Amint megpillantottam Yoongit a Maloneys előtt, ahogy kigombolt kabátban és kipirult arccal állt ott mintha egészen odáig futott volna, éreztem, hogy a szívem hevesen megdobban. Belém hasított a rettegés és a vágy, de olyan hévvel, hogy csupán már másodpercig tartott a döbbent mozdulatlanságom, mert aztán olyan sietve hagytam ott a többieket, mintha kergettek volna. Szinte kirobbantam az ajtón keresztül az utcára, de addigra már eltűnt a szemem elől a férfi. Kétségbeesetten fordultam körbe, majd elindultam egy irányba, körbefordulva a sietős sétám közben, hátha meglátom egy üzletben vagy egy kapualjban, de mikor a hátam mögött hangos csattanással leesett valakinek a kulcsa és rájöttem, kinek a zihálását hallottam a sajátomon kívül, egész testemben megdermedtem. Lehunytam a szemem és a számra szorítottam a tenyerem. Nem tudtam pontosan, hogy azért, mert el akartam-e fojtani a sírásomat, vagy mert nem akartam-e, hogy meghallja a hangomat.

Miután felvette a földről a csörgő tárgyakat és tovább indult, nyeltem egy nagyot és leengedtem a kezem az oldalam mellé. Éreztem, hogy a torkomat égeti a feltörni akaró sírás, de mint ahogy azt az évek alatt megtanultam, olyan erőteljesen fojtottam el magamban, hogy két másodperc múltán már nem is éreztem, hogy ott lett volna. A düh vette át a helyét, amit a védekezésre fejlesztettem ilyenkor ki és olyan hévvel lángolt fel a mellkasomban, hogy késztetést éreztem arra, hogy kiordítsam magamból a feszültségeket. Kinyitottam a szemem és kavargó gondolatokkal indultam vissza a Maloneysbe, miközben durván a zsebembe dugtam ökölbe szorított kezem. Dühös voltam Yoongira, ijesztően őszintén gyűlöltem őt abban a pillanatban, még úgy is, hogy tudtam, az érzés maga nem igazi, csupán egy illúzió. A magányomat és kétségbeesésemet próbáltam vele elrejteni, hogy még véletlenül se jusson eszembe bármelyik nap vagy este, amit vele töltöttem. Ebben az állapotban mindössze arra a tulajdonságaira tudtam gondolni, amik zavartak benne. A folyamatos körömrágása, kifejezéstelen arca, amivel megpróbálta elrejteni az érzéseit és a gyengéd oldala, amiről úgy véltem, túl védtelen ahhoz, hogy életben maradjon ebben a világban.

Fújtatva csörtettem be a Maloneysbe és zuttyantam le Minjae mellé. Magamhoz kaptam egy sörösüveget és egy hajtásra kiittam a felét, majd lecsapva az asztalra nagy koppanással a tárgyat, hátradőltem és keresztbe tettem a lábaimat. Barátnőm kissé riadtan nézte végig a folyamatot, látszott az arcán, hogy fogalma sincs mi történik.

- Byuu... Mondd csak, történt valami? – tapogatózott óvatosan, mert tudta, hogy ilyenkor milyen ingerült tudtam lenni.

- Nem – vetettem oda nyersen.

- Biztos vagy benne?

- Nem – vágtam vissza emelt hangon, remélve, hogy abbahagyja a faggatózást, de sajnos túl jól ismert ahhoz, hogy tisztában legyen a szavaim mögött rejlő érzésekkel.

- Hazamenjünk? Elkísérlek és ott is tudok aludni, ha szükséged van rám – tette a kezeimre a tenyerét támogatóan és őszintén aggódva nézett rám.

- Csak menj haza, Minjae – sóhajtottam idegesen és elfordultam tőle.

- Láttam rajtad, hogy mostanában nagyon nehéz időket élsz meg és szeretnék segíteni... de nem tudom mi a baj Byuu – biggyesztette le az ajkait és kivételesen, most előbújt az az énje, ami mindig le tudta venni a lábukról az embereket.

Száz százalékos figyelemmel fordult felém és olyan segítőkész lett hirtelen, mintha önmagát is meg akarta volna hazudtolni az önzetlenségével.

- Nem tudsz segíteni. Legyen ennyi elég, jó?

- Biztos vagy benne?

- Elég legyen már Minjae! – veszítettem el a türelmemet és emelt hangon rászóltam, mire egy páran meglepetten felénk fordultak. – Ha az kérem hagyj békén, akkor úgy is értem! Foglalkozz a saját dolgoddal!

A haragom immár nem csak Yoongi felé izzott bennem, hanem a lány felé is kezdett kivetülni, de olyan lassan és alattomosan, hogy nem is tudtam realizálni mi történik. Haragudtam rá, amiért ott volt és közénk állt, irigy voltam, mert a férfi őt választotta helyettem és azokat a dolgokat kezdtem keresni benne, amitől vonzóbbnak tűnhetett mások szemében, amitől elment az önbizalmam. Lányosabb, kihívóbb stílusa volt, mint nekem, csinosabban öltözködött nálam, amikor én otthoni, kényelmes ruhákat vettem fel, ő akkor is úgy nézett ki, mintha egy divatlapból lépett volna ki és nem utolsósorban, ki volt világosítva a haja, ami a baráti társaságunkban egyedül rá volt jellemző, ezzel azonnal kivívta minden idegen érkező figyelmét. Muszáj volt haragudnom rá ahhoz, hogy ne roppanjak össze a saját önbizalomhiányom miatt és az érzés alatt, hogy elbuktam nőként, mert fiúnak kellett volna születnem. Irigyeltem puha bőrét, aranyos, szép ívű orrát és mindig piros ajkait, amik valahogy legtöbb esetben illettek a körme színéhez. Ki nem állhattam, hogy ő, mindig olyan otthonossá tudta varázsolni a lakásokat, ahova beköltözött, mikor én ennek a teljes ellentéte voltam. Szétszórtam a holmijaimat, nem tudtam olyan jól főzni mint ő mert az ilyen lányos, rendrakós, kedves kis játékok kimaradtak az én gyerekkoromból és ami miatt mindig azt hallottam azoktól, akik a szobámban jártak, hogy olyan vagyok, mint egy fiú.

Az önbizalomhiány és a régi bajaim úgy rám nehezedtek hirtelen, hogy muszáj volt kiinnom a söröm másik felét is, majd egy új üvegért nyúlnom. Lehunytam a szemem és engedtem, hogy a keserű ital végigmarja a torkomat, nem foglalkozva a körülöttem ülők rosszalló, - vagy Minjae esetében aggódó - pillantásával. Előjöttek belőlem a régi sérelmeim és felrémlett előttem édesapám csalódott, az esetek többségében kifejezéstelen arca, ideges szemöldökrándulása és a szokása, hogy rágta a körmét, amikor mi nem láttuk őt és nem kellett magára vennie a katona álarcát. Szinte hallottam a fülebe csengeni a testvéreim harsány nevetését és kissé gunyoros bíztatásukat. A bőrömön éreztem a sár, kemény, köves föld, mocsok és nyálkás mocsár vizét és éreztem a számban a bogarak visszataszító ízét, amit még a sör is csak nagy nehezen tudott elnyomni.

- Byuu, elég lesz – éreztem meg Minjae végtelenül puha kezét az enyémen, ahogy megpróbálta leállítani, hogy megigyam a harmadik darab italt is.

Felmordulva ellöktem a kezét és miután kiittam minden egyes cseppjét, lecsaptam az asztalra az üres üveget. Miután elengedtem, váratlanul megbillent, majd legurulva az asztalról, hangos csörömpöléssel darabjaira törött a kemény fapadlón. A lány halkan felsikkantott ijedtében és mindenki más elnémult a társaságunkban.

- Byul, jól va... - kezdett bele Jun, de közbevágtam.

- Hagyjatok már békén! – fakadtam ki dühösen, belé fojtva a szót.

Sarkon fordultam és kiviharzottam a bárból, becsapva magam mögött a Maloneys ajtaját. Elindultam bal felé, de a lépteim már nem voltak olyan határozottak, mint addig, ami minden bizonnyal az alkohol miatt lehetett, amit azelőtt ittam. Azonban mindezek ellenére sem éreztem azt, hogy ez elég lenne. Pedig csak nagy ritkán történt velem olyan, hogy ennyire a fejembe szállt volna az ital. Csupán el akartam menni egy másik helyre, ahol társaság nélkül ihattam volna le maga, hogy aztán másnap fejfájósan állítsak haza, vagy egy másik férfi ágyában keljek fel, mert mindezek után úgy éreztem, arra is képes lettem volna.

- Byul! – kiáltott fel Minjae mögöttem, de szándékosan nem fordultam hátra, remélve, hogy le tudom rázni őt.

A gondolataim már így is kissé összefolytak, csak felejteni akartam és egy dologra fókuszálni, de tudtam, hogyha a lány erősködik és beszélnem kell majd a bajaimról, az nem kis agymunkát fog igénybe venni a hazugságok rögtönzése miatt. Habár abban az állapotban már az sem érdekelt volna, ha Minjae megtudja mi történt köztem és a barátja között. A lány lágyan hozzáért a karomhoz, de elrántottam tőle a végtagomat és kitartóan folytattam az utamat, hogy lehagyjam őt, de nem hagyott magamra.

- Byul, nagyon nagy hülyeséget fogsz csinálni. Miért nem mondod el, mi a baj?

- Mert nem lehet! – rivalltam rá haragtól lángoló tekintettel, miközben úgy éreztem, mintha a mellkasom fel akarna robbanni.

- Akkor legalább azt mondd el, hogyan segíthetnék neked – kérlelt kedvesen, még mindig kitartva a higgadtsága mellett.

- Azzal tudsz segíteni, ha eltűnsz végre innen!

Minjae megtorpant és nyelt egy nagyot, úgy tűnt a sírás szélére került. Hátranéztem rá és én is megálltam, de nem voltam együttérző vele. A pillantásom dacosan egyértelműen azt sugallta, hogy kellett ezt neki kihoznia belőlem. Egy kicsit sem sajnáltam őt, sőt, így, hogy gyakorlatilag önmaga vállalta a dühöm céltáblájának a szerepét, már irányítani se akartam az érzéseimet, mert megkönnyítette nekem.

- Byul – szólalt meg reszkető hangon. – Én csak segíteni akarok.

- Akkor tegyél meg egy szívességet és menj haza a kis barátodhoz – gúnyolódtam rajta és az egyik lábamról a másikra helyeztem a súlyomat. – De napokig ne is lássalak titeket. Egyikőtöket sem!

- Byul – fogta könyörgőre a lány és könnybe lábadt a szeme. – Kérlek... hagyd, hogy segítsek – halt el a hangja, mert érezte, hogy kezd messzire menni.

A haragommal még ő se volt képes mit kezdeni, egyedül egy alkalom volt, amikor valakinek sikerült kihoznia ebből az állapotból, az pedig Min Yoongi volt, de ő már kilépett az életemből örökre. Minjae semmire se ment azzal, hogy egy alárendelt szerepből könyörgött nekem, hogy térjek észhez, amikor már ő is megtapasztalta az évek alatt, hogy ezzel csak az ellentétét éri el nálam. A pillantásom hatására beharapta mindkét ajkát és reszkető pillákkal nézte végig, ahogy otthagyom őt, magányosan ácsorogva egy befagyott pocsolya mellett, kabát nélkül.

Később nem emlékeztem rá, hogy pontosan hány órát bolyongtam az egyre sötétedő városban, italt ital után legurítva a torkomon, mígnem már addig jutottam, hogy részegen botladozva kezdtem keresni a hazafele vivő irányt, mert a zavaros utam alatt elveszítettem a sálamat és így is biztos voltam benne, hogy másnapra tüdőgyulladást kapok, mivel nem egyszer ordítottam el magam a jeges éjszakába, káromkodásokat, vagy éppen átkokat olvasva a két hozzám legközelebb álló emberre. Miután eltörtem még egy üveget és majdnem nekimentem egy villanyoszlopnak, azt vettem észre, hogy ismerős környékre tévedtem. A lehető legrosszabb helyre hoztak a lábaim. A kétségbeesésem olyan mély gödrében voltam, hogy nem is fogtam fel, mit teszek, tudatalatt mentem arra, amerre kellett. Jobbra fordultam, majd tíz perc bizonytalan séta után elérkeztem ahhoz a házhoz, amit a leginkább el kellett volna kerülnöm Szöulban.

Mikor felcsöngettem a kaputelefonban, egy általában csilingelő, azonban most gondterhelt hangú lány szólt bele.

- Ki az?

- Engedj be – utasítottam őt halkan, olyan mély hangon, hogy az már majdnem morgásnak lehetett volna nevezni.

- Byul! – sikkantott fel ijedten. – Jézusom, gyere fel gyorsan! Nyitom a kaput!

Halk sípolás csendült fel, mire belöktem a vállammal a súlyos vasajtót és betántorogtam a lépcsőházba. A markom még jobban ráfeszült a kezemben tartott üres üveg hideg nyakára, amit már órák óta magamnál hordoztam. Magam sem tudtam miért nem ejtettem még el, vagy hagytam ott valahol, de sejtettem, hogy a kötődésem a tárgyhoz köze lehet a szeretethez való görcsös ragaszkodáshoz, ami olyan mélyen előtört belőlem azon az estén. Mintha visszarepültem volna tizenöt évet az időben, ugyanazt éltem át, mint akkor és a lelkem kezdett megtörni ennyi súly hatására.

Ahogy átléptem a küszöböt és tettem néhány lépést előre, megpillantottam Minjaet és Yoongit, ahogy a nappaliban álltak, egymás felé fordulva, mintha egy gondterhelt, halk vitát szakítottam volna félbe. Mikor a tekintetem összetalálkozott a férfiéval, láttam rajta, hogy a pillantása riadtan villan felém és már nem próbálta elrejteni az érzéseit. Félt. Őszintén tartott tőlem, vagy a tetteim következményétől.

- Byuu, ne haragudj, egy kicsit feszültség van közöttünk, de nyugodtan gyere be – akadt el hirtelen, mert meglátta a horzsolást a térdemen, ahol kiszakadt a nadrágom és észrevette halvány dülöngélésemet. – Te részeg vagy? Jaj, Byul, mit csináltál? – kérdezte aggódva, ahogy odaért hozzám és megpróbálta kivenni a kezemből az üveget, hogy utána le tudja rólam venni a kabátomat. – Meg fogsz fázni, ha nincs rajtad sál, mégis hol hagytad el? – motyogta gondterhelten, mintha csak a lánya lettem volna.

Elrántottam tőle a kezem, hogy nehogy elvegye tőlem a görcsösen szorongatott tárgyamat, de közben egyszer sem szakítottam meg a szemkontaktust Yoongival. Sötét pillantással néztem őt, várva, hogy elkezdjen beszélni, de miután ismét visszatért az eredeti énje és az arca kifejezéstelenné vált, már tudtam, hogy nem fog megtörni. Megfogta a könyökét mindkét kezével és Minjaere nézett, miközben az körülöttem sürgött-forgott, megpróbálva valahogy rávenni, hogy lépjek beljebb és segíteni tudjon nekem kényelembe helyeznem magam, egyértelműen nem észrevéve a helyzet komolyságát és a szikrázó feszültséget, ami köztem és a férfi között feszült.

- Persze vele törődsz – szólalt meg váratlanul Yoongi, mire Minjaebe érezhetően visszatért az addig elfedett feszültség és megmarkolta a kabátom ujját.

Meglepetten felkaptam a fejem, mert már ott voltam, hogy belekezdek a saját történetembe, de nem számítottam rá, hogy ők is ennyire összekaptak volna. Kevés dolog volt, ami igazán ki tudta hozni a lányt a sodrából úgy igazán és úgy tűnt, most sikerült is.

- Látod milyen állapotban van, segítenem kell neki – mondta fojtott hangon és feladta, hogy levegye rólam a kabátot. – Gyere beljebb, Byul – simogatta meg a vállam, de nem mozdultam, mert túlságosan lefoglalt a szemem előtt kibontakozó jelenet.

- És amikor én kérem, hogy segíts nekem? – kérdezte a férfi és karba fonta a kezeit.

- Neked is szoktam segíteni Yoongs, mint ahogy már mondtam, de ezt ne most beszéljük meg – sziszegte Minjae.

- Miért törődsz vele jobban, mint velem? Miért törődsz mindenki mással jobban, mint velem? – folytatta tovább a faggatózást a férfi, figyelmen kívül hagyva a lány mondatait.

- Hogyan foglalkoznék mással – háborodott fel és mellém állva, menedéket keresve, felé fordult. – Ideköltöztem hozzád, a napjaimat veled töltöm, egész nap itt vagyok, még a stúdiódból is kihozlak, ha túl sokat vagy bent. Készítek neked forrócsokit ha kéred, nézem veled a sorozatodat amit annyira szeretsz és úgy viselkedek, mint egy normális barátnő. Mégis mi több kell neked ennél?

- Miről beszélsz?  - fakadt ki Yoongi. – Minden este alig várod, hogy lemenj a Maloneysbe és találkozhass a kis barátaiddal, egész nap ideges vagy és alig figyelsz rám úgy igazán! Ezek a cselekvések csak begyakorolt tettek, amiket már nem hagytál abba, de látom rajtad, hogy ezt is csak azért csinálod, mert a kötelességednek érzed! Nem azért, mert szeretnéd! Azt hiszed nem veszem észre, milyen türelmetlen vagy néha velem? Úgy kell tojáshéjakon lépkednem, hogy ne sértselek meg téged minden kis apróság miatt! Hát tudod mit? Elegem lett ebből! Elegem van belőle, hogy úgy kezelsz, mint egy élettelen tárgyat. Nekem is vannak érzéseim Minjae!

- És mégis mit kezdjek ezzel? – vágott vissza a sírás szélén állva a lány, de még mindig dühösen. – Nem tehetek róla, hogy így érzel! Én mindent megteszek, ami tőlem telik.

Hosszú csönd állt be közöttük, amit csak hirtelen jött csuklásom szakított félbe.

- És mégis te mit keresel itt? – fordult felém Yoongi és láttam, hogy most igazán dühös. – Még rosszabbá akarod tenni a helyzetet, mint amilyen eddig?

A harag úgy kapott el, hogy úgy éreztem, egy tűzokádó sárkánnyá válok, aki beszívja a levegőt, mielőtt halálos lángokat eresztene ki a tüdejéből.

- Byuu, ne aggódj, nem úgy értette... - kezdett bele Minjae félénken felém fordulva, de nem jutott ideje befejeznie a mondatot.

- Azért vagyok itt, hogy végre mindent tisztázzak. Ne merészelj még egyszer vádolni engem Min Yoongi! – fenyegettem meg az ujjammal, miközben az üveg alsó, hideg és kemény peremével megpróbáltam kisimítani a szememből a homlokomhoz tapadt tincseket.

- Miért, különben mit csinálsz? – kérdezte ilyen „minden mindegy" stílusban, mint aki már teljesen feladta, hogy jól jöhetünk ki a szituációból. – Byul, nem lehetsz örökké dühös, már így is egész testedben remegsz, egyszer ki fogsz fáradni.

Úgy éreztem, ott pattant el az a cérna, ami addig visszatartotta a féktelen dühömet.

- Fogd be a szádat! – kiabáltam rá hisztérikusan egy leheletnyi kétségbeeséssel a hangomban, mert éreztem valahol mélyen, hogy igaza van és a földhöz vágtam az addig a kezemben tartott üveget, de akkora erővel, hogy az ezer darabra törött, szétszóródva a nappali kövén.

Minjae felsikoltott és odébb ugrott a szilánkok elől, Yoongi pedig, mint aki nem számított erre, döbbenten rám nézett és nem mozdult, de láttam rajta, hogy összerezzent a csattanásra.

- Mi történik itt? – sírt fel a hátam mögött a barátnőm és éreztem rajta a tehetetlen kétségbeesést.

Felé fordultam és indulatosan tovább kiabáltam, de képtelen voltam szabályozni a hangerőmet.

- Az történik, hogy ez a gyökér alak itt, megcsalt téged! – mutattam a férfi felé, majd az ujjam a saját mellkasom felé fordult, amiben akkora csomó keletkezett, hogy azt éreztem, nem tudok rendesen lélegezni, mert a hirtelen kimondott igazság, amit hónapok óta tartogattam magamban, túl nagy erővel ütött vissza. – És ez meg itt elárult téged! Lefeküdtünk Minjae, az ég szerelmére, ha nem vetted volna észre, lefeküdtünk!

Hallottam, hogy a hátam mögött egy elkínzott nyögés szakad fel Yoongiból és sejtettem, hogy őt sem érhették kellemesen a szavaim. De nem tiltakozott. Nem mondott ellent, ebből azt szűrtem le, hogy ő is úgy gondolja, itt az ideje az őszinteségnek.

- Azon az éjszakán, amikor a pasid otthagyott téged, mert képtelen voltál lefeküdni vele, én ott voltam lent! És igen, hazudtam neked – böködtem a mellkasomat olyan erősen, hogy fájdalmat is okozzak magamnak és még többet bűnhődjek a tetteim súlya alatt. – Akkor én is lerészegedtem és szexeltem vele! – mutattam magam mögé vádlóan, kiadva magamból minden feszültségemet, hogy egyszer és mindenkorra le tudjam tenni ezt a terhet. – Lefeküdtem a barátnőm pasijával és még csak nem is... - szakítottak hirtelen félbe.

- Byul – Yoongi halkan szólt rám, de olyan nyomatékosan, hogy váratlanul elnémultam és csak a zihálásom hallatszódott a szobában. – Ennyi elég lesz, egyelőre.

Némaság telepedett ránk és mikor kinyitottam a szemem, szembe találtam magam azzal a Minjaevel, akivel még életemben nem találkoztam. A lány ezelőtt is tört már össze érzelmileg, de ilyen szintű kétségbeesést még egyszer sem láttam rajta. Mindkét kezét a szája elé szorította és a könnyei ugyan még nem folytak patakokban – ahhoz túlságosan is meg volt döbbenve -, de a tekintetében olyan iszonyatos kín tükröződött, hogy még én is kicsit visszahőköltem. Majd a következő pillanatban se szó se beszéd, sarkon fordult és kiviharzott a lakásból. Az ajtócsapódás utáni csönd volt a legborzasztóbb. Ekkor hasított belém, mit tettem. A szívem sebesebben kezdett verni és mikor a lábaimból kiveszett az erő, olyan gyorsan zuhantam a földre, hogy alig volt időm feleszmélni, csak a fájdalom után realizáltam, hogy az összes kis szilánk, ami az üvegem darabjaiból maradt alattam, mind a lábaimba fúródott, még az egyik kis is szakította a combomnál az anyagot.

Halkan felsírtam a fájdalomra, de nem amiatt jöttek belőlem a könnyek, az csak rásegített, hogy végre előjöjjenek belőlem az órák óta tartogatott érzelmek. Hátrafordultam ültömben és megpillantottam a férfit, ahogy félig felém lépett, gondoltam azért, hogy el tudjon kapni, mert ő előbbre látta az esésemet, de mivel már a földön voltam, nem tudott ellene mit tenni, így csak összepréselt ajkakkal, elkínzott arccal nézte a szenvedésemet, tehetetlenül állva a szilánkok között. Rajta volt papucs, ezért az ő talpának nem ártottak a pici éles tárgyak, de nem is a sarkába, sokkal inkább a szívébe fúródtak azok a kis tűk, amiket én is éreztem. Összetörtem az egyetlen igazi barátomat, akiben a legjobban megbíztam a világon és még csak fel se fogtam mi történt, annyira leittam magam.

- Yoongi – leheltem a reszketeg szavakat. – Mit tettem?