Mikor odaértem a lakásunk ajtajához, még egyszer utoljára leellenőriztem a telefonom sötét képernyőjén, hogy a hajam biztosan nem zilált-e, végigsimítottam az alapozóval elfedett, Yoongi által kiszívott folton a nyakamon, ami már szinte alig látszódott olyan jól sikerült eltüntetnem, majd megigazítva vállamon a táskám szíját, kissé idegesen belehelyeztem a kulcsot a zárba. Tudtam, hogy Minjae hallani fogja belülről a csörgést, ezért már számítottam rá az előszobában, de miután beléptem a kis lakásba és felkapcsoltam a villanyokat, meglepetten láttam, hogy senki sem fogadott. Gyorsan levettem a cipőmet, majd beljebb lépve, bedobáltam a cuccaimat a szobámba, nem érdekelve hova esik a kis táskába gyömöszölt harisnya és a zörgő kulcscsomó majd besiettem, hogy a nappali másik végében nyíló szobához menjek. Közelebb érve hozzá lehalkítottam a lépteimet és ráfektetve a tenyeremet a fehér ajtólapra, hallgatózni kezdtem. Mintha halk hüppögést hallottam volna bentről, de nehezen tudtam kivenni a hangokat, tekintve, hogy kint az utcán már kezdett felpezsdülni az élet és még a csukott ablakon keresztül is átszűrődött az autók zúgása.

Megelégelve az egy helyben toporgást, határozott mozdulattal benyitottam a lány pasztellrózsaszín színű szobájába, de miután realizáltam, hogy mit látok ott, azt kívántam bárcsak haza se jöttem volna. Minjae a helység másik végében elhelyezett ágyán kuporgott fehér, bolyhos, bárányos pizsamájában és egy párnát a mellkasához szorítva szipogott. A haját kontyba kötötte fel, de néhány kósza szál kiszabadult, így a vékony tincsek ráhullottak a nyakára és néhány még az arcába is, eltakarva kissé nedves pilláit. Körülötte, és a földön szétszórva néhány gyűrött papír zsebkendő hevert, mintha már régóta sírt volna és a szemei alatt olyan mély karikák húzódtak, hogy hirtelen azt hittem, egész éjszaka fent volt.

Megpillantva engem felkapta a fejét és újult erővel öntötték el a könnyek csillogó tekintetét.

- Byuu – sírt fel és felém nyújtva mindkét karját odahívott magához.

Megesett rajta a szívem és odasietve, felültem az ágyára, hogy magához tudjon szorítani, ellökve öléből a párnáját. Szerencsém volt, hogy nem hallotta meg milyen hevesen dobogott a szívem, mert annyira meg voltam ijedve, mint addigi életemben csak nagyon ritkán. Azt hittem egy pillanatra, hogy lebuktunk. De mikor egy ölelést kért tőlem, már tudtam, hogy kizárt a dolog. Akkor valószínűleg elküldött volna.

- Mi a baj? – kérdeztem lágyan és tétován megsimogattam meleg hátát.

- Yoongs – kezdett bele, de egy pillanatra elcsuklott a hangja a sírástól. – Yoongs tegnap nagyon mérges lett rám. Nem bízik bennem Byuu. Nem akar többet várni. De én úgy félek – éreztem, hogy potyogó könnyei meztelen vállamra hullanak, majd leszaladnak a karomon, de próbáltam figyelmen kívül hagyni őket, mert nem jutottak a nyakam közelébe, hogy esetleg lebuktassanak az alapozóval elfedett folt miatt. – Nem akarok még lefeküdni vele. Félek Byuu! Segíts – sírt fel halkan és belemarkolt a ruhámba.

- Ssh ssh, jól van, nem lesz semmi baj – mondtam ki az előre betanult szavakat, de közben a világon a legnagyobb hazugnak éreztem magam.

Igaz, hogy megmakacsoltam magam Minjaevel szemben és elhatároztam egy egész éjszakára, hogy nem foglalkozok vele többet, de ilyen állapotban látva megesett rajta a szívem. Voltak pillanatok, amikor az ember egyszerűen képtelen volt nemet mondani neki. Ez egyike volt azoknak a pillanatoknak úgy, hogy eközben a bűntudat lassan elkezdett felemészteni engem belülről. Igaz, tökéletesen el tudtam rejteni az érzéseimet, ezért semmit se vett belőle észre, belül mégis szenvedtem. A legjobb barátnőm arcába hazudtam, aki élete egyik legnehezebb estéjét élte meg. Méghozzá miattam.

Összeszorítottam az állkapcsomat és megpróbáltam úgy csillapítani a légszomjamat, hogy ne vegye észre, mekkorát sóhajtottam. Szerencsére jól sült el a dolog, mert belőle is felszakadt egy mély lélegzetvétel, mintha csak követte volna a példámat mert azt hitte volna, azért emelkedett meg így a mellkasom, hogy segítsem neki megnyugodni. Gyorsan megsimogattam a hátát és magamra erőltettem egy bátorító mosolyt.  – Ne félj, Yoongi várni fog.

- Honnan veszed ezt? – hüppögte végtelenül kétségbeesve. – Mi van, ha már nem is szeret? – temette bele az arcát a vállamba, amitől akaratlanul is megfeszültem.

Mivel még nem tudtam mosakodni aznap reggel féltem, hogy észreveszi mennyire megizzadtam és esetleg megérzi rajtam a fiúja illatát. Szerencsémre vagy nem foglalkozott vele, vagy észre sem vette, mert úgy tűnt, neki most csak a közelségemre van szüksége.

- Biztos, hogy szeret téged. És tudod, hogy miért? – toltam őt végre kicsit hátrébb és ugyan üres tekintettel, de bátorítóan rámosolyogtam. – Mert tegnap leteszteltem őt – ahogy a szemembe nézett, hirtelen mintha megváltozott volna valami a tekintetében. – Bizony – bólintottam bíztatóan. – Junékkel voltam kint tegnap egy másik bárban, mert azt mondtad, hogy te Yoongival leszel és kivel találkoztam ott össze? A barátoddal Minae – úgy éreztem, mintha az arcom egy üvegmaszk lett volna, ami bármelyik pillanatban darabjaira törhet, ha még egy mosolyt erőltetek magamra. – Egyedül volt, ezért úgy döntöttem, hogy bepróbálkozok nála és nézd mi lett belőle – tártam szét a karjaimat, miközben még mindig nem tudtam eldönteni, milyen arckifejezést is takar a sírós tekintet Minjae arcán. – Yoongi átment a teszten és úgy tűnik, még a legviharosabb időkben is kitart melletted – hirtelen félbeszakított kirobbanó zokogása, aminek a hatására újra a vállamra dőlt, erősen átkarolva a törzsemet, de az egészet a megkönnyebbülésnek tudtam be. – Nem kell félned, Yoongi nem fog elhagyni, ha törik, ha szakad – mondtam ki, miközben a lány haját simogattam, de úgy éreztem, mintha ezernyi tű szúródott volna bele a mellkasomba, minden egyes kimondott hazugság után.

Határozottan megzaboláztam az érzéseimet, de most nem tudtam könnyíteni a bűntudatomon. Képtelenség volt kiszabadulnom abból a kutyaszorítóból. Olyan helyzetbe kerültem, ahonnan nem volt kiút.  Csak egy dolgot tehettem, méghozzá azt, hogy támogattam a legjobb barátnőmet, akit nemrég árultam el és meg nem történté tenni az egész esetet. Azzal vígasztaltam magam, hogy tíz év múlva már nem is fogunk rá emlékezni, vagy ha mégis, csak nevetni fogunk az egészen. Vagyis, ha akkor nem lesz belőle baj, most sem kéne vele bajlódnom, elvégre nem fog többet megtörténni. Akármennyire is volt vonzó a férfi, akármennyire is a karjaiban akartam maradni, akármennyire is rettegtem aznap reggel, hogy elveszíthetem ha túlságosan tapadósnak tűnök, eltemettem magamban mélyre ezeket az érzéseket, hogy soha többet ne törjenek fel, tönkretéve mindhármunk életét.

Kis idő múltán, mikor Minjae kezdett megnyugodni, gyengéden elengedtem őt, majd megsimogatva az arcát, felálltam az ágyáról.

- Készítek reggelit, oké? – kérdeztem egy halványt mosolyt erőltetve magamra és ki akartam menni onnan, de a lány sírós hangja megállított.

- Várj! Ne menj még. Nem kell reggeli, elég egy tea, de te gyere vissza gyorsan! – kérte, mintha csak egy kisgyerek lett volna, akinek szüksége van a szeretetre.

Félig szánakozva rajta, félig anyáskodóan enyhén eldöntöttem a fejem, hogy jelezzem neki, vettem az adást, majd kilépve a szobájából, végre valahára kikerültem a látószögéből és fellélegezhettem. Egy néma sóhaj szakadt fel belőlem, mialatt a jobbra nyíló konyhába léptem, aminek csakúgy nem volt ajtaja, mint ahogy a nappalinak, ami az előszobával volt egybekötve. Csak egy vastag szegélyű boltív magasodott a hűtő mellett, tökéletes kilátást nyújtva a szemben lévő falra szerelt szekrénysorra.

Gyorsan még egyszer megigazítottam a hajam a hűtő fémes színű tükörre hasonlító lapjában, majd levettem az egyik felső polcról egy zöld bögrét és néhány teafiltert, amiről tudtam, hogy nem undorodik annyira a lány. Jobban szerette az édes dolgokat, ezért előkészítettem a cukrot is, hogy majd belelapátoljak négy kanállal belőle a forró italba, de közben belé hasított, hogy talán gyanúsan viselkedhetek. Túl sokszor igazítottam meg a hajam és ez személyesen nagyon zavart engem. Nem szerettem lányosan viselkedni, még magam előtt sem, annak ellenére, hogy voltak olyan dolgok, amiket nem tudtam elnyomni magamban. Ezért összeszedtem magam és miután egy pár perccel később felforrt a víz, beledobtam a hozzávalókat, majd egy kanállal elkeverve a folyadékot, ami mély meggyszínűre váltott a kialakuló kis örvény hatására, felkaptam a bögrét, hogy bevigyem Minjae szobájába. Még jobban megfegyelmeztem magam és elhatároztam, hogy ennél is jobban fogok neki hazudni, még ha belerokkanok is. Elvégre nem akartam, hogy tönkretegye valami a kettejük kapcsolatát, azt meg még inkább nem, hogy ez miattam történjen meg.

Ahogy visszatértem a szobájába láttam, hogy már törökülésben ül és maga elé meredve gondolkozik. A párnáját már egyáltalán nem szorította magához, ezért ezt jó jelnek vettem, vagyis minden bizonnyal sikerült felvidítanom a hazugságommal. Ez még több erőt adott, hogy folytatni tudjam ezt a pokoli színjátékot. Odaléptem hozzá és a kezébe adtam a bögrét, mire felszisszent, mert a porcelán felforrósodott az ital hőjének a hatására.

- Fogd a fülét, ott jobb lesz – fordítottam meg gyorsan a kezében, nem foglalkozva az égető fájdalommal, elvégre nem szabadott, hogy egy ilyen kis dolog kifogjon rajtam.

Minjae csodáló és olyan nagy babaszemekkel nézett rám, hogy már-már szinte beleláttam a hűséges kiskutyát, aranyos arcába.

- Hogy-hogy téged nem éget meg? – kérdezte miközben megfújta a gőzölgő folyadékot, hogy az minél hamarabb lehűljön.

- Éget – feleltem fintorogva. – De nem foglalkozok vele. Majd begyógyul. Ez a fájdalom semmi ahhoz képest, amit másoknak kell elviselniük nap mint nap – vontam vállat és úgy tűnt, a lányt teljesen lenyűgöztem a viselkedésemmel.

- Olyan kemény vagy Byuu... hogy bírod ezt? – hajtotta le a fejét és egy kis időre elszakítva rólam a tekintetét, belenézett a teája zavarosan kavargó vizébe.

- Mondtam már, jó kiképzésben volt részem – nevettem fel kissé erőltetetten és zavartan, mert ez mindig is kényes témának számított a részemről.

- A testvéreiddel? – kérdezte kíváncsian.

- Igen – nyögtem ki nagy nehezen és kényelmetlenül kezdtem érezni magam, ezért a fülemhez kaptam, mintha csak a hátulját piszkálná valami. – De nem fontos, most nem rólam van szó.

- Jó, ha nem akarsz róla beszélni, akkor hagyjuk – felelte kissé durcásan, mintha csak így akarná kicsikarni belőlem a választ, de miután hosszú másodpercekig könyörgően a szemembe nézett és csak egy rosszalló pillantást kapott vissza tőlem, végleg feladta a próbálkozást. – Akkor jó... beszélgessünk valami másról. Milyen volt Junékkel? – váltott hirtelen témát és mintha a hangulata is megváltozott volna.

A légkör könnyedebbé vált körülöttünk, habár nekem még csak most kezdődött a kemény dió. Nagyon reméltem, hogy nem akarja majd felhívni az egyetemi diáktársunkat, mert abból nagy kalamajka lett volna. Igaz, volt előző nap este egy buli náluk és lehet, hogy annyira leitták magukat, hogy nem is emlékeztek volna rá, hogy én ott voltam, de azért reménykedtem, hogy még ezt a pici botlást is megúszom majd.

- Jó volt – akadtam el egy kicsivel hosszabb pillanatra, mint kellett volna. – Sung is ott volt, úgyhogy képzelheted, úgy fogyott az alkohol, hogy alig tudtuk pótolni – nevettem fel erőltetetten. – Legközelebb majd nekem is vinnem kell egy pár üveggel, hogy legalább nekem maradjon.

- Ez annyira Sungre vall – szusszant fel szórakozottan, majd megpróbált beleinni a teájába, de miután még mindig túl forrónak bizonyult, inkább elnyújtózkodott az íróasztaláig jobb oldalra és letette oda a teli bögrét. – És hogy-hogy nem vagy másnapos? – kérdezte.

Szinte már egy kínvallatáson éreztem magam. Valamiért ezen a reggelen különösen figyelmes volt velem, de kivételesen azt kívántam bár ne lett volna.

- Tudod, azért annyit nem ittam, hogy elfelejtsek dolgokat. Azelőtt pedig sohase szokott fájni még a fejem sem – vágtam ki magam gyorsan, remélve, hogy nem tesz fel több kérdést, de sajnos csalódnom kellett.

- Majd leközelebb nekem is be kéne néznem. Nagyon jó lehetett a buli, ha még a telefonodat se vetted fel – szontyolodott el. – Meddig maradtatok fent?

Már ott voltam, hogy megemlítem mennyi kérdést tesz fel, de tartottam tőle, hogy túl feltűnő leszek, ezért inkább megfeszítettem minden arcizmomat és megpróbálva megnyugtatni magam, hogy nem követtem el kijavíthatatlan hibát, tovább válaszoltam a kérdéseire.

- Ne haragudj, le voltam némítva – vontam vállat összepréselt ajkakkal. – Jó sokáig tartott az egész, úgyhogy ha már jobban vagy, én lassan mennék is, mert még le is kéne zuhanyoznom. Nem tudom hányan izzadtak rám az éjjel – próbáltam kipréselni magamból egy nevetést, de csak egy halk és nagyon erőltetett kacajra futotta.

Szerencsémre Minjae ezt úgy vette, mintha én magam is zavarban lettem volna a kijelentésem hatására, így nem lett belőle baj. Még egyszer utoljára felém nyúlt, hogy meg tudjon ölelni, mielőtt kimentem volna a szobájából. Odahajoltam hozzá és miután egy mélyet sóhajtott, mintha kezdett volna megnyugodni, jónak éreztem az időt, hogy elhúzódjak. Egy lágy mosolyt vetve felé az ajtóból, végre kiléphettem a nappaliba és átsiettem a szobámba, mielőtt átmentem volna a fürdőszobába. Miután behajtottam az ajtómat, villámgyorsan levettem a ruháimat, megszabadulva Yoongi illatától és férfias kisugárzásától, hogy minél előbb betehessem őket a mosógépbe és elfeledhessem az estét, vele együtt pedig ezt a hatalmas hibát. Azonban, mikor kirántottam a szakadt neccharisnyámat a kicsi táskámból, azzal együtt kiesett egy sárgás papírfecni is a földre. Lehajoltam megnézni, hogy vajon mi lehet rajta, de nem könnyítette meg a saját magamban zajló háborút a bűntudatommal, amikor realizáltam, hogy egy telefonszám van rajta, egy M. Y. monogrammal a sarkában. Mintha csak egy gát szakadt volna át bennem, tudtam, hogy ráléptünk egy még rosszabb ösvényre. Egy új fajta érzés öntött el és ez a legbűnösebb, legszégyentelenebb dolog volt az egész világon, amit abban a pillanatban el tudtam képzelni. A mohóság.