Üdvözült mosollyal arcomon nyitottam ki szememet és fordultam oldalamra, így szembe kerülve az édesen szuszogó angyallal, akit úgy tűnik tegnap nagyon lefárasztottam.

Az éjjeli szekrényen álló órára pillantottam, melynek számlapja még csak fél ötöt mutatott. Hajnali fél ötöt természetesen. Többször is pislogtam, hogy biztosan jól látom-e amit látok, de az óra makacsul ugyanannyit mutatott.

Kissé nehezen fogtam fel, hogy ilyenkor ébren vagyok amikor én világ életemben az a típus voltam, aki délig alszik és még akkor sem kel fel korábban ha világvége van. Most meg itt bámulom a plafont teljesen éberen, az alvásról meg csak álmodozhatok.

Nem tudom hogy a Nap sütött-e meg vagy szimplán csak teljesen meghülyültem, de egy olyan ötlet pattant ki a fejemből, hogy el kéne mennem futni. Yoongit semmiképp sem akarom felébreszteni, hiszen tudom milyen végtelenül fáradt volt tegnap este. Reggelit csinálni inkább neki sem állok, ugyanis az egyetlen specialitásom a vajas kenyér, és ennél komolyabb kaját csak legvégső esetben csinálok.

Igyekszem minél hangtalanabbul felkelni az ágyból, de hát az a kurva rúgó nem megnyikordul alattam, mikor már állnék fel?! Ijedten kapom a fejem Suga felé, de ő csak nyammog egy kicsit majd alszik tovább. Nagy kő esik le a szívemről, ha most felébred akkor egész nap nyűgös lesz azt pedig senki sem akarja. Legutóbb képes volt hozzám vágni a macskát, amikor Dög rossz helyen heverészett és majdnem átesett rajta, miközben álmosan botorkált keresztül a lakáson.

Ezek után összeszorított foggal, lábujjhegyen settenkedek oda a szekrényhez -amit akkor szereztem be, mikor Yoongi eltűnt -és egyszerű melegítőt szedek elő belőle. Az ajtóban állva még egyszer visszapillantok békésen alvó alakjára, majd kisietek az ajtón és a lépcsőn kapkodom magamra sietősen a ruháimat.

Dög panaszosan nyávog amikor elhaladok mellette, amiért felébresztettem. Undok egy macska az biztos, talán neki sem ártana egy pár és akkor talán ő sem lenne ekkora...dög. Követ engem az ajtóig és dorombolva igyekszik valami kis kaját kikunyizni magának, de amióta velem van megerősödött az akaratom és ellen tudok állni annak a sárga szempárnak ami olyan édesen néz rám. Persze csak ilyenkor. Mikor simogatni akarom akkor fújtatva hagy ott és az ablakpárkányra telepszik inkább, hogy ott mosakodni kezdjen.

-El fogsz hízni -nézek le az utálatos állatra - Inkább menj egerészni, akkor talán ledobsz egy kis felesleget.

Úgy néz rám mintha pontosan tudná miről beszélek, mire muszáj felnevetnem. De ha vissza akarok érni, mire Yoongi felébred akkor igyekeznem kell. Nem vesződöm tovább a macskával ot hagyom az előszobában, hagyom hadd nyávogjon és kilépek a házból.

Még a Napot sem látni, az ég alja inkább szürkébe hajlik és csak egy kis halvány derengést vélek felfedezni a távolban. A kissé csípős levegőt magamba szippantva kocogok le a lépcsőn. Rég volt már olyan, hogy kimozdultam mozogni egy kicsit..vagy hogy egyáltalán kimozdultam. Pedig míg gimibe jártam élsportoló voltam és mindig futással kezdtem a napot. Egy nagy gyerek voltam, képtelen voltam megmaradni egy helyben és mindig mozognom kellett. Bicikliztem, úsztam a házunk mögött lévő medencében, körbefutottam a lakónegyedünket vagy táncoltam. Megvolt a tánchoz a tehetségem és a kitartásom is, könnyen megtanultam a lépéseket, de nekem akkor nem igazán volt beleszólásom a saját életembe. Anyám irányította minden lépésemet, ha pedig nem tetszett neki valami akkor azonnal büntetést kaptam. Nem vert meg, nem szidott le, de mindent megvont tőlem amit csak szerettem.

Mikor végzős voltam pár haverral úgy gondoltuk, hogy milyen jó ötlet lenne egy kicsit szórakozni a suliban tanítás után, így hát betörtünk oda egyik este. Női ruhákat adtunk a suli kabalájára és graffitiket festettünk a folyosókra. A plusz poén az aligátorteknős volt, amit ajándéknak hagytunk a diri irodájában (azt inkább el sem mondom honnan szereztük). Természetesen azonnal kiderült kik voltak a vandálok akik ezt tették, amint megnézték a felvételeket amiket azok a kamerák készítettek amikről mi teljesen megfeledkeztünk.

Amikor drága jó édesanyám megtudta hogy felfüggesztettek tajtékzott a dühtől. Ott ültem az irodájában és néztem ahogy járkál fel s alá. Azt hittem ezt is megúszom szobafogsággal, de minden reményem szertefoszlott mikor felkapta az íróasztalán lévő tárgyakat és sorban a mögöttem lévő falhoz vágta őket egytől-egyig. Kiabált, hogy ő nem erre nevelt engem, míg én csendben hallgattam és egészen addig tűrtem a megaláztatást amíg tenyere nagyot nem csattant arcomon. Könnyfátyolos tekintettel néztem fel rá, míg elmondta hogy kivesz az iskolából és magántanuló leszek. Nem találkozhatom többé a barátaimmal és a tánctól is eltilt.

Úgy tettem, mint akit nem érintett meg a dolog pedig legbelül összetörtem. A tánc volt az életem, a barátaim pedig sokkal inkább a családom voltak mint az a nő, akit én anyámnak neveztem. A magántanárok segítségével sikeresen leérettségiztem, az azt követő napon pedig megszöktem otthonról. Mindössze egy sporttáskányi cuccot vittem magammal, aztán pedig felszálltam egy vonatra amit találomra választottam ki és fohászkodtam hogy a lehető legmesszebb vigyen innen. Még egy búcsúlevelet sem hagytam magam után, úgysem érdekelt volna senkit. Talán Jint, a szakácsunkat. Ő mindig kedves volt velem, és gyakran töltöttem vele az időmet a konyhában.

Lihegve állok meg. A fülemben dobol a vér, szúr az oldalam, a szívem meg majd megszakad olyan gyorsan ver. Nemhiába, öregszem és nem is vagyok formában. Talán neki kéne állnom újra futni. Esetleg táncolni is. Imádok festeni és tényleg örömömet lelem abban, ha látom hogy kezem munkája alatt valami egyedülálló csoda keletkezik, de nem érzem úgy hogy ez lenne az, amivel az egész életemet el akarom tölteni.

Muszáj leülnöm kicsit a járda szélére mielőtt haza indulnék. De azt hiszem visszafelé már csak sétálni fogok, különben a tüdőm kiszakad a helyéről.

A házunk elé érve azt veszem észre, hogy egy Impala (írói megj.:srry, Odaát-fan is vagyok) parkol előtte, ami nem másé mint drága Namjoon barátomé, akinek két hét múlva kellett volna jönnie.

Kicsit idegesen megyek be a házba, ahol azonnal Sugával találom szembe magam, aki egy édes csókkal köszönt miközben majdnem felken a falra. Én nem bánom, de nem kicsit furcsa nekem ez a szitu.

-Jó reggelt -nyögöm ki nagy nehezen, mikor elenged. Haja kócosan mered az ég felé, arca kisimult és úgy tűnik végre sikerült kipihennie magát. Az én köntösömet viseli, és sejtem hogy alatta nem visel semmit.

-Neked is -széles mosolya nem őszinte, de elnyomom a bennem feltámadó rossz érzéseket -Képzeld, egy régi barátod van itt.

-Tessék? -ráncolom értetlenül a homlokomat -De hát ismered Namjoont, ő csak a közvetítőm.

-Ő is itt van, de van vele még valaki -kitartóan mosolyog, majd egy puszit nyom és seggét riszálva (kis ribanc) indul meg a konyha felé, míg én csendben követem. Még csak meg sem kérdezte merre voltam, pedig máskor simán nekem esett volna, ha nem talál itthon mikor felkel.

Elsőnek Namjoont pillantom meg, aki a pult mellett állva kávézik, míg valaki nekem háttal úl az egyik bárszéken. Válla előre roskad, fejét lógatja, miközben halkan beszél. Ha a hangjáról nem ismertem volna meg, barna tincseiről és jellegzetes illatáról ami most belengi a konyhát biztosan.

A gyomrom kis csomóba ugrik össze, mikor felfogom ki is ül a konyhámban, és bánom hogy nem raktam rendet mielőtt jött. Még a gyümölcsök is lent hevernek a padlón, amik tegnap valamilyen ,,furcsa oknál fogva" leestek.

-Jin?-szólítom meg halkan, mire felkapja a fejét és felém fordul.

Egy évet sem öregedett az elmúlt időben, arca s vonásai pont olyanok mint amikor utoljára láttam.

-Hoseok! -kiált fel és szélesen elmosolyodik, szemében könny ül.

Nem bírom megállni, muszáj odafutnom hozzá és szorosan megölelnem. Igen, még most is barackos pite illata van, és igen, még mindig megnyugtat az ölelése, pont mint kiskoromban mikor hozzá menekültem egy-egy szidás után.

-Igazi férfi lettél a elmúlt hét évben -tart el kicsit magától és végigmér -Méghozzá milyen jóképű. Emlékszem még a kicsi Hopira, aki nekem sírt, hogy neki soha nem lesz senkije, mert olyan ronda.

Elpirulok az emlék hatására, arcom mélyvörös árnyalatot ölt. Yoongi felé pillantok aki karba tett kézzel támaszkodik a falnak, unott arccal vizslatva minket. Kívülállóként bárki azt hihetné, hogy teljesen nyugodt és minden a legnagyobb rendben van, de látom ahogy keze ökölbe szorul, szeméből pedig gyűlölet sugárzik szegény Jin felé.

Hjaj.