- Három napba telt, amíg megjelent a haragod – susogtam neki, miközben a hangos zihálása ellenére, még mindig a mellkasomhoz ölelve tartottam a fejét. – Megcsináltad Yoongi. Gyógyulsz – simogattam meg hüvelykujjammal a haját, de tudtam, hogy nem fogom tudni megnyugtatni még sokáig.

A férfi ismét felordított tehetetlenségében és földhöz vágta a második bögrét is, amit a kezében tartott. A szemem végig csukva volt, de annak ellenére, hogy számítottam a nagy robajra és a szétpattanó szilánkokra, egy kicsit még így is megugrottam ijedtemben. Vettem egy mély levegőt és megpróbálva lecsendesíteni a saját érzéseimet úgy akartam Yoonginak támogatást nyújtani, hogy meg tudjam őt tartani maximálisan. Kevés ilyen alkalom volt, amikor szüksége lett volna erre, de azokban a pillanatokban tudtam, hogy ott kell lennem, különben nem lesz bizalma, hogy visszatérjen az emberek közé és újakat ismerjen meg. Minjae tettei akkora csorbát ütöttek nem csak az önbizalmán, de még a saját lelki támaszán is, hogy azt éreztem rajta, hogy halványan előjött a régi szociális fóbiájának egy része. Ezért is maradtunk otthon egész nap, amikor csak tehettük.

A férfi heves és eszeveszett zihálása töltötte csak be a konyha levegőjét, éreztem rajta, hogy az egész teste be van feszülve. A hátán megkeményedtek az izmok, a nyakán kidagadtak az erek és olyan féktelen harag áradt belőle, hogy néha-néha azt hittem, nem fogom tudni megfékezni és el fog pusztítani mindent a lakásomban. Nem csodálkoztam, hogy ilyen nagy indulatok voltak benne, elvégre a Minjaevel való kapcsolatában úgy tűnt, mindent visszanyelt magába. És most így, hogy még az a düh is rátett egy lapáttal, miszerint kihasználták és semmibe vették őt, az érzelmek felfokozták egymást, így háromszoros erővel jöttek ki rajta, mint egyébként. Mikorra sikerült annyira megnyugtatnom, hogy legalább egy helyben tudjon maradni, már eltört egy bögrét, a földhöz vágta öt tankönyvemet, amiket Minjaenél is látott régebben és majdnem szétzúzta a lány szobájában maradt bútorok egyikét, annak ellenére, hogy a személyes holmijai már nem voltak ott. Azonban mikor felkapta a székét és hozzá akarta csapni az asztalhoz, szerencsére még időben közbeléptem, de ekkor tértünk rá a bögrék csapdosására.

Egy kicsit sem bántam. Utáltam a tudatot, hogy egy lakást osztottam meg a lánnyal és ugyanazokat a tárgyakat használtuk évekig. Gyűlöltem az együtt töltött emlékeinket, amik esetleg vidámak vagy szomorúak voltak, mert általában akkor kötődtünk egymáshoz a legjobban és akkor tudtuk igazán megérteni a másikat. És ezeket a mély kapcsolatokat nem akartam újra visszahozni magamban. Nem akartam örökké együttérző lenni, ki akartam én is adni a haragomat, hogy túllépjek a legjobb barátom elvesztésén, mintha csak egy gyászfolyamatot jártam volna végig. Yoongival együtt.

Az újabb bögre hatalmas, fülsértő csattanással landolt a kövön, mire a férfi szeméhez akartam volna kapni, hogy nehogy egy visszapattanó szilánk megsebesítse őt, de annak ellenére, hogy lehajtott fejjel állt már percek óta, úgy tűnt, még egyszer sem okozott fájdalmat saját magának. Biztos voltam benne, hogy ő is összeszorította a szemeit, ahogy én is tettem, minden egyes reccsenésénél a kerámiának vagy éppen az üvegnek, mikor mit tört darabokra.

- Utálom! Gyűlölöm – harsant fel a hangja, valahonnan a hasam környékén, tekintve, hogy a feje búbja a mellkasomhoz volt támasztva. – Hogyan voltam képes őt szeretni? Hogyan tehettem meg érte ennyi mindent? Hogy voltam képes odaadni magamat neki? Gyűlölöm, hogy még most is szeretem őt és képtelen vagyok elengedni, mindezek után is – ordította ki magából és éreztem a nyakán, hogy az egész gerince megfeszült a kiabálása közben.

Fájt ezt hallanom tőle, mert teljesen át tudtam érezni, miket mehetett keresztül. Összepréseltem az ajkaimat és felpillantva, megpróbáltam visszatartani a könnyeimet, de nagyon nehezemre esett. Én is rengeteg érzést elnyomtam magamban, mielőtt Yoongi el nem utasított volna, de miután megjártam vele aznap este a poklot, nagyon sok minden jött fel belőlem és akkor kezdtem el igazán érezni, milyen is az, amikor valaki nem tart vissza magában mindent. Megkönnyebbült és egyben az elején fájdalmas érzés is volt, de sokkal stresszmentesebbek voltak így a mindennapjaim, úgy talán még inkább, ha nem is lett volna ez a feszültség hármunk között. Így mikor megéreztem, hogy tétova ujjaival megmarkolja a pólóm alját, nem tudtam parancsolni magamnak – talán már nem is akartam – és a könnyek előtörtek a szemeimből, leperegve az arcomon, hogy a férfi sötét hajába hulljanak. Megszorította a ruhámat és tehetetlenségében, mindenféle szexuális kezdeményezést mellőzve maga felé húzott, mire gyorsan elengedtem a fejét és a nyakánál fogva feljebb vontam őt, hogy át tudjam ölelni a törzsét, ahogy ő azt szeretné. Puhán, forró tarkójára csúsztattam a tenyeremet és ahogy ő is átfonta a karjait a hátam körül, simogatni kezdtem a vállát a pulcsiján keresztül. A zihálása lassanként csillapodott csak, hosszú percek teltek el, amíg meg nem tudott nyugodni annyira, hogy rendesen tudjon beszélni hozzám, de a karjai, amikkel magához láncolt egész idő alatt, egy kicsit sem gyengültek el. Sokáig vártam, amíg végül vett egy mély lélegzetet és rekedtes hangon megszólalt.

- Miért akarod, hogy keresztül menjek mindezen?

Egy pár másodperces szünet után tudtam csak válaszolni, mert a túltelített érzelmi állapotban, nehezebben forgott az agyam, mint általában.

- Így jobb lesz – suttogtam lágyan. – Így rövidebb ideig fog tartani a gyászunk. Jobb, ha most kijön, mintha évek múltán is ezen kellene rágódnod. És – csuklott el a hangom. – Most itt vagyok én is neked. Én tudom neked pótolni azt a hiányt, ezért ez a legjobb alkalom erre.

A beálló csöndben hallottam, hogy nyel egy nagyot, a torka minden bizonnyal megfájdult a sok kiabálás hatására. Mielőtt azonban megszólalhatott volna, összeszedtem a bátorságomat és kimondtam azt, ami még bennem volt ezzel kapcsolatban.

- És te is itt vagy nekem, hogy pótolj egyet az én hiányaim közül.

Éreztem, hogy megdöbbentették a szavaim és megdermedt egy pillanatra.

- Byul... Mi történt közted és az apád között?

Egy pár pillanatig szólni se bírtam a meglepettségem hatására.

- Mi... ho... - akadtam el, majd megköszörültem a torkomat. – Miért érdekelne téged mi történt közöttünk?

- Régen sokszor mondtad, hogy milyen magányos voltál – mondta csendesen és éreztem, hogy csavargatni kezdi a hajamat az ujjai körül. – És általában a szüleinktől jönnek ezek a sérüléseink, amik miatt ennyit szenvedünk amikor felnövünk.

Némán hallgattam a szavait, nem is igazán hittem el, hogy tényleg ezt mondta az előbb.

- Mi... honnan tudod ezt?

- Lényegében, az én édesanyám volt az, aki befolyásolta az eddigi életemet – vallotta be színtelen hangon. – A gyerekkorom után történt egy-két családi dolog, amiről azt hiszem köze lehetett a szociális fóbiám kialakulásához meg a többi lelki gondomhoz a későbbiekben.

- De ez nem azt jelenti, hogy az én apám – kezdtem volna tiltakozni, de gyengéden félbeszakított.

- Tagadhatod, de ez nem változtat a tényeken – engedte el a hajamat és egy nagy, mély levegővétel kíséretében, lehunyva a szemét még jobban magához szorított, akár csak egy plüssmacit. – De nem kényszerítelek. Csak szeretnélek jobban megismerni, Byul.

Sokáig hallgattam, miután kimondta a nevemet és nem kevés gondolat villant át a fejemben azalatt a röpke másfél perc alatt. Tudtam mit kockáztatok ezzel, de ez megint csak arról szólt, hogy képes leszek-e megbízni még egy emberben Minjae után. Elvégre nem maradhattam egy páncélban egész életemben, elzárva magamat a többi embertől, attól félve, hogy megsérülök, mert így azoknak se adtam volna esélyt, akikben lehet, hogy megbízhattam volna. A lány után hagyott hatalmas űrt senki se volt képes betölteni, de az egyetlen dolog, amit tehettem, az az volt, hogy megpróbáltam valaki máshoz kapcsolódni ebben a nehéz időszakban. Ha nem próbáltam volna meg megbízni Yoongiban, lehet, hogy sohasem jövök ki az akkor jelenlevő bátortalanságomból más emberek felé. Ő egy olyan személy volt, aki a gyógyulást lehetőségét hordozta számomra, így mikor némán rábólintottam a vallomásom beleegyezése képpen a kérésére, tudatlanul is elindítottam egy folyamatot, ami mindkettőnkben gyökeret vert akkor. Tisztában voltam vele, hogy a férfi is elárulhat engem, otthagyhat bármelyik pillanatban, de akkorra már annyi szenvedésen mentem keresztül, hogy kezdtem megtanulni hogyan ne függjek másoktól, tudatalatt sem. Ő is tudta, hogy kiszámíthatatlan a jövő, mégis, a bizalmam, amit belé fektettem akkor, benne is átértékelt valami olyasmit, ami később segített neki túllépni a Minjae okozta káoszon. Mintha elértük volna azt a mélypontot, ahonnan már nem volt lejjebb, így csak felfelé indulhattunk tovább.

Másfél óra múltán, mikor sikerült minden romot eltüntetnünk a lakásból és idegességemben egy kicsit ki is takarítottam - ami nagy szó volt nálam és igen nagy zaklatottságra utalt a részemről – remegő lábakkal beléptem a szobámba, ahol Yoongi várt engem az ágyon fekve. Szemeivel a plafont pásztázta, ide-oda rebbent a pillantása az egyszínű felületen, de mikor meghallotta, hogy beléptem hozzá, felém fordította a fejét, majd felült. A tekintete nem tükrözött elvárásokat, nyomasztást vagy kíváncsiságot, csupán lágy együttérzést, mert tudta, hogy nagyon nehéz dologra készülök. Megköszörültem a torkom és feszülten leültem az ágy szélére.

- Mit szeretnél tudni? – kérdeztem és várakozásteljesen rápillantottam.

- Először is, ne érezd magad egy kínvallatáson Byul – szólalt meg puha hangon és visszafeküdt a takaróra. – Semmi sem kötelező.

Némán bólintottam, majd leszegve az államat, piszkálni kezdtem a vajszínű anyag szövetét. A körmeim közé csippentettem, majd megfeszítve és egyben magam felé húzva, engedtem, hogy kiszakadjon a szorításomból. Ezt újra és újra megismételtem és közben próbáltam a múltamra fókuszálni az édesapámmal, de a pótcselekvés teljesen elvonta a figyelmemet róla.

- Byul – szólalt meg halkan a férfi. – Szeretnéd, hogy kérdezzek?

Helyeslően hümmögve bólintottam, majd behajlítottam a jobb lábamat és feltettem az ágyamra, hogy jobban felé tudjak fordulni és ne a hátamat mutassam neki.

- Rendben akkor – nyújtotta el a szót, miközben elgondolkozott. – Hány évesen költöztél el otthonról?

Meglepett a kérdése, sokkal közvetlenebb, vagy egy régebbi eseményre utaló témát vártam volna, hogy majd felhoz, de megkönnyebbülten vettem, hogy mégse tette.

- Négy éve körülbelül, amikor egyetemre jelentkeztem. Minjaevel egy lakást béreltünk ki, mert már a gimnázium óta ismertük egymást – kezdtem el akadozni, amikor szóba került a lány. – Igen – köszörültem meg a torkom.

- Gondolom örültél, hogy a saját lábadra állhattál. Nekem nagyon sok súly került le a vállamról, amikor kirepültem a családi fészekből – jegyezte meg kissé csevegő hangnemben, hogy oldja a hangulatot.

  - Igen – értettem egyet szórakozottan és halványan elmosolyodtam. – Jó érzés volt. Végre azt tehettem, amit akartam és addig, ameddig akartam. Igaz, meg kellett tanulnom rendet tartani magam körül és kezelni az anyagiakat, de szerencsére egész gyorsan beletanultam, mert elég felelősségteljes voltam hozzá. Mondjuk akkoriban elég nagy problémákkal küzdöttem – halkítottam le a hangom akaratlanul is és lesütöttem a szemem. – Tudod, amit meséltem neked. A depresszióról, amiből Minjaenek kellett kirángatnia.

Felpillantottam a férfira, de csakis figyelmesen érdeklődő tekintetével találtam szembe magam, úgy tűnt, nem készül félbeszakítani. Vettem egy mély levegőt és belefogtam. Tudtam, hogy el kell mondanom mindent, mert ő már nem akarta tovább erőltetni a dolgokat. Emiatt hálás voltam, mégis, volt még bennem egy kis idegesség, mert nem sokaknak nyíltam meg ilyen mély szinten. Azonban Yoongi olyan ember volt, akiben egyszerűen meg akartam bízni. Nem azért, mert tudtam volna, hogy nem fog elárulni, hanem csak és kizárólag, mert egyszerűen emberileg úgy ismertem meg őt, hogy szerettem volna magam mellett tudni, mint támaszt és mint barátot, akivel bármit megoszthatok feszélyezettség nélkül.

- Az egész akkor kezdődött még, amikor kicsi voltam – kezdtem apró köröket rajzolgatni ujjammal a takaróba, egy örvényt formálva a huzatából, ami egyre szorosabban fonódott a bőröm köré, ahogy elmélyítettem azt. – Az apám katonatiszt volt és szinte az egész életét a seregben töltötte. Csak nyaranta jött haza mindig, amikor én és a két idősebb testvérem a nagymamáméknál töltöttük az időnk nagy részét.

- Két testvéred van?

- Igen, Haeju és Dasan.

- Mennyi év van közöttetek?

- A nővérem négy, a bátyám három évvel idősebb nálam – pillantottam rá, mire bólintott, jelezve, hogy folytassam. – Igen, gondolom ez fontos neked... úgy értem sejted, hogy mi volt. Ők ketten közelebb álltak egymáshoz, mint én és így mindig egy harmadik kerék voltam a játékokban. Tudod, sohase értem az ő szintjükre, mert amikor én nyolcéves lettem, ők ugye tizenegy és tizenkét évesek lettek, így teljesen más dolgokról kezdtek beszélni a hátam mögött, amiről nekem még nem szabadott hallanom vagy nem akartak megosztani velem. Mindig egyedül voltam. De aztán mikor már elég nagy lettem, hogy egyedül is elmenjünk nagyiékhoz nyáron, akkor kezdődött el számomra a pokol – éreztem, hogy összeszorul a torkom és egy nagyot kellett nyelnem, hogy eltüntessem onnan a gombócot, természetesen sikertelenül. – A bátyámnak és a nővéremnek volt egy játéka, amit nagyon szerettek velem játszani. Mivel édesapám katonatiszt volt, nagyon szigorú szabályok között nevelt minket – a takaró már szinte teljesen az ujjaim közé szorult, ezért ijedten kitéptem onnan a kezem és egy másik részét kezdtem el idegesen piszkálni. – Ő fiúkat szeretett volna. Nekem is fiúnak kellett volna születnem, ahogy Haejunnak is. Habár, mivel ő volt az elsőszülött, teljesen máshogy élte meg a helyzetet... Ő egy más taktikát választott, mint én. Nem lázadt, hanem inkább behódolt az édesapám akaratának és később, mikor megszületett Dasan, az irigység, amit az irányába érzett, teljesen elvette az eszét és elveszítette saját magát. Ő már évekkel azelőtt feladta magát, hogy én egyáltalán elkezdtem volna felfogni mi is folyik ott. Én nem voltam ilyen erős... Engem nem támogatott senki, nem adott erőt egy kisebb testvér titkos rajongása felém. Mielőtt még feleszmélhettem volna, már a rendszer foglya voltam és nem csak édesapám, de a testvéreim is bántalmaztak engem. Nem tudtak... nem tudott elfogadni – dadogtam, mert a gondolataim kezdtek szétesni, ahogy belemerültem a régi emlékekbe és lehunytam a szemem.

Hallottam, hogy Yoongi mellettem felkelt és ülve közelebb csúszott hozzám, majd puhán megsimogatta a hátamat.

- Byul – mondta puhán, mire vettem egy nagy levegőt és ismét nekiszegezve a tekintetemet a takarónak, tovább folytattam, nem foglalkozva a bennem tomboló érzelmekkel.

- Szóval a játék... Hasonlított egyfajta katonai kiképzésre. Arra kényszerítettek, hogy a sárban mászva szedjek össze dolgokat vagy bújjak át az általuk készített akadályokon, ássak ki kincsesládákat, vagy térképeket, ami mindig csak egy gagyi, műanyag doboz volt, amiben még kisebb koromban a csillogó ékszereimet tartottam, amiket annyira szerettem, csak aztán ők elvették tőlem – hadartam halkan, hogy minél gyorsabban visszatérhessek az eredeti témához. -, bogarakat kellett ennem, fára másznom és futóversenyt futnom velük, ahol sohase nyertem, mert ők idősebbek voltak nálam és általában csak nevettek rajtam – halt el a hangom.

- De miért? – bukott ki a kérdés Yoongiból, és mintha egy kis felháborodottságot is felfedeztem volna a hangjában, de rögtön megérintette az ajkait és bocsánatkérően leszegte a fejét. – Ne haragudj, nem akartalak félbeszakítani. Folytasd nyugodtan.

- Nem – ráztam meg a fejem. – Nyugodtan.

- Miért hagytad ezt? Erőszakkal kényszerítettek téged? – kérdezte kicsivel hevesebben, mint az előbb és a szemembe nézett, de csak pár másodpercig tudtam vele tartani a szemkontaktust.

- Yoongi... ez ennél bonyolultabb – próbáltam neki megmagyarázni zavartan. – Nem kényszerítettek semmivel, de tudod, hogy megy ez... bármilyen lehetőség adódik neked, hogy valamilyen téren kapcsolódj a vérszerinti testvéreidhez, hogy ne legyél olyan magányos egyedül, néha egy egész nyáron át, te is mindent megtennél, hogy kihasználd ezt a lehetőséget – hosszú szünetet tartottam, ahogy felrémlettek előttem a nagy, fákkal szegélyezett kert emlékképei. -  Az elején még nem tudtam mire vállalkozom, de ahogy telt az idő, eldurvultak a játékok. De akkor már édesapám is látott minket. Tudod miket tettem meg, hogy megfeleljek végre neki? – néztem rá kétségbeesetten. – Olyan dolgokon mentem keresztül, amiket egy gyereknek sem kéne átélnie. Nem tudtam abbahagyni. Azt akartam, hogy elfogadjanak, mert miután megtudtam egy véletlenül meghallott vitából, hogy fiúnak kellett volna születnem, egy csődtömegnek éreztem magam. A balettozást is abbahagytam. Elrejtettem a saját énemet és fiúsabbá váltam, a bátyám régi ruháit kezdtem hordani, csak hogy ne legyek az, aki vagyok – csuklott el a hangom és ismét leszegtem a pillantásomat. – De neki semmi sem volt elég. Nem tudtam neki megfelelni, csak azért, mert az voltam, aki – sírtam fel halkan és most nem rejtettem el a szomorúságomat. – Tudod mennyire fájt? Annyira szörnyű érzés volt – fogtam meg a homlokomat miközben a forró könnyek a torkomat mardosták. – Nem tudom, hogy voltam képes elviselni ezt tizenhét évig. Majdnem minden nyáron... és az anyám se szólt bele – zokogtam fel halkan, ahogy a mellkasomba belemarkolt a szörnyű felismerés. – Nem szólt egy szót sem – leheltem megsemmisülten. – Nem mert neki ellentmondani. Úgy függött tőle, mintha az apám egyfajta isten lett volna. Ah, te jó ég – halt el a hangom miközben a tenyerembe temettem az arcomat ahogy tovább próbáltam beszélni, a sírásom ellenére is. – El tudod képzelni milyen volt így felnőni nőként? Sokáig melltartót se mertem hordani... magamra se tudtam nézni a tükörben, mert nem azt láttam, amit kellett volna. Nem olyan volt a testem, amilyennek ők elvárták, hogy legyen – egy nehézkes sóhaj szakadt fel belőlem és Yoongi forró tenyeréből erőt merítve, ami még mindig a hátamon pihent, megpróbáltam tovább beszélni. – De a személyiségem is... nem szerettem, ha koszos lettem, vagy ha sokat kellett futnom, viszont szerettem az ékszereket, a csillogó dolgokat és a balettot. Igen, szerettem a lila színt is – nevettem fel sírva, ahogy felrémlett bennem az egyetlen boldog emlékfoszlány a múltamból. – Szerettem a lilát. Még most is szeretem. Az a kedvenc színem – néztem rá Yoongira, aki lassan felemelve a fejét rám nézett.

A tekintetéből szomorú együttérzés és akkora mennyiségű szeretet sugárzott, hogy kedvem lett volna erőteljesen magamhoz ölelni őt. Tudtam, hogy mondani akar valamit, de képtelen volt megszólalni. Lehet, hogy megleptem őt a túl intenzív érzelmeimmel, vagy a múltam brutalitásával, de az is eszembe jutott, hogy csak némasággal érzi át a helyzet súlyosságát. Lassan ismét simogatni kezdte a hátamat és én egy reszketeg sóhajt véve, rekedtes hangon megszólaltam ahogy elcsitult a zokogásom.

- Mikor végre elköltöztem onnan, ugyanez jött fel bennem. Csak sokkal nehezebb volt akkor még. És amikor hozzád menekültem az utóbbi hónapokban, szintén az a magány jött fel bennem, ami évekkel ezelőtt kísértett – jegyeztem meg csendesen. – Köszönöm, hogy itt voltál nekem.

- Segítettem? – szólalt meg váratlanul.

- Eddig senki sem tudott többet segíteni, mint te – nyúltam oda a nyakához és egy meglepően közvetlen és puha mozdulattal, megsimogattam a bőrét, majd a tenyerem lesiklott a vállára. – Te hoztál ki belőle, nem is egyszer. Őszintén hálás vagyok Yoongi.

Könnyel barázdált, nedves arcomon egy halvány mosoly derengett fel és ahogy felszipogva összetalálkozott a tekintetünk, életemben először nem éreztem szégyent, amiért más előtt sírtam ki a szomorúságomat.