Zsófi szemszöge
Már mindenkinek meg van az ajándéka, csak Zéténynek nincs. Tudom hogy ő nem szokott kérni ajándékot, de azért mégiscsak!
Délelőtt segítettem Reninek az ebéd elkészítésében, közben pedig gondolkodtam, mit tudnék adni Zétinek. Amúgy egy ideje Zétény és Cortez (valamint néha Napsi) nem sűrűn vannak itthon. Most is csak fél 12-re érték haza.
Ebéd után rájöttem hogy mit tudnék adni Zétinek. Fogtam egy kartont, kivágtam egy megfelelő méretet, majd ráragasztottam néhány ultrahang képet.

Délután játszottunk különböző játékokkal, este pedig elérkezett az ajándékozás ideje.
Reméltem hogy tetszeni fog az ajándékom Zétinek.
Amikor odaadtam neki, kicsomagolta, mosolygott egyet, odajött hozzám, átölelt, és fülembe súgta: "Köszönöm neked és a kis Picúrnak is"

Aztán elérkezett, hogy Zétény adja át ajándékait. Utoljára egy kis doboz maradt. Az volt az én ajándékom.
A doboz nagyon szépen volt becsomagolva. Egy ezüst csomagolópapír, arany színű masnival.
- Remélem legalább annyira fogsz neki örülni, mint én a te ajándékodnak. - mondta Zéti.
- Az biztos. - ekkor még nem is gondoltam semmit.
Kinyitottam a dobozt, és egy kulcs volt benne.
- Gyere! - fogta meg a kezemet Zéti.
Felvettünk egy-egy vastag pulcsit, cipőt húztunk, majd elindultunk. Pár perc séta után odaértünk a házhoz.
- Menjünk be! - mondta.
- De hogy? - kérdeztem.
- Van nálad egy kulcs.
- Ne! - nem akartam elhinni.
- De. - mosolygott, én pedig az ölébe ugrottam.
- Ezt nem hiszem el! De hogy, vagy...?
- Shh. Menjünk be. - mondta.
A kulcsot a kapu zárjába helyeztem, oldalra fordítottam, majd beléptem az udvarba, Zéti utánnam.
Ugyanezt az ajtónál is megismételtük.
A ház csodás volt! Amint belépünk, egy kis előszobába érkezünk. Onnan egy folyosó vezet a nappaliba. A folyosóról 4 ajtó nyílik, plusz a nappali. A bal oldali ajtón belépve a konyhába mehetünk be, szembe vele az ebédlő található. A harmadik ajtó mögött egy lépcső vezet fel az emeletre, a negyedik egy mosdóhoz vezet. Ott 5 szoba van, de csak egyik van berendezve. A legnagyobb. Ezen kívül ott is van mosdó, kettő is.
- Tetszik? - kérdezte Zétény.
- Igen. Nagyon. - töröltem le néhány könnycseppem.
- Na, ne sírj! - kérte.
- Nem, csak boldogság, plusz hormonok és...-sírtam.
Néhány perc múlva, amikor már megnyugodtam, megkérdeztem tőle egy dolgot, ami talán egyértelmű is, de azért megkérdezem.
- Az öt szoba azt jelenti, hogy... - kérdeztem volna, de Zéti félbeszakított. Tudta, mit akarok kérdezni.
- Igen, négy gyerek.
- Jézusom. - ennyit tudtam kimondani.
Aznap már nem is mentünk haza.

2036. December 28.
Zétény szemszöge
Ma van az ultrahang, ahol először hallhatom a lányom szívét. Nagyon vártam már ezt a napot!
Csak kettőkor lesz az ultrahang, ezért ma is sokáig aludtunk.

- Mindjárt indulunk! - léptem be Zsófi szobájába.
- Tudom. - mondta szomorúan.
- Valami baj van? - kérdeztem.
- Nem, csak rossz előérzetem van.
- Nyugi, semmi baj nem lesz a kis csajszival. - tuti lány lesz.
- Nem, nem is róla beszélek. Valami más.
- Nem lesz semmi, hidd el! - nyugtattam őt.

Fél kettő kerül el is indultunk, és még 2 óra előtt a váróban ültünk. Zsófit még mindig feszültnek láttam, de szerintem ez a vizsgálat után meg fog változni.

...

- Szeretnék meghallgatni a szívverését? - kérdezte az orvos.
- Persze! - válaszoltam.

Csupán néhány másodperc telt el, és meghallottam a hangot. A Lányunk szívét. A világ legszebb hangja. Legalábbis ebben a pillanatban. A hangja is biztosan szép lesz. Pláne, ha hasonlítani fog Zsófi hangjára.

Fél három után valamikor elindultunk haza. Nagyon jó hangulatban voltunk, amikor egyszercsak egy csattanást hallottam, onnan pedig se kép, se hang.

...

Egy fehér szobában vagyok. Gondolom kórház. Az utolsó emlékem a nagy csattanás. Autóval voltunk, vagyis autóbalesetet szenvedünk.
Milyen hónap van? Ugye nem maradtam le a lányom születéséről? Állj, egyáltalán Zsófi és ő túlélték a balesetet? Ekkor egy orvos jött be a szobába.
- Szép napot Zétény! Hogy vagy? - kérdezte.
- Nem tudom.
- Fáj valamid?
- Nem tudom. - mondtam, amit az előbb.
- Nézzd, ez nem vicces. Fáj valamid vagy nem?
- Még mindig nem tudom. - feleltem. Tényleg nem tudtam. Nem tudtam másra koncentrálni, mint a lányomra és Zsófira. - Zsófi hogy van, és ugye a lányom is túlélte? Milyen hónapot írunk? - tettem fel kérdéseim.
- Január 2. van. Zsófia kritikus állapotban van, de már felébredt, azonban nem sok mindenre emlékszik. A magzat egészséges. - mondta.
- Mit jelent az, hogy nem sok mindenre emlékszik? Látnom kell őt.
- Csak néhány személyre emlékszik. Azonban mostmár mondd meg, fáj-e valamid?
- Csak itt oldalt kicsit. Még lehetne oldani hogy Zsófival egy szobában legyünk? Vagy legalább csak láthassam? - kérdeztem, de inkább kértem.
- Jelenleg még nem megoldható, majd később lehet róla szó. - mondta, nekem pedig ekkor ugrott be hogy Apu is a kocsiban volt.
- Apu hogy van? Antai-Kelemen Ádám. - mondtam hozzá a nevét, hogy tudja kiről van szó.
- Ő van a legjobb állapotban, ébren van, és emlékszik mindenre.
- Dehát én is! - mondtam.
- Igen, de neked több, sokkal több sérülésed van.

Eddig pedig fel sem tűnt, hogy bal kezemen gipsz van, valamint fejem is teljesen be van kötve. Lábamon is sebek sorakoznak, valamint felsőtestemen is. Jó, feltűnt, csak nem foglalkoztam vele.

Miután az orvos távozott anya és Vencel lépett be az ajtón.
- Fiam, hogy vagy? Már azt hittük nem fogsz felkelni.
- Jól. - hazudtam.
- Ne hazudj!
- Jó, igazából nem olyan jól. -mondtam. Anyu szerencsére ezt a választ már elfogadta, pedig az igazság az, hogy nagyon rosszul vagyok. Beugrott egy részlet. A baleset miattam történt. Én voltam, aki elterelte apu figyelmét. Nekem kéne olyan helyzetben lennem, mint Zsófi. Zsófi tette a legkevesebbet, mégis ő van a legrosszabb állapotban. Ez miatt éreztem magam rosszul. Miattam szív az, aki a legkevesebbet szerepel ebben a történetben. Hogy lehettem ilyen? Ehhez még a sebek fájdalmai is hozzájöttek, de az a kisebb fájdalom. Ami belülről jön, az sokkal inkább fáj.

Egy idő múlva anya távozott, Vencel és én egy szobában maradtunk. A szobában csend volt.
- Bocsánat. - törte meg a csendet Vencel. Én azonban nem mondtam semmit. Nem mondhattam azt, nem baj. Azt a napot nem fogom neki megbocsátani.
- Megértem ha nem bocsátasz meg. Ha a helyedben lennék én sem tenném. Sőt, én már talán meg is öltem volna magam a helyedben. De te képes vagy elég nyugodtan hozzá állni a dolgokhoz. Ez az egyik nagy különbség köztünk. Te sokkal többet tűrsz, mint én. Pedig neked nagyobb problémáid vannak, mint nekem.
Míg nekem az volt a legnagyobb problémám, hogy aznap nincs csajom, te megküzdöttél a tudattal hogy hamarosan Apa leszel. Ezenkívül szembeszálltál mindenkivel, aki rosszat mondott erről. Sokkal erősebb is vagy nálam. És bár nem fogsz megbocsátani, azért tudd, hogy már megváltoztam. És kérlek védd meg mindig Zsófit. Ha pedig legközelebb jön egy orvos, könyörögd ki, hogy átmehess Zsófihoz. Amióta ébren van, csak azt akarja hogy te is ott legyél. - mondta. Még mindig nem mondtam semmit, de tudtam hogy mit miért mondott vagy hogy értette. Már ment volna ki az ajtón, amikor megállítottam.
- Várj. - kértem.
- Valóban nem fogok megbocsátani teljesen, de valamennyire már most is megbocsátottam. Ismerlek, mint a tenyerem, tudom mit, miért, hogyan. Bár azt az egy dolgot nem tudom miért, de ez most legyen elhanyagolható. Azonban örülök hogy így látod a dolgokat. Zsófit pedig nyugtasd meg, hogy hamarosan megyek.

Vencel után Napsi is bejött, vele is beszéltem kicsit.

Később egy orvos is megjelent, ez egy másik volt mint az első. És igen, sikerült rávennem hogy legalább negyed órára bemehessek Zsófihoz és a lányunkhoz. Persze még mindig nem biztos hogy lány, csak én érzem így. De én nagyon.

Amikor megláttam Zsófit, megszakadt a szívem. Ott feküdt az ágyon, pihent. Teste tele volt kötésekkel. Gipszet nem láttam, de sebtapaszt annál többet. 
- Zsófi! Hogy vagytok? - direkt ezt a kérdést kérdeztem. Hátha emlékszik erre.
- Zétény? - kérdezte.
- Személyesen. - ekkor kinyitotta szemét.
- Mi történt? - kérdezte.
- Egy autóbalesetünk volt. Hogy vagytok?
- Nem vagyok a legjobban, de hogy érted hogy hogy vagyunk?
- Ne mondd hogy nem emlékszel rá?
- Kire? - értetlenkedett.
- A kis manóra.
- Az ki? - még mindig nem értette.
- Zsófi, gyereket vársz.
- Mi? Nem, az lehetetlen!
- Pedig valóságos.
- Nem, az nem lehet.
- Mire emlékszel?
- Rád, Renire, Cortezte, Napsira, meg van egy-két pillanat amire emlékszem. - mondta.
- Arra nem emlékszel, amikor elmondtad hogy gyerekünk lesz?
- Nem, nem rémlik semmi. - ekkor sóhajtottam egyet.
- Rendben. Remélem hamar emlékezni fogsz mindenre.

Egy hét múlva
Engem és aput már kiengedtek a kórházból, Zsófit azonban nem. Ha minden oké, ma hazaengedik. Az elmúlt napokat mellette töltöttem.

Ma reggel is a kórházba, Zsófihoz mentem. Mikor bementem a kórterembe, Zsófi még aludt. Leültem mellé, és elkezdtem beszélni a kis Picúrhoz.
- Szia Picúr! Hogy vagy? Remélem jól. Anyukád azonban nem emlékszik rád. És ez az én hibám. Miattam volt a baleset. Ha én nem lettem volna ott az autóban, nem lenne most ez. Minden az én hibám. Minden is. Te is. Bár az egy jó hiba. Én örülök neked. Anyukád is örül. Csak most nem tudja, hogy itt vagy. Egy idő múlva emlékezni fog mindenre. Te pedig legyél jó kislány! - mondtam, majd felkelt Zsófi.
- Kinek beszéltél? - kérdezte.
- A lányunkhoz. - mondtam.
- Valami... Valami mintha rémlene.
- Tényleg?
- Igen.
- Mesélj, kérlek.
- Van egy házunk. Amit még mindig nem tudom hogy tudtál megvenni. És lesz egy gyerekünk, aki még nem biztos, hogy lány, de te azt gondolod hogy lány lesz. Biztos vagy benne hogy lány lesz. És 4 gyereket szeretnél. Annyi szoba, plusz a miénk van a házban. És már hallottuk a kis manó szívét. Kis manó! Így hívom én, te pedig Picúrnak vagy Kiscsajszinak. Amikor mentünk haza, akkor történt a baleset. Magamnál voltam, de te nem. Próbáltam a felfordult, kitört ablakú, összenyomódott autóból kiszállni, viszont amikor kicsatoltam magam, leestem, és onnantól nem tudom hogy mi volt. Csak a sötétség. De a hangokat hallottam. Karácsonykor képeket adtam neked a Kis manóról. Te pedig a kulcsot. Hamarosan magántanulók leszünk. Júliusra várjuk a Kis manót.
- Zsófi, te szinte mindenre emlékszel. - mondtam, ő egy mosollyal reagált.
-Milyen hónap van?
- Január. Január 5.

Még kicsit beszélgettünk, majd bejött az orvos, aki még egy utolsó vizsgálatot megcsinált, és mivel jó lett az eredmény, így Zsófi hazajöhetett.