Másnap korán sikerült felkelnem, ugyanis mikor kinyitottam a szemem, egyből megpillantottam a falon lógó órát, amely 6:13-at mutatott. Mivel semmi kedvem nem volt kikelni a pihe puha ágyból, ezért úgy gondoltam, hogy elolvasom még azt a 100 oldalt ami a Francia hadnagy szeretőjéből maradt. 

A könyv az ágy melletti éjjeli szekrény tetején pihent. Olyan jól elhelyezkedtem, hogy nem is akartam megmozdulni, de aztán erőt vettem magamon, és az olvasmány felé nyújtottam a karomat, hogy elérjem. Pechemre a komód egy kicsit messzebb volt, mint amire számítottam, így mikor már majdnem elértem a regényt, az egyik lábam, amivel az ágyamszélén támaszkodtam, megcsúszott, így nagy sikítás kíséretében, leesetem az ágyról.

Fáradtan keltem fel a padlóról és törökülésbe húzva a lábaimat, levettem a könyvet az éjjeli szekrényről, amely egy kicsit ferdén állt rajta, mivel az esésem utolsó pillanatában még sikerült megmozdítanom.

- Végre! - sóhajtottam fel, majd felcsaptam a könyvet, és folytattam ott, ahol abbahagytam. Csak arra nem számítottam, hogy az előbbi kis műveletemmel felkeltem a nagyiékat.

- Reni! Mi történt? Minden rendben? - tört be Nagyi a szobába kómás arccal, még mindig hálóingben. A nagyapa pedig mögötte állt és álmosan nézett rám.

- Nincs semmi baj, csak levettem innen a könyvet. - mutattam fel a Francia hadnagy szeretőjét, mire a Nagyi, hitetlenül bámult rám, majd megrázta a fejét.

- Ezért kellett felébreszteni az egész lakóházat a sikolyoddal? - kérdezte, mire elhúztam a számat.

- Hoppá - mondtam miután eszembe jutott a sikításom, ami kicsit sem volt mondható halknak.

- Bizony, hoppá! - reagálta le a Nagyi, majd kissé nyugodtabban hozzátette, hogy több ilyen ne forduljon elő, majd nagyapával a nyomában, kisétált a szobából és becsukta maga mögött az ajtót.

Nagyot sóhajtottam, majd felálltam, de éreztem, hogy a bal térdembe bele hasít a fájdalom. Valószínűleg az előző mutatványom miatt. No comment.

Az ágynak támaszkodva, sikerült felkelnem a földről, majd úgy döntöttem, hogy előbb felöltözök és majd utána folytatom a könyvem olvasását.

Egy sötétkék színű convers-t választottam cipő gyanánt, egy kék farmer short-ot és egy sima, fehér pólót. Miután felvettem a ruháim és az órára néztem, rájöttem, hogy egyáltalán nem lesz időm folytatni a könyvemet. Max a repülőgépen, ugyanis hirtelen ért a felismerés, miszerint 10-kor indul a gépem Budapestre. A készülődéssel teljesen elment az idő.

Na, most aztán elkezdtem kapkodni, ezért a ruháimat nem hajtottam össze, hanem csak beledobáltam a bőröndömbe, reménykedve, hátha majd le tudom csukni a fedelét a sok össze-vissza benne lévő ruhadarabtól. Miután az összes ruhám a bőröndben landolt, akkor kezdődött csak a neheze. Hogy mégis hogyan fogom összehúzni rajta a cipzárt. Egy ideig szerencsétlenkedtem vele, de aztán sikerült bezárnom a bőröndöt, így fáradtan dőltem neki a komódnak. De tudtam, hogy még van pár dolog amit el kell, hogy rakjak, ezért a telefonomat, a könyvemet és még pár kisebb dolgot beletettem az válltáskámba, majd a bőröndöm fogantyúját megragadva, kinyitottam az ajtót és beléptem a nappaliba.

A nagyszüleim ott ültek az asztalnál és a megérdemelt reggeli kávéjukat fogyasztották, mikor odaértem. Ők is tisztában voltak vele, hogy mikor kell indulnom és ezért nem is figyelmeztettek. Ugyanis tudták, hogyha a fejemhez vágják azt, hogy mennünk kellene, még jobban bestresszeltem volna és akkor biztosan nem készültem volna el.

Miután megitták a napi koffein adagjukat, elindulhattunk a reptér felé. Taxival mentünk, az út majdnem egy órát vett igénybe, de nem zavart, mivel szerettem csakúgy nézni az elsuhanó tájat az ablakon át. Sorra mentünk el a felhőkarcolók mellett, amik már a felhők alját súrolták, a sok kis üzlet mellett, amelyekben korán reggel is nagy volt a nyüzsgés. 

A bambulásból a telefonom hangja zökkentett ki, ami azt jelezte, hogy kaptam egy értesítést. Feloldottam a mobilt és megnéztem ki írt. Anyu volt az, csak tudni akarta, hogy merre járunk. Tipikus szülői aggódás. Visszaírtam neki, hogy hamarosan a reptérnél leszünk és, hogy ne aggódjon, majd zároltam a telefonom képernyőjét és visszadobtam a táskámba.

Az út további része, kb negyedóra volt, amit simán kibírtam és nem mocorogtam már többet a helyemen. Nem azért, mert menni akartam haza, hanem mert még maradtam volna. Tudtam, hogyha megint haza megyek, ott minden ugyanolyan lesz, amilyen szokott és elveszik az a nyüzsgés ami itt volt New York-ban. Otthon csak a könyveim várnak rám és anyuék, akik a nyaralásról kérdezgetnek majd, én meg majd mindent lelkesen elmesélek, de miután vége a beszélgetésnek, a lelkesedésem alább hagy és visszatérnek a szürke hétköznapjaim. A hétköznapokkal a suli is hamarosan elkezdődik, aminek a gondolatára elhúztam a számat. Biztosan nehéz lesz a beilleszkedés, mert egy összeszokott osztályba kerülök, ahol megint kívülálló leszek. Remek.

Arra eszméltem fel, hogy a nagyiék már búcsúzkodnak tőlem. Egyáltalán mikor szálltunk ki a kocsiból? És hogy jutottunk el idáig?

- Jaj, Reni! Nagyon örülünk, hogy végül el tudtál jönni! - ölelgetett meg a nagyi, kiszorítva belőlem a szuszt, de egyáltalán nem bántam.

- Én is. Kár, hogy ebben az évben, már nem találkozunk - mondtam szomorúan, miközben szorosan megöleltem nagyit.

- Az nem olyan biztos - mosolyodott el a nagymamám, mire elengedtem és kérdőn, de mégis boldogan tekintettem rá.

- Ezt hogy érted?

- Volt szó róla, hogy a karácsonyt idén nálunk töltenétek. - szólt közbe a nagyapa, én pedig már nem tudtam magamon uralkodni, így a nyakába ugrottam és őt is szorosan megöleltem.

- Az nagyon jó lenne! - mosolyogtam, majd egy utolsó ölelés kísértében elköszöntem a nagyszüleimtől.

Az emberek már javában szállingóztak fel a repülőre és gondoltam, hogy elüssem az időt az indulásig, előszedtem a könyvemet és kinyitottam ott, ahol éppen tartottam. A gép lassan megtelt, én pedig oldalra néztem, hogy lássam kik ülnek mellettem. Jobb oldalamon egy idősebb férfi ült, aki úgy tűnt, hogy már az út előtt elaludt. Hát...remélem nem akar majd rám feküdni a pár órás út közben. A bal oldalamon ülő 30-as éveiben járó nő, a telefonját nyomkodta, teljesen ignorálva mindenkit aki a közelében ült, ugyanis a nő fülhallgatójából konkrétan üvöltött a zene. Valami tuc tuc zene lehetett, mert úgy mozgatta közben a fejét, mint a galambok.

Unottan vettem tudomásul, hogy az egyik oldalamról hallgathatom az őrületbe kergető tuc tuc zenét, míg a másik oldalról a horkolást. Csodás, ennél jobb útra nem is vágytam.

A gondolataim közül a pilóta hangja szakított ki, aki közölte, hogy felszállunk. Oké. Már csak pár óra van hátra, ennyit még csak kibírok ebben a hangzavarban. Gondoltam én. De már az első percet is alig bírtam ki ideg összeomlás nélkül.

Így hát teljes mértékben próbáltam a könyvemre koncentrálni. Minden agysejtemmel azon voltam, hogy képes legyek felfogni egy mondatot. ,,A hídnál elbocsátotta a bérkocsit."

De nem ment. 

Úgy éreztem, mintha valaki figyelne engem, ezért letettem a könyvet az ölembe és oldalra fordultam. A mellettem lévő sorban megpillantottam valakit és a fejemben csak egy mondat fogalmazódott meg.

 Ő meg mit keres itt?

A fiú fekete belebújós fekete pulóvert viselt, és egy szintén fekete farmert, a hozzá illő deszkás cipővel. A kezével beletúrt szinte már fekete hajába és kék szemével a telefonja képernyőjét fürkészte. Iszonyat menő volt itt is, ahogyan akkor a kávézóban. Csak azt nem értettem, hogy mit keresett itt. 

A megérzésem pedig rossz volt, ugyanis senki nem figyelt engem, még a fiú sem aki unottan pötyögött a telefonja kijelzőjén. Valószínűleg ő is megérezte, hogy valaki le sem veszi róla a szemét, így oldalra fordult. Tehát felém.

Azt tettem ami legelőször az eszembe jutott. Szuper gyorsasággal kaptam fel a könyvemet és nyitottam ki egy random oldalon, és temettem bele az arcom, mintha annyira belemerültem volna az olvasásba. A valóság viszont teljesen mást tükrözött. A színészi tehetségem alapból a nullán van, még hazudni sem tudok rendesen. Lehet, hogy majd otthon be kell iratkoznom egy színészi tanfolyamra. Egyáltalán létezik ilyen? Ki tudja...

Azzal viszont teljesen tisztában voltam, hogy ez az összecsapott, könyves jelenet nem vált be, mert a szemem sarkából, láttam a srácot, aki engem nézett és minta mosolygott volna a szerencsétlenkedésemen. Próbáltam eggyé válni az ülésemmel, de nem sikerült, így inkább hátra dőltem annyira, hogy az idős, alvó utas kitakarjon engem.

Az út további részében úgy ültem, mint egy szobor. Meg sem mozdultam. Hiába kellett volna elmennem a mosdóba, nem tettem. A könyvet meg még mindig az arcomhoz közel tartottam, attól félve, hogy a srác megint idenéz, és az arcom konkrétan rák vörös lesz a tekintetétől.

A gép szerencsére leszállt, és amint megnyitották a kijáratot, sprinteltem is kifele. Nem hiányzott még egy kínos pillanat erre a napra. Mikor sikerült megszereznem a bőröndömet, a nyüzsgéstől kissé félre állva, a falnak dőltem és tárcsáztam aput, aki azonnal felvette a telefont.

- Szia! Merre vagytok? - kérdeztem türelmetlenül, miközben a bőröndöm fogantyúját markolásztam és a nagy tömeget szemléltem.

- Szia! Anyáddal hamarosan ott vagyunk érted. - mondta tömören, majd sietve elköszönt, mondván, fel kell hívnia a főnökét valamilyen ügyben. Nem igazán érdekelt a dolog, ezért egy váll rántás kíséretében kinyomtam a telefonom és visszacsúsztattam a táskám zsebébe.

Nem tudom, hogy ez a ,,hamarosan ott vagyunk érted" mégis mennyi időt takart, mert már körülbelül fél órája vizslattam a tömeget, anyuékat keresve, de nem láttam őket sehol. Mikor már majdnem úgy döntöttem, hogy haza megyek egyedül és hívok egy taxit, hirtelen megjelentek. Konkrétan érzékük van ehhez. Mikor már az ember úgy dönt, hogy nem vár rájuk tovább, akkor futnak be. No comment.

Anyu és Apu lélekszakadva rohantak felém, átvágva a tömegen, ami azért nem volt egyszerű. Mikor odaértek hozzám, szorosan a karjaikba zártak, ami egy kissé meglepett, ugyanis nem voltam hozzászokva. Csak a nagyiék öleltek meg mindig, amikor megérkeztem hozzájuk Kanadába, de rajtuk kívül senki más, ezért is volt szokatlan számomra ez az ölelgetés.

- Én is örülök nektek - préseltem ki magamból ezt a szót, mert konkrétan megfojtottak az ölelésükkel.

- Jaj, kislányom! De jó, hogy itt vagy, már hiányoztál - mondta anyu, miután abbahagyta a fojtogatásomat.

- Kinek? A szomszédnak? Vagy a nem létező kutyánknak? Esetleg a kukások hiányoltak? - jeleztem, hogy még a kutya sem kíváncsi rám. A felszólalásomra Apu felnevettet, Anyu viszont csak dühösen megrázta a fejét.

- Ne ironizálj! - felelte Anyám, miközben már az autónk felé vettük az irányt. A válaszát csak egy szemforgatással díjaztam, majd ujjaimmal kifésültem egy szőke hajtincset az arcomból.

Hamarosan megtaláltuk a kocsit a parkolóban, ami mellesleg tömve volt. Nem is csodálkoztam. Apa kivette a zsebéből a slussz kulcsot, és feloldotta az autón a zárt. Én beültem a hátsó ülésre, és bekötöttem az övem. Az egész haza út csendben telt, de szerencsére hamarabb elrepült az idő, mint gondoltam. 

Haza értünk. Miután kiszálltunk a kocsiból, becipeltem a bőröndömet a lakásba és az emelet felé indultam, azzal a szándékkal, hogy kipakoljam a cuccaim. Mikor beértem a szobámba, elengedtem a bőröndöm fogantyúját és egyből bedőltem az ágyba, a párnába temetve az arcom. Nem is szándékoztam volna felkelni onnan, ha Anya nem ront be a szobámba.

- Reni, kelj fel! Nézd miket hoztam neked! Ezeknek biztosan örülni fogsz! - mondta izgatottan, mire álmosan felültem az ágyamban és ránéztem a cuccokra, amiket anya a kezembe adott.

- Ez egy póló, meg egy csomó tanszer. - néztem rá értetlenül, a kezem között fogva az említett tárgyakat. Mégis miért hozna izgalomba egy póló és egy rakás iskolai cucc?

- Jajj már, fordítsd meg! - rivallt rám anyu, és a kezemből kikapta a felsőt és megfordította. A fehér pólón egy címer szerepelt, alatta pedig apró betűkkel oda volt írva, hogy Szent Johanna Alapítványi Gimnázium.

- Klassz - mondtam egy ásítás közben, majd anya mérges tekintetét látva hozzá tettem: - Úgy értem menő, meg minden. Tök szuper, hogy csináltatott ilyet a suli. - mondtam ki azt, amit hallani szeretett volna. Anyu elégedetten bólintott, majd ott hagyott a szobámban, a felsővel a kezemben. Nem tudom, hogy mitől gondolta azt, hogy egy címeres tesi póló feldobja a hangulatomat, de mindegy.

A felsőt és a többi cuccot félretéve ledőltem az ágyamba, és most már tényleg az volt a célom, hogy lepihenjek. Nem akartam, hogy anya lehívjon ebédelni, hiába voltam farkas éhes. Az ő főztjétől valahogy elmegy az étvágyam.

Átfordultam az oldalamra, és néztem ki az ablakon, míg el nem nyomott az álom.

Sziasztok!

Remélem tettszett nektek az újabb rész! Ha igen, akkor nyomjatok egy vote-ot és írjatok kommentet!

Schell