Lopva a telefonomra pillantottam, majd lezártam a kijelzőt és idegesen visszatettem a telefonomat az asztalomra, de sajnos túl hangosan koppant a tokja a falapon, így a professzorom lassan felemelte a fejét és kissé felhúzott szemöldökkel rám nézett. Összepréseltem az ajkaimat és jól láthatóan becsúsztattam a készüléket a táskámba. Nem akartam megtenni, mert a teremben csak az ajtó fölött volt óra, ahol a tanítónk kényelmesen rálátott, én viszont, aki pont az azon az oldalon lévő, legszélső sorban ültem, pont nem láttam rá a fehér kattogó tárgyra. Pedig abban a szűk egy órában mindennél nagyobb szükségem lett volna arra, hogy megnézhessem mennyi az idő, mert idegességemben úgy éreztem, mintha csigalassúsággal vonszolná magát mindhárom mutató. Persze az se lett volna rossz, ha láthattam volna az üzeneteimet, mert aznapra beszéltem meg egy találkozót Minjaevel és volt egy olyan érzésem, hogy le fogja mondani, de mint később kiderült, ez a megérzés mind csak a félelmeim miatt jött elő.

Kifejezetten szorongtam aznap, amikor elérkezett az idő a megbeszélt találkozóra az óráim után, mert egészen azóta nem láttam a lányt, mióta bevallotta volna nekem az érzéseit. Nem járt be a tanításra sem és azt sejtettem, ki is iratkozott az egyetemről, mert nem láttam a nevét egyetlen egy táblán sem feltüntetve, ahogy a folyosókon se futottam vele össze azóta többet. Jun és Sung beszámolója szerint ők sem léptek kapcsolatba azóta vele, csupán néhány futó telefonbeszélgetés vagy SMS erejéig, de nem tudtak meg róla többet, mint én. Féltem, hogy esetleg túl nagy bajt okozott benne is ez a szerelmi háromszög. Tartottam tőle, mit fogok látni, mikor véget ér az utolsó órám mert a tudat, hogy Minjae teljesen megváltozott, vagy esetleg összetört lelkileg, elviselhetetlen volt, még ennyi harag és megbánás után is. Még mindig a legjobb barátnőmnek tartottam őt. Csak éppen úgy éreztem, nem ismerem. És ez a furcsa érzelem ellentéteket hozott létre bennem, amikkel sokszor nem tudtam mit kezdeni. Ekkor néztem volna rá a telefonom kijelzőjén lévő számokra, hogy minél hamarabb tisztázhassuk a lánnyal a dolgokat, de mivel nem akartam ismét elővenni, hogy Park professzor szóvá is tegye és a faliórát se láttam, tehetetlenül tördelni kezdtem a ceruzám hegyét a padon.

Mikor megemlítettem Yoonginak, hogy jó lenne egyszer s mindenkorra tisztázni ezt a lánnyal, aztán lezárni ezt a kapcsolatot, még nem gondoltam bele, hogy ennyire ideges leszek majd tőle. A férfi ugyan támogatta, habár éreztem a hangjában egy cseppnyi bizonytalanságot. Ezért nem mertem neki megmondani akkor, hogy hol és mikor is tervezem ezt véghez vinni. Attól tartottam túl érzékenyen érintené a téma, de miután olyan sokat beszéltünk róla és úgy tűnt, neki is sikerült kicsit feldolgoznia a történteket, már csak az maradt hátra, hogy szembe tudjon nézni ismét a lánnyal, akinek vagy másfél éven keresztül mindenét odaadta.

Idegesen megrándult a lábam, ahogy a professzorunk belekezdett az óra utolsó tíz percében előadott kis beszédébe, amiben mindig összefoglalta, majd pontosan megfogalmazta, miből és hogyan várja majd el a számonkérést tőlünk. Ahogy összerendezte a papírjait és készült volna elköszönni tőlünk én már az ajtó kilincsét markoltam. Mikor kinyitotta a száját, hogy megkérdezze hova a nagy sietség, gyorsan eldaráltam neki egy sor hazugságot a női bajaimról, majd kiviharzottam a teremből. A még kihalt, de a hátam mögött egyre népesedő folyosón végigsietve gyorsan beletömködtem a táskámba a füzeteimet és a tankönyveimet, majd szaporábbra fogva a lépteimet, szinte kiszaladtam az épületből. Tudtam, hogy hol találom majd a lányt, elvégre a találkozóhelyünk nem is volt olyan messze a kampuszon, ahova régebben sokat jártunk a többiekkel, ha beszélgetni akartunk egy kicsit, más, idegen társaság nélkül. Ez egy kisebb, elkerített rész volt az egyik épületszárny oldalánál, ahol igaz, nem volt a legszebb vagy legkényelmesebb a környezet, de mindig, mikor odamentünk, barátságossá változott és leülni a fűbe, vagy a kőpadkára a fal mellett, sokkal bizalomgerjesztőbbnek tűnt, mint mondjuk a tantermen belül állni és beszélgetni.

Tudtam, hogy ott lesz már, amikor én kimegyek, mert sohase késett. Ez alkalommal is biztos voltam benne, hogy nem fog. Azonban mikor megpillantottam halványbarna tincseit, sötét magassarkúját és fekete táskáját, amihez egy piros szoknyát viselt, még így is ijedten megdobbant a szívem. Abban a pillanatban az önbizalomtól duzzadó mellű Byul elvesztette a magabiztosságát és visszaváltozott azzá a félénk kislánnyá, aki régen volt. És mikor felemelte a fejét és sok idő után ismét a szemembe nézett, ijedtemben és izgatottságomban nagyot dobbant a szívem. Nehéz volt az első pillanat. Nem kellettek szavak ahhoz, hogy értsem, mekkora szenvedés és öröm volt látnia engem. Lehunytam a szemem egy hosszú pillanat erejéig, majd köszöntem neki, mire ő halkan viszonozta azt. Gyorsan akartam csinálni, minél előbb lezárni, de hirtelen, a sok mondanivaló, ami addig a fejemben cikázott, a kérdések tömkelege és a megválaszoltalan félreértések mind-mind eltűntek belőlem.

- Minjae – kezdtem el azt remélve, hátha eszembe jut egy jó folytatás, de az összeszedett énem akkor cserben hagyott.

- Miért hívtál ide? – szólt közbe és a hangjában mintha egy pici élt fedeztem volna fel.

Ehhez nem voltam hozzászokva, mivel velem mindig porcelántárgyként bánt, ezért meglepődtem.

- Azért, hogy tisztázzuk a dolgokat – szedtem össze magam végre.

- Mit akarsz tudni? – kérdezte enyhén kétségbeesetten. – Vallatni akarsz? Faggatni? Mit akarsz még tőlem?

Az utolsó mondatát olyan hangsúllyal mondta, hogy belefacsarodott a szívem, de megpróbáltam uralkodni az érzéseimen.

- Nem, mindössze csak tisztázni a dolgokat. És lezárni ezt az egészet – tettem hozzá gyengédebben, mire megszorította a könyökét és megremegett az alsó ajka.

- Nem tudod miken mentem keresztül Byul, ezekben a hetekben. Nem tudod miket tettetek velem, amit nem kellett volna elviselnem, ha...

- Szerinted mi jól éreztük magunkat? – vágtam közbe hangosan, mire sírós, dacos arccal felém kapta a fejét. – Mit gondolsz, Yoongi miket élhetett át, amikor megtudta, hogy másfél éven keresztül csak kihasználtad? Ő igazán szeretett téged – folytattam kicsit hevesebben, mint kellet volna, annak ellenére, hogy láttam, az arckifejezésén, hogy egyre kétségbeesettebb lesz, minta csak némán könyörgött volna, hogy hagyjam abba. – És szerinted én mit éreztem? – böktem meg a saját mellkasomat, hogy nyomatékot adjak a szavaimnak. – Elvesztettem a legjobb barátnőmet és az egyetlen embert, akiben a leghosszabb ideig voltam képes megbízni egész életem során. Ne hidd azt Minjae, hogy ez csak neked volt nehéz – suttogtam az utolsó mondatot a dühtől kihevülve.

Némán állt ott előttem, látszólag őrlődött magában, hogy mit mondjon erre, majd feszülten beszítva a levegőt.

- De ti ott voltatok egymásnak. Nekem egyedül kellett ezzel megküzdenem.

- Most tényleg azon akarsz vitatkozni, kinek volt a rosszabb? – kérdeztem felháborodva. – Neked ott volt a húgod, mi pedig lehet, hogy el se bírtuk volna ezt a súlyt, ha nem vagyunk ott egymásnak. Nem tudod, milyen kihasználva lenni, Minjae.

- De tudom milyen évekig viszonzatlan szerelemben élni, aminek a hatására úgy érzed, hogy a saját érzéseid emésztenek fel és örökké egyedül leszel a világban – vágott közben és egy könnycsepp gördült le az arcán, ahogy felém lépett. – Tudod miken mentem keresztül Byul? Tudod mióta szeretlek? Mióta vágyakozom arra, hogy végre viszont szeress? Fogalmad sincs milyen érzés volt nekem, amikor visszautasítottál! – sírt fel és egy elutasító mozdulatot tett a kezével, majd meghátrált előlem és elfordult, mintha nem akarná látni az arcomra kiülő sajnálatot.

A szavai mélyen érintettek és megszeppentem, mert érzékeny témáról beszélt, de nem hagytam, hogy maga alá temessen az iránta érzett szeretetem.

- Ne haragudj – préseltem ki magamból halkan. – Tudom, hogy nehéz volt neked, de kezdenünk kell valamit a helyzettel – dörzsötem meg a homlokomat és lehunytam a szemem, hogy össze tudjam szedni a gondolataimat. – Nem maradhatunk így, örökké a múlton bánkódva.

- Miért, neked talán nem jutok eszedbe naponta többször is? Nem emlékszel azokra a dolgokra, amiket együtt csináltunk? Azt várod, hogy felejtsük el minden szép emlékünket együtt? – sírta kétségbeesetten. – Tudod, hogy ez lehetetlen!

- Nem – sóhajtottam fel nehézkesen, mert ismét olyan dolgot mondott, amivel tökéletesen tudtam azonosulni. – Azt mondom, hogy próbáljunk túllépni rajtuk.

- Mégis, hogy gondoltad ezt? Byul, nem tudok kitörölni több évet is az emlékezetemből – szipogta tanácstalanul.

- Nem tudom, mi lenne a megoldás, jó? – néztem fel rá és már én is veszíteni kezdtem az összeszedettségemből. – Nincs erre tökéletes megoldás, nem tudjuk irányítani az érzéseinket, ezt jól tudom. De én legalább keresem a választ, ezért is hívtalak ide és arra kérlek, te is próbálj meg együtt működni velem, mert, ha nem dolgozunk össze, még sokáig szenvedni fogunk mindketten. Sőt mindhárman – tettem hozzá halkabban.

Felkapta a fejét és dacosan felhúzta az orrát, de mielőtt bármit mondhatott volna, éles hangon közbevágtam.

- Igen, ez Yoongira is tartozik! – figyelmeztettem. – Kihasználtad őt és játszadoztál vele, amit még mindig nem bocsátottam meg neked és nem hiszem, hogy valaha is meg tudok majd, de ennek ellenére képes vagyok veled józanul beszélgetni, úgyhogy te is szedd végre össze magad.

- Együtt vagytok, nem igaz? – köpte oda a szavakat, de olyan sok gúnyos utálattal a hangjában, amit még életemben nem hallottam tőle, ezért beletelt egy pár másodpercbe, amíg rávettem magam, hogy válaszoljak neki.

- Nem, nem vagyunk együtt – zavarodtam össze és értetlenkedve a fülem mögé tűrtem a hajamat. – Miből gondolod ezt? Azt hiszed, egy ilyen történet után képesek lennénk a szerelemmel foglalkozni? Épp, hogy csak fel tudtuk dolgozni, hogy te kiléptél mindkettőnk életéből.

A lány testtartása megenyhült, úgy tűnt, mintha valami megváltozott volna benne.

- Szóval nem vagytok együtt – ismételte meg motyogva, mintha csak magához beszélt volna. – Ez meglep.

- Tudom, hogy nagyot csalódtál bennem, amikor megtudtad, hogy lefeküdtem vele, de az csak egy apró botlás volt a részemről. Én ugyanaz a Byul vagyok, akit megismertél. Te azonban idegen vagy számomra – tettem karba én is a kezeimet és éreztem, a leheletnyi szomorúságot a hangomban.

- Nem változtam semmit az évek alatt Byul, csak később jöttél rá, ki is vagyok igazán – mondta halkan, lesütve a tekintetét. – A kezdetektől fogva ugyanaz a Minjae voltam, aki most itt áll előtted. Minden egyes tettével, amit megbánt és amit nem, ez vagyok én. Nem tudok ezen segíteni Byul – pityeredte el magát. – Mégis mit tegyek, ha feléd húz a szívem? Nem tudtalak elfelejteni, nem tudtalak otthagyni, nem volt rá megoldás. Éveken keresztül – fulladt sírásba a hangja, mire a szája elé kapta a kezét és némán megpróbálta magát lenyugtatni.

Ekkor tudatosult bennem úgy igazán, miket élhetett át Minjae, amíg utánam próbált koslatni, mint egy engedelmes kiskutya, aki csak a gazdája figyelmére vágyik. Én nem olyan ember voltam, aki könnyedén megnyílt volna, vagy kimutatta volna a kötődését egy másik ember felé. Ez a párosítás pedig, a lánynak pokoli időket okozhatott, amiket ráadásul úgy el kellett rejtenie előlem, hogy semmit se sejtsek meg az évek alatt. A döbbenet és a szánalom úgy váltakozott bennem, hogy egy pár másodpercig szólni se bírtam.

- Én – dadogtam zavartan. – tényleg nem tudom mit mondjak. Nem tudom miken mehettél keresztül – halt el a hangom.

- Lehet, hogy el kéne mondanom – szorította meg a könyökét, majd megtörölte az orrát. – De nem fogom. Nem akarom, hogy halld. Mert még mindig szeretlek. És nem akarom, hogy ezen őrlődj évekig.

- Minjae – szorítottam össze a szemeimet, ahogy beleremegett a mellkasom a fájdalomba, amire nem számítottam, hogy ilyen kínzó lesz.

- Én elmegyek. Elköltözünk a húgommal, vissza a szülőhazánkba – mondta tovább, mire felkaptam a fejem.

- Visszamentek Kínába? – kérdeztem hangosabban, mint szerettem volna és éreztem, hogy kétségbeesek.

Tudtam, hogy nem szabadott volna ezt éreznem, mert csak visszahúzott, de féltem távol tudni magamtól a lányt. Még mindig kötődtem hozzá, nem is kicsit, de minden erőmmel megpróbáltam magamban visszanyomni a feltörni akaró késztetést, hogy visszatartsam őt.

- Úgy gondoltam, ez lesz a legjobb megoldás – jegyezte meg halkan és a pillantása másmerre siklott, csak hogy ne kelljen a szemembe néznie. – Mivel Jiu is haza akart menni már egy ideje, úgy gondoltuk, így lesz a legpraktikusabb. Így lesz a legjobb, Byul – suttogta elkínzott hangon. – Ez az én megoldásom.

Visszanyeltem a torkomban keletkező gombócot, ami sírásra kényszerített volna és előre lépve, belenyúltam a zsebembe.

- Akkor ezt vidd magaddal – remegett meg a hangom miközben úgy éreztem, a szívem darabokra hullik és a mellkasomban a fájdalom elviselhetetlenné fokozódott. – Útravalónak – nyújtottam át a picike eztüstkarikát és ekkor tört ki a lány szívszaggató zokogásban, abban a pillanatban, amint megpillantotta a gyűrűnket.

Reszkető kézzel érte nyúlt és meleg ujjaival átfogva még egyszer utoljára az enyémet, puhán elvette tőlem a tárgyat, majd a melleihez szorítva kissé összegörnyedve zokogott tovább. Lehunytam a szemem és éreztem, hogy néhány könnycsepp végigszalad az arcomon, mert mindezt már túl sok volt feldolgoznom nekem is. Hallgatni a lány keserves hangját és érezni a kettőnk között vibráló feszültséget, miszerint egyértelműen szerettünk volna együtt lenni, mégse tehettük meg, mert a barátságunk nem működött volna tovább, csak még több sérülést okozott volna. Kis idő múltán azonban váratlanul kiegyenesedett és lehúzta az ujjáról a sajátját, ami eredetileg az enyém lett volna.

- Akkor ezt rád bízom – ejtette a tenyerembe erőtlenül. – Így igazságos.

Összeszorítottam a markomban a kicsi gyűrűt és felidéztem magamban a bele vésett szavakat. „Itt megtalálsz" A mellkasom belereszketett a visszafojtott sírásba és éreztem, hogy nem bírom már sokáig, el kell mennem, ha nem akarok ott összetörni előtte. Tudtam, hogy meg fogom tartani a pici ékszert, pedig úgy lett volna ésszerű, ha az első kukába kidobom hazafele menet. Azonban kellett egy kapaszkodó, egy apró jel, amiből tudom, hogy a lány még gondolni fog rám és ami még rá fog emlékeztetni valami megfogható tárgy formájában.

- Köszönöm – leheltem remegő hangon, majd vettem egy mély leveőt és lenyugtattam magam, mert tudtam, hogy van még egy elintéznivalónk. – Minjae – kezdtem bele, de megköszörültem a torkomat, mielőtt fojttattam volna. – A búcsú előtt még szeretném, ha beszélnél valakivel.

Felkapta a fejét és láthatóan nyelt egy nagyot, majd miután leesett neki, hogy mire is célozhattam, a szemei ijedten kerekre tágultak.

- Mi? Byul ne – próbálta lecsillapítani a sírását, hogy józanul tudjon beszélni. – Nem vagyok rá felkészülve...

- Kérlek – hajtottam le a fejem és az öklömet a homlokomhoz szorítottam, hogy enyhítsek az érzelmeimből fakadó gondolataim és józan eszem között dúló háborúból fakadó fejfájáson. – Csak ezt az egyet tedd meg érte.

Mindezek után nem akartam őt még nagyobb szenvedésnek kitenni, de tudtam, hogy ezen túl kell esniük. Felemeltem a fejem és véve egy nagy levegőt, az immár elcsendesedett, riadt tekintetű lányra néztem. Úgy nézett ki, mint egy űzött vad, a mellkasához szorított kezeivel és kisírt szemeivel, amivel hol rám, hol pedig a hátam mögé tekintgetett, mintha csak keresett volna valakit.

- Nincs még itt. Csak akkor jön ide, ha szólok neki – nyugtattam meg halkan, mire kiegyenesedett és leengedte a kezeit az oldala mellé, de az ökleit ugyanolyan görcsösen tartotta, mint előtte.

Ő se akarta elengedni a gyűrűt és tudtam, hogy még jó hosszú ideig nem is fogja.

- Mit akarsz, mit csináljak még? – kérdezte remegő hangon és mintha egy leheletnyi vádlást fedeztem volna fel a tekintetében.

- Nézz szembe vele rendesen és kérj tőle bocsánatot – mondtam ki pár másodperc késéssel, mert tisztában voltam a helyzet komolyságával.

A lány döbbenten állt egy pár másodpercig, majd összeszorította az ajkait és alig láthatóan bólintott.

- Ez így igazságos – préselte ki magából nagy nehezen.

Láttam rajta, hogy még mondani akart valamit, de miután egy pár másodperc után se szólalt meg, hátrafordultam és a nemrég érkezett, még a fal mögött álló személy felé fordultam.

- Yoongi – szólítottam meg lágyan, mire kilépett az épület takarásából és nagy sokára, végre ismét megpillantotta a volt barátnőjét.

A levegő megtelt megmagyarázhatatlan érzések feszült tömkelegével én mégse bántam meg, hogy mindhárman ott voltunk. Ennek így kellett történnie.