Fáradtan megdörzsöltem a szemeimet, majd visszanéztem a laptopom képernyőjére, abban a reményben, hogy már nem fogja bántani őket annyira a kisugárzása a monitornak. Már vagy fél órája próbáltam beüzemelni az egyik programot, ami nem akart sehogy sem működni, pedig meg szerettem volna nyitni az egyik zenémet, hogy meghallgassam, minden stimmel-e benne. Mivel nem hozhattam el a teljes felszerelésemet, mert Byul megtiltotta, azzal magyarázva, hogy teljesen ki akarjuk zárni ebből a pár hónapból az addigi életünket, kénytelen voltam egy jegyzetfüzetbe leírni, mit kéne változtatni még a félkész változaton. Mindent előkészítettem, ott volt mellettem a tollam és az összefűzött papírköteg is, csak a program nem akart elindulni. Bosszúsan megnyomtam néhány gombot, újraindítottam a szerkezetet, de ekkor kezdett el igazán belassulni és úgy tűnt, nem is készül egyhamar megjavulni. Sejtettem, hogy egy vírus fertőzhette meg a rendszerét, de mielőtt lecsukhattam volna a laptop tetejét, valaki bekopogott a szobámba.

Felkaptam a fejem és kiszóltam, hogy szabad, mert nem számítottam másra, de mikor megpillantottam Byult a nyílásban, megkönnyebbültem. A lány megállt a küszöbön és az egyik kezét a csípőjére tette.

- Dolgozol? – kérdezte bármiféle szemrehányás vagy rosszallás nélkül a hangjában.

- Próbálnék – húztam el a számat és egy mozdulattal lecsaptam a gépem fedelét. – De szerintem vírusos lett, mert képtelen akármit is elindítani.

- Oh, de kár – biggyesztette le az ajkait, pedig ő maga mondta, hogy ne dolgozzak, de őszintén szomorúnak tűnt. – Vegyek neked egy újat?

Meglepetten pislogtam néhányat, majd zavartan intettem neki.

- Nem kell. Dehogy. Ne aggódj miatta, nem romlott el teljesen, majd elviszem szervizbe, ha hazaértünk. Lehet, hogy tényleg nem kéne dolgoznom, ha már itt vagyunk – mosolyogtam rá kissé üresen és halványan, mire derűsen felcsillantak a szemei.

- Nem is tudtam, hogy hiszel a jelekben.

- Nem igazán – pakoltam össze a jegyzeteimet. – De hiszek neked, hogy jobb lesz így.

- Yoongi – kezdett bele hevesebben, mint azelőtt, átváltva egy teljesen más hangnemre, de váratlanul elhallgatott.

Felnéztem rá és fürkésző pillantást vetettem rá. Láthatóan valami bántotta őt, ki akart mondani dolgokat, de úgy tűnt, nincs elég bátorsága hozzá. Az ajkait enyhén összepréselte, tekintete idegesen villant a kezemről a bőröndömre, onnan pedig vissza rám.

- Hallgatlak – szólaltam meg lágyan, hogy bíztassam őt, nincs mitől félnie.

- Bejöhetek? – kérdezte halkan, mire bólintottam.

Félresöpörtem az ágyam szélére a holmijaimat és hátrébb csúsztam, lazán behajlítva a lábaimat, hogy ő is oda tudjon telepedni mellém. Feszengve becsukta maga mögött az ajtót és nagyot nyelve leült a takaróval fedett bútordarabra, majd az ölébe húzta a kezeit, de nem fordult teljesen felém. Tördelni kezdte az ujjait, látszott rajta, hogy mondani akar valamit. Tanácstalanul mocorogni kezdtem és egy kényelmesebb helyzetet kerestem, amiben hosszabb ideig is el tudtam lenni, mert éreztem, hogy nem lesz rövid. A lány megköszörülte a torkát, majd egy apró sóhaj szakadt fel az ajkai közül és végre rám pillantott, majd a jobb lábát feltette az ágyra, így már sokkal jobban láttam az arcát.

- Nagyon jól elterveztem, hogy mit akarok majd neked mondani, de most nem jönnek a szavak. Ne haragudj – sütötte le a szemét egy kis időre. – Lehetek veled őszinte? – miután némán bólintottam, a fogai közé vette az alsó ajkát, majd összeszedve magát, bevallotta végre, ami egészen addig nyomta a szívét. – Össze vagyok zavarodva és félek. Jó lenne, ha... szükségem van valakire, aki mellettem van. Én itt vagyok neked és segítek, ahogy csak tudok, mert kedvellek, de nem tudom, kérhetem-e tőled ugyanezt a szívességet. Félek megbízni benned. Mert azt mondtad, te nem lennél még rá képes. És nem szeretnék belemenni egy olyan kapcsolatba, ami csak egyoldalú lenne – pillantott rám kérlelően. – Te vagy az egyetlen, aki ilyen közel áll hozzám, szinte az egész világon. Nem akarlak elveszíteni Yoongi. De magamhoz láncolni sem – halt el a hangja. – Mert érzem, hogy nem bízol bennem. Ahogy viselkedsz velem, ahogy próbálod elrejteni ezt az érzést...

- Próbálok – szólaltam meg halkan, mire úgy hallgatott el, mintha csak rákiabáltam volna.

Riadtan felém kapta a pillantását és érezhetően azt várta, hogy folytassam, de én inkább a jegyzeteimre nézve, kerültem vele a szemkontaktust. Nem akartam többet mondani, úgy éreztem ez bőven elég és őszinte volt neki. Hazudni sem szerettem volna, így ezt a megoldást találtam a legjobbnak.

- Ne haragudj – suttogta, majd felállt és zaklatottan az ajtóhoz sietett.

A kilincsre téve a kezét azonban váratlanul megtorpant. Nem nézett vissza, de láttam rajta, hogy még mondani akar valamit. Annyi mindent akart még megosztani velem, de nem tudott vagy félt tőle. Rosszul éreztem magam, amiért némasággal válaszoltam neki, de nem tehettem többet. Tudtam, hogy képtelen lennék megadni neki azt, amire szüksége van, anélkül, hogy bántanám őt, így inkább távol tartottam magamtól.

- Miért viselkedsz velem így? – kérdezte csendesen, de elég hangosan ahhoz, hogy halljam, még ha háttal is volt nekem.

- Mire gondolsz? – kérdeztem vissza, szándékosan tettetve a tudatlant, hogy rávegyem őt arra, hogy kimondja.

- Eltávolodtál tőlem. Miért van az, hogy amikor Minjae közénk állt, tízszer közelebb éreztelek magamhoz? – fordította el a fejét jobbra, de nem nézett rám.

Lehunytam a szemem és vettem egy mély lélegzetet, hogy lenyugtassam magam, mikor meghallottam a lány nevét.

- Mert azt érzem, így jobb mindkettőnknek.

- Mégis, hogy lenne jobb Yoongi? Így csak neked jó. Téged támogatlak, neked próbálok megoldást keresni, kiutat ebből a szörnyű labirintusból, amiben eltévedtél, minden időmet veled töltöm, mégis azt érzem, eltaszítasz magadtól. Némasággal büntetsz, mintha nem tudnád mit fogok válaszolni neked. Nem elég ez? Mi kell még, hogy visszakapjak egy cseppnyi bizalmat is tőled? – kérdezte leheletnyi kérlelő kétségbeeséssel a hangjában.

- Byul – sóhajtottam fel, mire rám pillantott végre, mialatt én két kézzel a takaróra támaszkodva magam előtt, megpróbáltam összeszedni a gondolataimat. – Nem tudod, milyen érzés ez. Tényleg fogalmad sincs – ráztam meg a fejem halványan. – Te nem tudod, milyen gondolatok kavarognak bennem nap mint nap. Nem mondok ki mindent, nem látod a teljes képet.

- De miért nem bízol bennem? – fordult meg hevesen. – Miért nem engeded el ezt a felszínes kapcsolatot? Láthatóan neked is nehéz fent tartani ezt a látszatot... mintha úgy próbálnál etetni egy kismacskát, hogy mindig csak egy cseppnyi tejet adsz neki és azt is a földre öntöd, nehogy hozzád érjen akár egy pillanatra is. Lehet, hogy puha lenne. Lehet, hogy kedves lenne és nem karmolna meg téged. Nem tudnál...

- Nem – emeltem fel a hangomat.

- Legalább hallgass végig!

- Azt se tudod miről beszélsz! – kiabáltam túl őt, mert most nem hagytam, hogy elvegye tőlem a szót.

- Lehet, hogy jobban megértelek, mint...

- Féltékeny vagyok rád! – ordítottam ki magamból, mire elhallgatott.

Lehunytam a szemem egy pár másodpercre, hogy ne kelljen döbbent arcába néznem, majd erőt merítve a tartalékaimból határozottan felnéztem rá és a kezeimet az ölembe ejtettem.

- Hogy... mi? – suttogta megrökönyödve.

- Fogalmad sincs semmiről – húztam oda magamhoz a lábaimat védekezően, megszüntetve ezzel felé a nyitott testtartásomat. – El tudod képzelni, milyen érzés együtt nyaralni azzal a lánnyal, aki gyakorlatilag elvette tőlem a barátnőmet? Hát persze, hogy nem. Te csak egy barátnődet veszítetted el. Én viszont a kedvesemet és egyben a barátomat – döftem a szavaimat mélyen a szívébe, amitől láttam, hogy megfeszül a teste. – Téged is elvesztettelek. Nem tudok többé már úgy rád tekinteni, bárhogy is próbálok. Nem téged látlak, hanem azt a lányt, akiről most már bármelyik pillanatban kiderülhet még valami, ami miatt őt is el kell majd engednem ismét. Ki tudja, hogy nem választod-e majd Minjaet helyettem? Ki tudja, hogy nem utazol-e el hozzá, vagy nem fogsz-e találkozni vele, hogy aztán váratlanul itt hagyj engem? – nevettem fel halkan, majd keserűen lebiggyesztettem az ajkaimat. – Lehet, hogy nem kéne ezt erőltetnünk. Ha neked ekkora teher vagyok, akkor menj haza – mondtam ki, de minden erőmet össze kellett szednem hozzá, mert úgy éreztem közben, mintha saját magam tépném ketté a szívemet.

Egy aprócska hang azt sikoltotta bennem, hogy ne hagyjam elmenni, minden erőmmel ragaszkodjak hozzá és örökké láncoljam magamhoz, de visszafogva a könnyeimet, megvívtam belül a csatáimat. Kifejezéstelen arccal álltam a lány döbbent pillantását, de mikor a keze megindult a kilincs felé, akaratlanul is összerezzentem. Rettegtem tőle, hogy kilép az életemből és kimegy azon az ajtón. Legszívesebben odarohantam volna és magamhoz ölelve, soha nem engedtem volna el, de a testem megmerevedett, nem tudtam megmozdulni. A torkom összeszorult, alig tudtam nyelni, miközben elfordult tőlem, de lehajtva a fejemet, beletörődtem, hogy már nem fog visszafordulni felém. Utoljára láttam őt. Ez a gondolat ismét benyomott bennem egy gombot és éreztem, hogy kezd elönteni a depresszió. A mellkasom megremegett, a fájdalom úgy összeszorította, hogy nehézzé vált a légzés. És mikor eszembe jutott, hogy Byul hogyan segített nekem kijönni a legutóbbi rohamaimból, váratlanul felsírtam.

A következő pillanatban megéreztem, hogy a lány erős karjai védelmébe zárva magához ölel engem, mire még erősebbé vált a zokogásom. Előttem térdelt az ágyon, nem foglalkozva azzal, milyen kényelmetlen helyzetbe hozta magát és csak ölelt, tántoríthatatlanul mellettem maradva, elindítva bennem valamit, amit talán bizalomnak hívtunk előtte. A kezem szinte magától mozdult, mikor belekapaszkodtam a jobb könyökébe és magamhoz szorítva őt, a homlokomat a vállhajlatába fúrtam. Éreztem, hogy erősebben von magához, majd leül elém a fejét puhán a bal karomhoz támasztja. Hallottam szapora légzését, keserves szipogásait és éreztem, hogy az ujjaival puhán simogatni kezdi a tarkómat, felborzolva hátul a hajamat. A levegő forróvá vált és mintha csak a fájdalmam távozott volna a hővel, éreztem, hogy csillapodik a zokogásom. Lassanként elmúlt, eltávozott, nem látott okot a maradásra, mert ahogy Byul ajkait a nyakam tövéhez nyomta és egy puszit lehelt a bőrömre, az utolsó hullámok is átsuhantak a testemen.

- Ügyes voltál – suttogta a fülembe, miközben én zihálva támaszkodtam rajta, minden súlyomat rábízva az ő erejére. – Ügyes fiú vagy Yoongi. Kimondtad. Szembenéztél vele és elmúlt. Már nem kell, hogy kínozzon téged. Mert én sohase foglak itt hagyni – puha hangja lágyan a fülembe kúszott, miközben forró tenyerét, izzadtságtól nyirkos tarkómra simította. – Minjae nem érdemli meg, hogy mindezek után még a szemébe nézzek. Tudom mit tett veled és nem fogom hagyni, hogy ez megismétlődjön. Ne félj Yoongi – susogta ahogy ismét nekitámasztotta a homlokát a vállamnak. – Itt vagyok veled.