Ajánlott zene: Alex Clare - Too Close (acoustic ver.)

Még a szar is belém fagyott, de határozottságot sugallva elindultam az irányába, miközben elkaptam tekintetem az övéből. Ezt a nőt mindenki ismerte, aki befolyással rendelkezett. Ezt a nőt mindenki ismerte, aki az étterem alkalmazottja volt.

Ezt a nőt mindenki félreismerte.

- Anyuka - illedelmesen hajoltam meg, a hangom szinkronban volt a testem remegésével, és kibaszottul nem tudtam, hogy most mitévő legyek.

- Ne szólíts így - hanglejtése pökhendi stílust vett fel, semmitmondó tekintettel indult el az egyik asztal felé.

Most mi a szart csináljak? Nem voltam hülye, már a fejemben a menekülési esélyeimet latolgattam, azonban ez a banya képes lett volna kirángatni engem a férfi mosdó ablakából. Simán bejönne utánam... A tekintete már fájdalmasan szúrt, ezért egy hangos, reményvesztett sóhaj után csigatempóban elindultam az asztal felé, majd helyet foglaltam szemben vele, így egymás kereszttüzébe kerültünk.

- Nem fogok kertelni. Hagyd békén a fiamat! El fogom innen vinni, és majd kigyógyítom belőled. A kisfiam nem lesz egy a fajtádból - leigázó hangnemben mondta, én pedig nem tudtam, hogy mi lenne a megfelelő válasz erre.

Ez a banya még apámnál is borzalmasabb volt... Jongin azt mondta, hogy a szülei nem sejtik, hogy vonzódik hozzám. Akkor most mi a szar van?

- Ezt miből gondolja? Nincs s-

- Ne hazudj nekem! Nem bírom, ha a szemembe hazudnak, és te most határozottan ezt csinálod. Láttalak titeket. Mindent láttam. Jongin jobbat érdemel. Majd külföldön feleségül vesz egy tisztességes lányt, téged pedig elfelejt. Csak hagyd őt békén!

- Anya! - mindketten a hang irányába fordultunk, Jongin vészjóslóan közeledett az asztalunkhoz. - Baekhyun, ne hallgass rá, ugye nem hitted el egy szavát sem? Nem foglak soha elfelejteni, nem tudlak - Jongin leült mellém, és próbálta megfogni a kezem, de én mindig hárítottam az érintéseit.

Jólesett volna a gyengéd cirógatása, de nem akartam az anyját még ennél is jobban dühbe hozni. Az szívem ezernyi apró darabra tört, miközben láttam Jongin kétségbeesett tekintetét.

- Fiam! Most azonnal beszállsz a kocsiba, nem mondom el még egyszer! - a banya hangja erélyes volt, Jongin pedig csukott szemekkel, idegesen sóhajtott.

- Kérlek, ezt még beszéljük meg. Találkozzunk később, oké? - bizakodva kérdezte, nekem pedig nem volt szívem a határtalan nyughatatlanságát egy elakadó lélegzetté tenni a szavaimmal.

Aprót bólintottam, Jonginról pedig legurult a megkönnyebbülés sziklája. Tekintete mérget fecskendezett az anyja szemeibe, de a nő ugyanolyan lekezelően és szigorúan nézte őt, mint pár perccel ezelőtt. Jongin felállt és mint egy kicseszett rabszolga, teljesítette az anyja kiszabott követelését.

- Utoljára mondom el, Jongin nem illik hozzád! - még egy utolsót belém döfött, majd ízléses, kifinomult mozdulatokkal felállt és már csak suhanó foszlányként láttam, ahogy a kocsival elhajtottak.

Mérhetetlen fájdalom töltötte meg a lelkemet, amikor végleg egyedül maradtam. Az étteremben lézengtek körülöttem az emberek, de egyetlen pillantást sem vetettem rájuk. Nem mertem a szemükbe nézni, ami bizonyára tele lett volna kizárólagos megvetéssel, undorral. Ebben a pillanatban úgy éreztem, hogy elvesztem a saját feneketlen tengeremben és megfulladtam benne. Nem tudtam kisodródni a partra, bármennyire is próbálkoztam.

- Mi a helyzet? - Jongdae kérdezte mosolygósan, kifürkészhetetlenül csillogó tekintettel, amikor már átöltöztem öltönybe.

- Szar az élet. Mitől van ilyen jó kedved?

- Király az élet - nevetve megpaskolta a hátam, majd el akart menni, de a karjánál megragadva közelebb rántottam magamhoz.

- Ma este segíts - ez inkább hatott kérdésnek, mint kijelentésnek, de úgy éreztem, ha legalább egy valaki nem lenne velem, akkor agybajt kapnék.

Bizonyára meglátta a szememben a sínylődést. Nagyon nehezen tartottam vissza a felszínre tárulkozó könnyeimet, de ebben a pillanatban Jongdae mintha tudná mire vágynék melegen átölelt, és nyugtatóan kezdte simogatni a hátam.

- Menj haza, beszélek Junmyeonnal. Majd később elmondod, hogy mi történt.

Hálás voltam neki, biztatóan rámosolyogtam, hogy velem minden rendben lesz, mert láttam az arcán a tehetetlenséget, a pánikot, hogy ezzel kapcsolatban nem tud nekem segíteni. Pedig ezzel segít a legtöbbet. Hogy tudja, hogy mire van szükségem.

Ilyen egy legjobb barát.

A kitartásom olyan, mint egy kulcstartó. Általában kipróbáljuk az összes kulcsot, míg végül kiderül, hogy az utolsóval tudjuk kinyitni az ajtót. Én nem rendelkeztem ennyi türelemmel. Egy szar alak voltam és akaratlanul is eszembe jutottak a múltbéli sebeim Jongin anyukája miatt. A rideg hozzáállása megfagyasztotta a fülledt levegőt abban a pillanatban és valami leigázót művelt; az étteremmel, Jonginnal, a lelkemmel... Nem is voltam tudatába annak, hogy mit csináltam, már csak azt vettem észre, ahogy kicsengett a telefon, és a másik oldalról lévő visszafojtott lélegzetét, miután felvette.

- Vannak neked... érzéseid? - feldúltan kezdtem, de a végére a hangom elhalóvá vált.

- Vannak - hezitálás nélkül mondta Chanyeol, én pedig legszívesebben megütöttem volna.

- Akkor gyere ide. Bizonyítsd be egy olyan emberen, akit tönkretettél, hogy van még szíved. Kíváncsi vagyok néhány válaszodra - érzéstelen hanggal mondtam, mint akinek nem fájna minden egyes szó, majd bontottam a vonalat.

Ha komolyan gondolja, ha ezek után jó embernek tartja magát, akkor el fog jönni.

Pár perc elteltével megdöbbenten konstatáltam, hogy kopogtattak. Nem gondoltam volna, hogy Chanyeol ilyen gyorsan ide fog érni, ezért nem is számítottam erre az opcióra. Gyorsan ajtót nyitottam, majd Jongin szinte felfalt a közelségével, bizsergetően átölelt, és a falnak nyomott.

Nem csinált semmit, mindössze ölelt, utána mélyen a szemembe nézett, de igazán jólesett. A közelsége, a meleg lehelete, ami csiklandozta a nyakam, a mélybarna íriszei mind-mind csak rontották a kialakult helyzetünket. Tudtam, hogy el kell majd engednem egyszer, azonban még nem voltam rá teljesen felkészülve. Nem éreztem szerelmet, viszont hatalmas támaszom volt, valamint eszeveszettül vonzódtam hozzá, és biztos voltam benne, hogy belé tudnék szeretni. Túl közel voltam hozzá. És abban is biztos voltam, hogy többet adott, mint amit viszonozni tudtam volna. Ettől függetlenül szar volt.

- Most bármit is teszek, az nem az én döntésem lesz. Ugye tudod? - próbált nyugodtságot színleli, azonban a remegő hangja elárulta őt.

- Tudom - feszülten bólintottam, miközben próbáltam a nappaliba invitálni Jongint, de ő a karomnál fogva megragadott, és falhoz passzírozott.

Egyszerre éreztem féktelen vágyat és rossz közérzetet, mert tudtam, hogy nem szabad ilyen gondtalan cselekedetekre gondolnom, viszont vonzott magához Jongin egész lénye.

- Anya azt akarja, hogy menjek el vele külföldre. El fogok vele menni, hogy biztosítsam őt, hogy túl vagyok rajtad. Csak hogy ez nem így van, ugye tudod? Sosem foglak elfelejteni - meg akart csókolni, de én hosszas civódás után a szívemben elfordítottam a fejem. Egyikünknek sem lett volna jó, csak még fájóbbá tette volna a búcsút. - Nem kérhetem azt, hogy várj meg. Nem fogom ezt kérni, de minden porcikám ezt kívánja. Annyit kérek, hogy ha visszajövök, és még nem felejtettél el, találkozzunk. Én várni foglak.

- Meddig leszel külföldön?

- Nem tudom, talán egy év, talán több. Anyám nagyon makacs nő...

- Ó, volt szerencsém hozzá - mindkettőnk ajka mosolyba lendült, miközben én végigvezettem ujjaimat Jongin feszes mellkasán. - Mindenki azt hitte első benyomásra, hogy egy tünemény. Ezért nem is gondoltuk a többi alkalmazottal, hogy dúsgazdadok vagytok. Mindenki félreismerte - feljebb vezettem a kezeimet a tarkójára, miközben az ujjaim köré csavartam selymes tincseit.

- Engem is mindenki félreismert - keserűen elmosolyodott, majd zaklatottan az órájára pillantott.

- Mikor jár le az időnk?

- Most - mondta elakadó lélegzettel, majd a homlokát az enyémnek döntötte.

Megszakadt a szívem, ahogyan kétségbeesetten simította végig a testem, mintha bármelyik percben elveszíthetne. Egész életemben ismertem a fájdalmat, de ez most számomra is újdonság volt. Ezt a fájdalmat magamhoz öleltem. Két kézzel kapaszkodtam belé, olyan erősen, ahogyan csak bírtam, mert sosem akartam elfelejteni azt a kötődést, amit iránta éreztem.

*

Ez egy olyan rohadt reggel volt, aminek nehéz volt nekikezdeni. Ágyban kellene maradni. De ez csak egy kósza gondolat volt, amiből legfeljebb egy csontokat ropogtató nyújtózkodás maradt. Az ágyat rohamtempóban otthagytam, hogy még véletenül se jusson eszembe visszabújni a meleg takaró alá és berögzötten a fürdő felé vettem az irányt. Nem akartam farkasszemet nézni a tükörképemmel, a betegesen beesett szemeimmel, ami kimerültséggel és fáradtsággal átitatott volt. Nem akartam a múltra gondolni, de az agyam csak egy mondaton kattogott nyughatatlanul.

„A fiam nem lesz egy a fajtádból".

Hát ez lennék én? Egy elkeseredett buzi... Egy elkeseredett buzi, akinek nincs élete.

- Nyisd már ki! - az ajtót olyan erővel ütötték, hogy szinte kiszakadt a helyéről.

És én tökéletesen tisztában voltam vele, hogy ki rendelkezik ilyen mérhetetlen vehemenciával. Kettős érzelmekkel nyitottam ki az ajtót, egyszerre akartam megölni, viszont választ követeltem a kérdéseimre.

- Nahát, mit keres itt a tökéletesség megtestesítője?

- Fejezd be! Nem vagyok az, ezt te is tudod - be akartam zárni az ajtót, de Chanyeol elkapta a karom, és kényszerített, hogy a szemébe nézzek.

- Tegnap este mondtam, hogy akkor gyere. Nem vagyok kíváncsi a magyarázatodra - el akartam lökni, de még csak annyira sem sikerült, hogy megmozduljon.

Játszi könnyedséggel lökött beljebb, de egy pillanatra sem engedett el. Rohadtul idegesített, hogy nekem kellett volna így bánnom vele, elvégre a csicskám volt.

- Én csak... sajnálom - mondta zavarodottan, a szemei csillogtak valami elfojtott vágytól.

- Azt, hogy nincs szíved? Hogy egy lelketlen alak vagy? - tettem fel a költői kérdést, miközben acélos mosollyal végig a szemébe néztem, de ő egy pillantásra sem volt hajlandó.

- Nem vagyok az! Meg kell értened, hogy miért tettem - a hangja megbánást hordozott magában, igazi bűntudatot.

- Kibaszottul nem értem meg, Chanyeol! - tettetett nyugodtsággal sétáltam beljebb a nappaliba, miközben ő követett, és frusztráltan igazgatta a nyakkendőjét. - Nincs meleged abban a szarban? Nem kényelmetlen?

- Reggel van. Még nincs meleg - érthetetlenül nézett rám, mintha a világ legnagyobb hülyéje lennék. - Beszéltem Junmyeonnal. Látta, hogy szarul vagy, ezért ma nem kell bemenned dolgozni.

- Végre egy jó hír. Junmyeon, az a rohadék... - elmosolyodtam rajta, és jólesett, hogy a főnök törődött velem. - Akkor ezek szerint van egy teljes napom, hogy kínozzalak - most még jobban elmosolyodtam, és figyeltem Chanyeol reakcióját.

A szemei a kétszeresére nőttek, kétségbeesett tekintete most valami segélykiáltásért könyörgött, én pedig kirobbanó örömmel konstatáltam mindezt. Mert a legjobb öröm a káröröm. Nem csinált semmit, csak állt egyhelyben, mint valami cseszett agyhalott.

- Mit akarsz tőlem? - a hangja megviselt volt, az arca reményvesztettséget sugárzott.

Ó, mit nem akarok tőled, drága Chanyeol.

- Ne aggódj - mondtam neki bizalmat sugallva, de a gondolataimban már az abszurdabbnál abszurdabb feladatokat pörgettem le.

- Te nem vagy normális! - eszeveszettül ordibálta, amikor már erősen kapaszkodtam belé, kezeimet a nyaka köré kulcsolva. - Bárki megláthat minket...

- Ugyan már, ez a tengerpart, senki nincs itt ilyen korán.

- Ez is azt bizonyítja, hogy egy hülye gyerek vagy. És miért jó neked ez, ha a hátamon cipellek? - kérdezte nagy levegővételek közepette, majd megindult a homokos talajon.

- Mert kényelmes vagy.

Éreztem a kora reggeli csípős szellőt, hallottam a tenger robaját és meglepően jó volt a kedvem, hogy Chanyeollal lehettem. A zakóját levette, így a fekete ingen keresztül kirajzolódott a hátizma, amire tökéletes rálátásom volt. Nem bírtam tovább, az érzéseim szinte felfaltak, belefúrtam az arcom a nyakhajlatába, és beszívtam a férfias illatát. Nehéz volt kontrollálni magam, a feltörekvő érzelmeimet, de acélosan helyt álltam, azt hiszem.

- Ezt... most mégis miért csinálod? - a hangja zavart volt, egy pillanatra felém nézett, de így az arcunk vészesen közel volt, ezért gyorsan elkapta tekintetét az enyémből, és újra az utat nézte.

- Te sem árulsz el nekem semmit, ezért én sem fogok.

- Meddig kell még ezt csinálnom?

- Sokáig.

- Meddig kell még itt maradnunk?

- Sokáig. De ne dumálj, inkább menjünk be a vízbe - ingerülten kezdtem el, idegesített az állandó kérdés-sorozata.

- Szarrá akarsz fagyni?! Én biztos, hogy nem megyek be...

- Pedig bemegyünk mindketten. MOST - hangom ellentmondást nem tűrően csengett, Chanyeol pedig lemondóan sóhajtott, és lassan a tenger felé vette az irányt. - Élvezni fogod.

- Ja, hát persze...

Komolyan, még egy hisztis liba sem rinyált ennyit, mint ő. Idegesítően lassan ment, de nem akartam rászólni emiatt is, ezért hagytam, hogy a saját tempójában érjünk a vízbe. Ahogy egyre közeledtünk éreztem a hideget a talpamon, ahogy a tenger nagy hullámokban érte. Mint mindig, most is Chanyeolnak volt igaza, a víz jéghideg volt, amit a kora reggeli enyhe szellő csak tetézett. Hirtelen felindulásból a fodrozódó hullámokba dobott, én pedig kapálózva próbáltam a felszínre jönni.

- Baszd meg! - ordibáltam, és a szemébe fröcsköltem a vizet, amit ő minden alkalommal hárított.

- Nyugodj már meg, te akartál annyira bejönni - nevetett, miközben én próbáltam a testét a vízbe passzírozni, de meg sem mozdult.

Kinevetett engem, és ezt nem hagytam annyiban. Mindenesetre tudtam, hogy élvezni fogja. A hátára ugrottam, ezzel kizökkentve őt az egyensúlyából, de sikeresen megtartott mindkettőnket. A dereka köré kulcsoltam mindkét lábam, hogy biztonságban érezhessem magam, és ne kerüljek még egyszer a víz dermesztő hullámai közé. Már meg sem lepődött rajtam, egy mozdulattal a térdhajlatom alá nyúlt, és ő biztosította, hogy le ne essek.

- Menjünk beljebb.

- Szerintem már eléggé szarrá fagytunk - mosolyogva mondta, miközben rám nézett, és már őt sem zavarta, hogy az arcunk vészjóslóan közel volt egymáshoz.

De annyira közel, hogy ha egy apró mozdulatot tettem volna, az ajkunk összeért volna. Byun Baekhyun, most embereld meg magad, hogy ne tegyél semmit. Meg kellett valahogy mentenem magam, meg a kicseszett szívemet, amit ebben a pillanatban egy fél ország hallhatott, annyira hangosan és hevesen vert.

- Igazad van, inkább menjünk ki.

Reszketve, mégis gyermeki jókedvvel futottunk a nappaliba, a vérfagyasztóan hideg tengertől a ruhánk ránk tapadt, de abban a pillanatban ezt nem bántam. Viszonylag hamar hazaértünk, a tenger nem volt messze a lakásomtól, Chanyeol pedig vacogó fogakkal sürgetett mindig, hogy menjünk gyorsabban.

- Törölköző? - sietve kérdezte, én pedig lelki szemeim előtt láttam, ahogy félmeztelenre vetkőzik, ezzel lassan az őrületbe kergetve engem.

De most komolyan, mi van velem?!

- A fürdőben, második fiók - szinte nagyvonalakban mondtam, majd halkan felszisszentem, mert éles fájdalmat éreztem a vádlimban.

- Mit csináltál? - kíváncsian kérdezte, majd a kanapéra ültetett, ő pedig letérdelt elém.

Ó, te jó ég...

- Biztos akkor ütöttem be valami szarba, amikor beledobtál a vízbe.

Megbánóan nézett rám, majd a tekintetét egyből elkapva az enyémből lassan a vádlimhoz ért és bizsergetően masszírozni kezdte. Nem hittem a saját szememnek, hogy Park Chanyeol SAJÁT AKARATÁBÓL ilyenre vetemedett. Eddig mindig csak akkor tett ilyen számomra jóleső dolgot, ha megparancsoltam neki. A haja nedves volt és összevissza állt, a fekete ing még jobban kiemelte mellizmait és nekem rohadtul tetszett ez az igencsak félreérthető szituáció. Már szinte nem is éreztem a fájdalmat, csak megbabonázva néztem őt, egy pillanatra sem akartam elengedni látómezőm elől. Lassan, nyugtató-gyengéden masszírozta a vádlimat, miközben én arra gondoltam, hogy bele akarok túrni a nedves hajába, hogy apró csókokat akarok hinteni a nyakára. De ez teljesen normális vízió volt egy meleg fiútól, mert Chanyeol vonzó volt. Minden számára sematikus érintése bennem egyre több megmagyarázhatatlan érzést keltett.

De a valóság már csak ilyen; az elképzeléseink megsemmisítője volt.

- Mi az? - kérdezte, miközben újból rám nézett, én pedig valami újat láttam a tekintetében.

- Semmi, csak... az istenit!