És kész.
El sem hiszitek mennyit agyaltam azon, hogy hogyan is kivitelezzem ezt az egészet, de megszületett.
Ugye tudjátok hogy ez az utolsó előtti rész? 😭😢 Fáj a szívem ha csak belegondolok...
De még mielőtt a fájó szívem elfeledtetné velem...
Arra lennék kíváncsi hogy mi az ami nem derült ki számotokra a történet során, és ha van kérdésetek bármivel kapcsolatban, akkor azt írjátok le, mert a kérdéseitek alapján tervezem megírni az utolsó részt, illetve lezárni a történetet.
Aztán pedig jön a *tütürütütütü* "Házasok".
Bezony, bezony. Ez lesz a címe. 😙😂💞

H O S E O K

A hajó, amely a Hableány nevet viseli, hatalmas zajjal futott ki a kikötőből, velünk a fedélzetén. Yoongi derekát ölelve néztem az eget amelyen lassan már megjelentek az első csillagok, hogy beragyogják az esténket. Szegénynek még fogalma sincs róla, hogy valójában mit tervezek, de nem olyan sokára úgyis meg fogja tudni, akár akarja, akár nem. 

-Ezt szervezted egész nap? -fordul meg karjaim közt, hogy a szemembe tudjon nézni. 

-Majdnem -mosolygok rá -A hajókázás csak egy része a dolognak. 

Nagyon remélem, hogy azzal amit tervezek nem fogom elriasztani, és nem akar majd sikítva elrohanni. Nem akarom megerőszakolni meg ilyenek, szó sincs ilyenről. Pont az ellentettje, olyan romantikus próbáltam lenni, amennyire csak tudok. Hogy mi sült ki belőle, az majd kiderül. 

Y O O N G I 

Elhalkul, végül pedig majdnem teljesen meg is szűnik a zaj amit a hajó egészen eddig keltett. A menetszél csípős hideg, a hajamba kap és összeborzolja a gondosan beállított tincseket. Hobi ölelő karjai körül vesznek és élvezhetem testének melegét. 

A part egyre távolabb kerül tőlünk,  a tenger akár a sötét tinta, hullámzik körülöttünk és elnyel minden fényt, amit a csillagok nyújtanak. 

-Na jó, a végtelenségig fogunk hajókázni? -szólalok meg, mikor már egy jó fél órája hajókázunk, láthatólag minden cél nélkül. 

-Nem -kuncog a fülembe Hoseok, amitől megborzongok -Nagyon türelmetlen vagy. 

-Csak kíváncsi vagyok. 

Grimaszt vágok, mire egy újabb nevetést kapok válaszul. 

-Nézz előre -fordít meg és szorosan hátamhoz simul felsőtestével, míg ujjával valahová a távolba mutogat -Ott az úti célunk. 

-A messzi távolba utazunk? A végtelenbe és tovább? 

-Nagyon vicces vagy -vág le nekem egy tockost -Van ott egy sziget.

-Egy láthatatlan sziget? 

-Yoongi -szól rám most már kicsit ingerülten.

-Jó, rendben -emberelem meg magam egy egészen kicsit -Na és mit csinálunk azon az egyenlőre még láthatatlan szigeten? 

-Egyenlőre láthatatlan, de ezen kívül lakatlan is.

-Nagyon remélem, hogy nem azért lakatlan mert kannibálok vannak valahol, eldugott barlangokban.

-Ne aggódj, voltam itt a délelőtt -bújik még közelebb hozzám, arcát a nyakamba temetve. Megborzongok ahogy orra hegyét végig húzza vékony bőrömön.

-De az fényes nappal volt.

Irtózom még a gondolattól is, hogy egy olyan szigeten kell majd mászkálnom, ahol az erdőben akár hatalmas kígyók vagy különböző undorító teremtmények is lehetnek. Meg akar ölni engem Hoseok, vagy mi van? 

Sokáig azonban nem agyalhatok ezen, ugyanis a hajó hatalmas koccanással áll meg, mi pedig Hobival együtt a földre esünk, természetesen egymásra. Mármint...ő érkezik a hajó kemény padlójára, én meg az ő puha pocijára...és persze hogy olyan helyzetben amit egy külső szemlélő könnyedén félre érthet.

Lábaink összekuszálódtak, karommal feje mellett támaszkodom, míg ő teljesen kiterült.
(írói megyj.: ez az a pillanat amikor visszatérünk a Jikook párostól)

-Kiszállás! -hangzik fel valahonnan egy öblös kiáltás, a hajó túlsó feléből, mire ijedten rezzenek össze, mintha csak valami rosszaságon kaptak volna éppen.

Hobi csak elmosolyodik és lehunyja szemét, míg én nagy nehezen feltápászkodom. Persze csak nagy nehezen tudom megállni, hogy ne erőszakoltassam meg magam vele itt helyben...bár az nem lenne erőszak.

Még hosszú ideig csukva tartja a szemét, és csak fekszik a hideg padlón, kiterülve, teljesen elmélyedve a gondolataiban, én tehetetlenül állok mellette és várom hogy végre mutasson valami életjelet.

Mikor végre felül és rám néz, egy huncut mosoly kíséretében nyújtom felé kezemet hogy felsegítsem. De hát miért is ne húzná keresztül a számításaimat, és miért ne rántana vissza magára? Egy nagy nyekkenéssel landolok rajta, az esésem pedig -mondanom sem kell, hogy -egyátalán nem volt kecses. Sőt, úgy estem rá akár egy zsák krumpli.

-Annyira azért nem kell sietnünk -vigyorodik el, nekem pedig nagyot kell nyelnem és hirtelen nagyon megkívántam egy jeges fürdőt, mert mintha most meg túl meleg lenne. Vagy csak én érzem úgy? 

****

Az út valóságos gyötrelem a szigeten, minden kiálló gyökérben megbotlom és gyakran kell Hobinak elkapnia a karomat, ha nem akarja hogy felnyaljam a földet. Magamban néma fohászt mormolok, és megesküszöm, hogy ha ezt a kis túrát túlélem, akkor meglátogatok egy templomot, sőt még meg is gyónok. De lehet hogy ahhoz először meg kéne keresztelkednem. Mindegy. A lényeg hogy nem akarok egy eldugott kis szigeten meghalni, azáltal hogy kitöröm a nyakamat, mert a köcsög fák nem képesek a gyökereiket úgy növeszteni, hogy ne a lábam alatt legyenek. Rémes.

Ha éppen nem elesni készülök, akkor ágak csapódnak az arcomba, esetleg bogár repül a szemembe, néha még a számba is. A kedvencem viszont az, amikor egy kis ismeretlen eredetű rovar telepszik meg a vállamon és úgy dönt hogy útitársam marad egészen...nem tudom meddig, mert nem tudom hogy hova visz Hoseok.

Bezzeg neki semmi problémája nem akad, és ő rá is készült erre az egészre ahogy elnézem túrabakancsba bújtatott lábát, a khaki színű nadrágot és az egyszerű pólót amiben előttem menetel, néha-néha hátra nézve rám, hogy egyáltalán életben vagyok-e még. Hát ha így folytatjuk akkor nem sokáig, mert a pulzusom szapora, a fülem sipol, a lábam meg fáj.

Egy domb -de inkább hegynek kinéző valami -aljában állunk meg, ahol Hoseok, aki még csak meg sem izzadt, egy fekete kendőt húz elő a zsebéből.

-Ez meg mi? -nézek rá értetlenül, amikor megindul felém vele.

-Egy kendő -lobogtatja meg a szemem előtt az említett tárgyat.

-És mégis minek? 

-Bekötni a szemed -küld felém egy biztató mosolyt.

-Na nem, biztos hogy nem. Nem elég hogy elhoztál ide, túráznom kellett, túl kellett élnem bogarakat meg mindenféle élőlényeket, te még be akarod kötni a szemem és ki tudja mit akarsz velem csinálni? 

-Hát, ha úgy vesszük igen -vakarja meg a tarkóját kínjában, miközben kicsit sem kedves pillantásokat vetek rá.

-Jó -mondom ki végül nagy nehezen, de éljenek a kompromisszumok.

-Szeretlek -kapok egy gyors csókot, aztán mögém lép és a fekete anyaggal elfedi a szemem -Bízz bennem.

Szorosra köti az anyagot, hogy biztosan ne essen le, engem pedig teljes tudatlanságban tartson. Már most pánikolnék a legszívesebben, mégsem teszem. Arra kért hogy bízzak benne, én pedig így is teszek. Mégis bennem van a félsz hogy felvisz egy szikla tetejére és lelök, a holttestemet pedig senki nem fogja megtalálni, mert egy árva lélek nem jár erre a kurva szigetre, és itt fogok elfogadni valamelyik bokor tövében.
Éljen a fantasztikus képzelőerőm!

Gyengéden fogja meg kezemet, és kezd el vezetni maga előtt. Parton megyünk felfelé, érzem hogy lejt a talpam alatt a talaj, és úgy érzem mintha a levegő is ritkulna.

A lábam beleakad valamibe, valószínű hogy egy kőbe, mire vészesen kezdek zuhanni és már fel is készülök arra hogy nemsokára találkozni fogok az anyafölddel, amikor Hoseok ismét megment, és elkap mielőtt orra buknék.

-Köszönöm -nyögöm ki nagy nehezen, mikor újra sikerül felegyenesednem.

-Nehogy össze törd itt magad, mert akkor örökké bűntudatom lesz.

Hallom a hangján, hogy mosolyog ami engem is arra késztet, hogy én is így tegyek.

A továbbiakban nagyon ügyel arra, hogy hova lépek, és minden apró kavicsot odébb rugdos, ami akadályt jelenthetne nekem. Szerintem ha tehetné akkor még a szélnek is megparancsolná, hogy merre fújjon.

-Itt vagyunk -állít meg, és gyanús hogy már fent vagyunk a hegy tetején, ugyanis az a szellő ami eddig csak fújdogálta a hajamat, most széllé erősödött és a ruhánat cibálja -Mindjárt leveszem a kendőt csak várj egy picit.

Türelmesen ácsorgok, az ujjamimat tördelve, hogy mi a fenét csinálhat már. Öngyújtó kattanását hallom, és máris lejátszódik a fejemben, hogy esetleg máglyára vet itt és most, hogy csak a megszenesedett csontjaim maradjanak utánam.

Léptek tompa puffanása hallatszik, majd az is elhal, és csak a szél süvítése az egyetlen amir hallok.

-Megtennéd hogy leveszed inkább te? -hallom meg valahonnan magam elől Hosoek hangját. Ha nem ismerném, azt hinném hogy remeg a hangja, de ismerem szóval pontosan tudom hogy remeg a hangja, ami miatt a gyomrom egy kis csomóba ugrik össze. Lassan emelem fel a kezem, és bontom ki a csomót, amit Hobi kötött. Remegnek az ujjaim, pont mi a lábam. Sokat ügyetlenkedem mire sikerül kioldanom a fekete anyagot, amely ezek után a földre hull, nekem pedig a szám is tátva marad a látványtól ami elém tárul.

Az első amit észre veszek az a lampionok sora, mely hosszú kanyargós ösvényt alkot előttünk, fényével megvilágítva egy rózsaszirommal hintett utat, melynek a végén egy neon felirat ragyog.

Közvetlenül előttem Hobi térdel, egy apró kis dobozt szorongatva ujjai közt, és idegesen dobol rajta, homlokán a hideg ellenére is veríték gyöngyözik.

-Yoongi -szólal meg olyannyira halkan hogy elsőre alig hallom -Te is jól tudod, hogy nem vagyok a szavak embere, és inkább előbb cselekszem, minthogy gondolkoznék, de már régóta gondolkozom a jövőmön. Gyakorta volt hogy arról ábrándoztam, hogy majd beutazom a Földet, vagy veszek egy farmot, esetleg nyitok egy pékséget, és ha minden nem is volt biztos ezekben az álmokban, egyvalami biztos, és az nem más volt mint Te. Bárhol is vagyok, bárki is leszek, éljek bárhol, nem tudnám elképzelni az életemet nélküled, és önző módon azt szeretném hogy velem éld le hátralévő napjaid. Szeretném, ha melletted kelhetnék reggelente, ha téged láthatnálak mikor hazaérek a munkából, és ha veled a karjaimban feküdhetnék el esténként. Azt akarom, hogy közösen neveljük a gyerekeinket, együtt legyünk jóban és rosszban. Tudom, hogy egyetlen kapcsolat sem tökéletes és számtalan csatát kell majd megvívnunk egymással az évek során, de ígérem hogy mindent megadok neked ami tőlem telik. Veled leszek jóban-rosszban, egészségben-betegségben, akkor is ha a Nap nem süt már olyan fényesen, és viharfelhők gyülekeznek felettünk, mert melletted szeretnék lenni. A biztos pont lenni az életedben, amely sohasem szűnik meg létezni. Szeretlek Min Yoongi, összekötnéd hát velem az életed?

Döbbenten, könnyes szemmel nézem Hobit, amint felnyitja a kis dobozt és előbukkan belőle a gyűrű. Szólni sem bírok, a lábaim remegnek mint a kocsonya és bármelyik pillanatban összeeshetek.

Hoseok.
Hoseok megkérte.
Hoseok megkérte a.
Hoseok megkérte a kezemet.

Lassan szivárog az információ az agyamig.

...jóban -rosszban, egészségben-betegségben...

...biztos pont...

....szeretlek...

-IGEN -kiáltom el magam és hatalmas lendülettel borulok Hobi nyakán amitől ismét hátra esünk.

-Tényleg? -tör ki vad nevetésben.

-Tényleg -bólogatok hevesen.

-Boldoggá teszel -húzza fel az ujjamra a gyűrűt amely szikrázik a lampionok meleg fényében.

-Majd meglátjuk.