Zétény szemszöge
Mikor hazaértem és kinyitottam az ajtótSzofi sírását hallottam meg, és rögtön felé mentem. A nappaliban volt. Zsófival. De Zsófi nem volt magánál. A földön feküdt, testén néhány ütés nyomot láttam. Először azonban mégis Szofival foglalkoztam. A nappaliban lévő kiságyában feküdt. Kivettem onnan, majd miközben Zsófit próbáltam magához téríteni, Szofit nyugtattam. Miután Zsófi semmire nem reagált, gyorsan mentőket hívtam, akik meglepő gyorsan ideértek.
Kórházba nem kellett mennünk (szerencsére), itthon magához térítették. Az ütéseket ellátták, de különösebb dolgot nem csináltak. Minden kb. 30 percet vett igénybe, de ez idő alatt Szofival is foglalkoztak, neki nem történt baja. A mentők távozása után kezdtem el Zsófival beszélni.
- Ki volt az? - kérdeztem meg tőle.
- Nem... nem tudom. - mondta.
- Megfenyegetett?
- Nem.
- Tényleg nem tudod ki volt?
- Nem.
- Hogy nézett ki?
- Magasabb volt mint én, talán még nálad is magasabb. Szerintem férfi volt. Fekete ruhában volt és arcát eltakarta. A szeme barna volt. Azt láttam. De biztos utál minket. Illetve engem.
- Hogy történt?
- Éppen Szofival voltam, játszottam vele. Közben valamikor ez az ember valahogy bejött a házba és hátra rántott. Majd ütni kezdett.
- Megölöm aki ezt tette.
- Zétény, ne kezdd!
- De kezdem. Nehogy már valaki ezt tegye veled. Kitudja mi lesz a következő lépés? Ígérem hogy többé nem hagylak titeket egyedül.
- Ne, nyugodtan menjél. Nem kell mindig velünk lenned. Legyél a többiekkel is.
- Hazudtam. - mondtam neki.
- Mi? Miről? - Válaszul megmutattam neki a kezem.
- Ezért voltam.
- Ne, te komolyan...
- Igen. - szakítottam félbe. - ezért voltam. Nem akartam elmondani, hogy meglepjelek vele téged.
- Sikerült. - mosolygott.
- Igen. Minden úgy ment, ahogy akartam. Csak az a köcsög ne lenne. Ha megtudom ki volt az, esküszöm hogy meg fogom ölni.
- Zétény, kérlek.
- Jó, csak felidegesített. - mondtam, majd egy kis csend után újra megszólaltam. - Nagyon fáj? - kérdeztem.
- Eléggé. - felelte Zsófi.
- Sajnálom. Ha itt lettem volna... - mondtam volna.
- Nem voltál. Nem baj. Megtörtént, visszacsinálni nem tudod. Nem a te hibád. Inkább beszéljünk valami másról.
- Jó.
- Fájt ahogy csinálták? - nézett a kezemre.
- Kicsit. Na jó, fájt. De a te
- Ne. - ennyit mondott Zsófi. Értettem őt.
- Jó, Oké. Fájt. - mondtam.
- De szép lett! - mosolygott.
Beszélgetésünk itt véget szakadt, az eddig alvó Sophia felkelt. Sírása ahogy enni kezdett befejeződött.
- Zétény. - suttogta Zsófi.
- Igen?
- Te tényleg képes voltál Instagramon leírni a húgodnak, hozzáteszem nyilvánosan hogy jó este volt? - kérdezte.
- Nem. - pirultam el.
- Láttam.
- Igen. - vallottam be.
- Jó, örülök hogy így gondolod, de legközelebb ne írd már le! - Válaszul bólintottam.

A nap további része úgy telt, mint mindig.

...

Este
Szofi fürdetése következik. Ekkor a legnyugodtabb. Élvezi a fürdetést.
- Lenne kedved ma neked megfürdetni? - kérdezte Zsófi. Hát igen, amióta megszületett, azóta nem tettem.
- Háát őőő... nem tudom. Én béna vagyok.
- Dehogy vagy!
- Jó, legyen.
- Arra figyelj, hogy a fejét minden esetben fogd.
- Oké. - mondta Zsófi, én pedig megfogtam Szofit, ahogy ő szokta.

Sokat segített, hogy Szofi nyugodtan tűri ezt a néhány percet.