoseok -hallok meg egy ismerős hangot magam mellől, mire oldalra nézek. Suga áll mellettem álmosan, kócos hajjal, gyűrött pizsamában, lábán a nyuszis mamusz amit tőlem kapott. Még ilyenkor is a legszebb ember akit valaha láttam, és most már csak az enyém.

-Igen? 

-Már megint ezt csinálod.

-Micsodát? 

-Itt ülsz és kukkolod a szomszéd kissrácot. Még a végén azt hiszik pedofil vagy.

-Nem is a kissrácot bámulom -sértődö  meg kijelentésén, pedig teljességgel igaza van.

-Mi a baj? -ül le mellém, a párna még jobban besüpped és szorosan mellettem foglal helyet. Fél kezemmel átölelem és megosztozom vele a pléden, hogy ő se fázzon meg, elvégre csak egy vékony pizsama van rajta.

-Na halljuk, mi a baj?  -szegezi nekem a kérdést miután kényelmesen elhelyezkedett ölelésemben.

-Semmi.

-Nekem te csak ne hazudozz, Jung Hoseok! -bökdösi oldalamat.

-Nem hazudok. Nincs semmi baj.

-Látom rajtad, hogy valami nyomja a pici szíved. A szomszédod vagyok, ismerlek már.

Muszáj felkuncognom ezen a kijelentésén. Igen, szomszédokként kezdtük. Voltak nézet eltéréseink. Voltak jobb és rosszabb napjaink. Mindennek ellenére is, még mindig együtt vagyunk és szeretjük egymást. Ha azt mondaná nekem valaki hogy megváltoztathatnék valamit a múltamban, akkor biztos hogy az nem a kapcsolatom lenne Sugával. Nála jobb dolgot még soha nem kaptam az élettől.

-Már nem vagy a szomszédom -most rajtam a sor hogy oldalát bökdössem -Eladtad a házad.

-Akkor mid vagyok?

-A párom. A társam. Az az ember akivel le akarom élni az életem. A jövőm -ölelem szorosan magamhoz és nyakának selymes bőrébe csókolok.
Nem szól semmit, csak néz előre továbbra is, mintha mi sem történt volna. De hát Yoongiról beszélünk, ki tudja mit gondol most?

Most már a kisfiú szülei is kijöttek a házból. A labrador mostanra csupa sár, aranyszínű bundája most már inkább barna, és fű is ragadt rá.
Odaintek Jiminnek aki nagy bőszen mosolyog és vadul lengeti kezét, míg Jungkook mögötte lépdel egy gereblyével a kezében.

A kisfiú mosolyogva szalad oda hozzájuk, mire Jimin szélesre tárja karjait, amikor odaér hozzá felkapja és megpörgeti a levegőben. Hangosan kacag a csöppség míg Jungkook büszkén nézi párját és kisfiukat.

-Hobi -fordul felém Suga, és csak most látom hogy könnyes a szeme.

-Valami baj van? -törlöm le hüvelykujjammal az egyik kibuggyanó sós cseppet.

-Épp ez az, hogy nincs semmi baj-mondja szipogva -Életemben először minden rendben van.

-Emiatt ne sírj -simogatom immáron piros színben pompázó tincseit. Pár napja támadt ez a hóbortja, hogy neki bizony piros haja lesz és ember legyen a talpán aki meg tudja akadályozni abban hogy megvalósítsa amit a fejébe vett.

-Azért sírok mert boldoggá teszel.

-Ha így folytatod én is mindjárt sírok.

Hangos nevetésben tör ki. Hogy őszinte legyek nem éppen erre a reakcióra számítottam.

-Nézd csak -mutat az udvar másik vége felé.

-Mit?

-Dög becsajozott.

És tényleg ott heverészik a harmatos fűben az a rusnya macska, egy másik társaságában.

-Vagy bepasizott -nevetek most már Sugával én is.

-Legalább most már nem engem akar majd.

-Nem is akart téged soha.

-Te nem láttad hogyan nézett rám mindig amikor a kanapén feküdtem.

-Öhm, úgy ahogy egy kanos macska szokott nézni a gazdájára amikor éhes? 

-Az a macska RÁM éhezett.

-Lehetetlen vagy.

-Te meg csak féltékeny, hogy nem te kellettél neki.

-Hát persze -forgatom meg szememet.

-És akkor arról még nem is tudsz, hogy egyszer beosont amikor épp zuhanyoztam és ott ült végig a mosógép tetején.

-Jó,jó!  Elég lesz.

-Nem is hiszel nekem, mi? 

-Nem hát.

-Majd bebizonyítom hogy az a macska rám van állva!

-Csak volt -mutatok a rondaság felé aki éppen nagyban űzi az ipart.