A kórházban
Zétény szemszöge
Már egy ideje itt ülünk és várunk. Mást nem igazán tehetünk. Anyu teljesen kiborult, apu próbálja nyugtatni, de rajta is látszik hogy aggódik. Zsófi és Napsi otthon maradtak, talán jobb is így. Zsófi már többször is hívott, de nem mertem felvenni a telefont. Nem merek beszélni, főleg nem vele. Ő és Napsi még nem tudnak sok dolgot ugyanis apuék nem mondtak nekik semmit, csak azt, hogy majd jönnek. Illetve mennek. Vagyis megyünk. Mindegy.

Venci a sürgősségi osztályon van, mi pedig itt ülünk a váróban. Rajtunk kívül nincs itt senki. Egyszer csak megjelenik egy orvos, akit anyu rögtön megállít, ugyanis Venci felől jött.
- Hogy van a fiam? Hogy van Vencel?
- Bocsánat, maguk hozzátartozók?
- Igen, a fiamról van szó. Hogy van?
- Antai-Kelemen Vencel egy kisebb agyrázkódást szenvedett. A vérzést sikerült elállítani, a sebet azonban össze kellett varrni. Jobb keze eltört. Vencel már felkelt, egy ember bemehet hozzá, de csak rövid időre.
- Rendben, megyek! - szólalt meg apu, aki eddig csendben hallgatta anyu és az orvos beszélgetését.
- Majd én. - mondta anyu.
- Ne. Nem hiszem hogy a legjobb állapotban látnád őt, inkább megyek én. - szólt apu.
- Szerintem is az lesz a legjobb, ha apu megy be hozzá. - szólaltam meg mostmár én is.
- Jó. Ha te is így gondolod. - mondta anyu.

Cortez szemszöge
A kórházban vagyunk és éppen a fiam felé megyek a sürgősségi osztály felé.
Benyitottam. Amikor azt mondtam Reninek hogy nem a legjobb állapotban látná Vencelt, igazam volt. Gépekre volt kötve, fején kötés volt, kezén gipsz.
- Szia! - köszöntem neki.
- Szia. - szólt.
- Hogy vagy? - kérdeztem.
- Mondanám hogy jól, de ez nem így van. - mondta.
- Mid fáj? - kérdeztem.
- A fejem nagyon és a kezem kicsit.
- Nem csodálom.
- Apu!
- Mondd!
- Zsófi hol van? - kérdezte. Hihetetlen hogy ő még ilyenkor is rá gondol.
- Otthon maradt Napsival. - mondtam neki.
- Az kár. Mikor mehetek haza?
- Nem tudom, de valószínűleg nem ma.
- De holnap eljön Zsófi is?
- Igen.
- Rendben.
Még váltottunk néhány szót, amikor megjelent egy nővér az ajtóban.
- Bocsánat, kérem menjen ki a szobából. - szólt nekem.
- Szia Fiam! Holnap is jövünk!
- Oké.
Miután már majdnem kiléptem az ajtón, Venci megszólalt.
- Apu!
- Igen?
- Mondd meg Zsófinak hogy szeretem és jól leszek, és öleld meg helyettem.
- Rendben. Szia!
- Szia.

A váróba kiérve Reni rögtön kérdezgetni kezdett.
- Hogy van? Mit mondott? Fáj valamilye?
- A keze és a feje fáj. Rögtön Zsófiról kérdezett.

Egy idő múlva haza indultunk. Az egyik orvos mondta nekünk, hogy Vencel valószínűleg leghamarabb szombaton jöhet velünk haza, és hogy holnap hozzunk neki ruhákat.

Másnap, Zsófi szemszöge
Egész éjjel nem aludtam, végig Vencen gondolkodtam. "Vajon mit csinálhat?" "Hogy van?" és hasonló kérdések. Talán pár percet aludtam. Bár szerda van, nem kellett iskolába mennünk, helyette Venchez igyekeztünk. Én elég fáradt voltam, de nem igazán zavart. Csak Venc érdekelt. 9 órakor indultunk,  15 perc múlva már a kórház előtt parkoltunk.  (Egyébként Venci már nem a sürgősségi osztályon van)

[...]

A látogatási idő 10 órakor kezdődik, addig a váróban ültem. Egy ember mehetett be hozzá és Corteznek köszönhetően én mehettem be hozzá.
Az ajtó előtt állva vettem egy nagy levegőt, majd benyitottam.
- Venc! - szóltam neki, majd becsuktam az ajtót.
- Zsófi? - lepődött meg.
- Hogy vagy? - sétáltam oda hozzá.
- Mostmár jobban. - mosolygott, majd próbált magához húzni.
- Ne erőltesd meg magad. - mondtam és megöleltem.
- Szeretlek! - mondta.
- Hidd el én is. Hogy sikerült elesned? - kérdeztem.
- Hát jobban dőltem mint kellett volna.
- Értem. Sajnálom.
- Nem kell, béna voltam. Ennyi.
- Hogy tudsz ilyen laza lenni?
- Valószínűleg örököltem. - Mosolygott. - De Zsófi!
- Igen?
- Mennyit aludtál éjjel?
- Hogy válaszoljak? Őszintén vagy úgy ahogy jobban hangzana.
- Őszintén.
- Keveset.
- Látom rajtad. Hogy őszinte legyek én sem aludtam olyan sokat, de biztos többet mint te. - erre én csak egy mosollyal reagáltam.
- Egyébként mit csináltál éjjel? - kérdezte pámásodperc múlva Venc.
- Gondolkodtam hogy mit csinálhatsz és hogy vagy. - feleltem.
- Érdekes éjjeled lehetett.
- Még annál is inkább.
- Zsófi! - valamiért hirtelen elkezdett mosolyogni.
- Igen? Kezdesz megijeszteni.
- Tudod milyen nap van ma? - kérdezte.
- Szerda.
- Jajj, nem úgy.
- Akkor hogy? - értetlenkedtem.
- Február tizennegyedike van.
- Tudom. Valakinek szülinapja van?
- Nem hiszem el. - nevetett. - Zsófi, Valentin nap van.
- Ja, jó. - mondtam semlegesen.
- Jobb programot nem is tudnék elképzelni. Egy kórházban beszélgetek a barátnőmmel, míg mások moziban ülnek vagy valami hasonló.
- Na és? Ők csak ilyenkor szeretik a másikat, míg mi az év 360... szóval az év minden napján.
- Jó, Igazad van, de akkor is. Ja és még valami! Cuki vagy amikor nem tudsz valamit. Egy év 365 napból áll, kivéve a szökőéveket, akkor 366.
- Oké, szóval az év 365 vagy 366 napján is szeretjük egymást. Amúgy meg... Vedd csak a szüleidet. Ők sem ünnepelnek semmi ilyesmit.
- Jó, mindegy. Ennek ellenére azért még mondhatom "Boldog Valentin napot"
- Köszi. Neked is.

Még beszélgettünk, azonban nekem mennem kellett.
A délutánt Napsival töltöttem, segítettem neki matek leckét csinálni, ugyanis tegnap nem fejezte be, hallgattunk zenét stb.

Zétény Zoéval volt, elmentek valahova ketten.

Este Vencen kívül mindenki itthon volt, megvacsoráztunk, fürödtünk, röviden elvégeztük esti rutinunkat, majd mentünk aludni.

Február 15.
Zsófi szemszöge
Ma reggel korán keltem, ma már mennünk kell iskolába. Már mindenki tudott arról, mi történt, így az iskolába érve mindenki faggatni kezdett róla. Engem is, Zétit is és Napsit sem hagyták békén. Esküszöm olyan mintha valami sztárról lenne szó. Miután mindenkinek elmondtunk röviden mindent, amit tudni kell neki(k), a napunk az iskolában nyugodtan telt. Semmi dolgozat vagy felelés, csak mentek az órák.
Délután meglátogattuk Vencet is, aki kezd jobban lenni, 99%-ban szombaton hazajöhet.

Február 17.
Venci szemszöge
Utolsó nap a kórházban. Illetve utolsó délelőtt. Már nagyon hiányzik az otthon, na meg a normális kaja. Persze hiányzik anyu, apu, Zsófi, Napsi és Zéti is, de ők minden nap jöttek hozzám. Ha minden igaz, ma délelőtt már én is haza mehetek velük.

És hát így is lett. Valamivel 11 óra után léptünk ki a kórház ajtaján. Jó volt végre friss levegőt szívni, akármennyire is volt az hideg.

Itthon megpróbáltuk volna megírni a leckét, de rá kellett jönnünk hogy ez nehéz lesz, ugyanis a jobb kezem el van törve, én pedig jobb kezes vagyok.  Valami írás szerű firkát írtam a leckébe, de mentségemre szolgáljon, bal kézzel. Az ebéd sült csirke volt. Nagyon jól lett fűszerezve, ezért finom lett. Délután többnyire telefonoztam.

Szombat van, ami egyet jelent. Sokáig ébren leszünk, és valószínűleg végig a telefonunkat fogjuk nyomkodni. De legalább ébren vagyunk. Ez ma is így volt sokáig, azonban 11 óra előtt néhány perccel egy hirtelen ötlettől vezérelve (vagy hogy szokás ezt mondani) átmentem Zsófihoz. Zéti nem kérdezett semmit, éljen az ikrek közti kommunikáció szavak nélkül.

Kettőt kopogtam, de nem kaptam választ, szóval benyitottam. Zsófi az ágyában feküdt, telefonja az ágyán feküdt, fülhallgató volt a fülében, valószínűleg zenét hallgatott. Érkezésemre azonban felfigyelt, hiszen látta a beszűrődő fényt.
- Szia Zsófi, zavarok? - kérdeztem.
- Nem, gyere csak. - mondta, telefonját pedig az éjjeli szekrényére tette.
- Lehetne egy kérdésem?
- Már volt, de mondhatsz többet is. - még mindig jó a humora.
- Aludhatok itt? - kérdeztem.
- Persze, miért ne? De miért? Úgy értem... - mondta, de félbeszakítottam.
- Hiányoztál, és most csak veled szeretnék lenni. Éjjel is. - mondtam.
- Rendben, értem.

Nem sokáig beszélgethettünk, amikor Zsófi szólt hogy ő fáradt és hogy aludjunk mostmár. Így történt az, hogy február 17-én, talán 18-án egymást átölelve aludtunk el.