Ajánlott zene: BTS - Coffee

Lélegzetvisszafojtva bámultam rájuk, de nem zavartatták magukat, mintha kizárták volna a külvilágot, mindent elsöprően elmerültek egymás sokat sejtető tekintetében. Képtelenség volt ez a pillanat, kettős érzelmek kavalkádja bontakozott ki a lelkemben. Az nem lehet igaz, hogy ennyire félreismertem volna a legjobb barátomat. Azt az embert, aki még pár nappal ezelőtt leigázóan büszkélkedett vele, hogy hány nő kapott rá a Jongdae-horogra. Kinézetre sem látszik, hogy meleg lenne, nem olyan tipikus a viselkedése, amiből száz százalékosan lehetne következtetni. Bár igaz, hogy rólam is csak nagyon kevesen tudják első pillantásra, hogy a saját nememhez vonzódom. De ha ez a féltve őrzött titkom kiderülne, biztos vagyok benne, hogy a ribancok új főfogás után kutatnának a köret mellé - aki egészen mostanáig én voltam.

- Khm - magamra tereltem a figyelmet, amitől hirtelen rebbentek szét, és a rémült tekintetük rám szegeződött.

- Meg tudjuk magyarázni! - kezdte rögtön Jongdae, de bármit mondhatott, tudtam, hogy csípőböl fog hazudni.

- Várj, kitalálom. Véletlenül megbotlottál és hyung kisegített a szájával - szarkasztikusan kezdtem el, keresztbe tett karokkal, mérlegelő tekintettel.

- Baekhyun, tényleg nem az van, amit gondolsz!

- Akkor magyarázd el, hogy mi a szar van - a hangom tele volt indulatos éllel, lángra lobbant a belső haragom, amiért engem elítélt emiatt, pedig semmivel sem jobb nálam. Láttam, ahogy hevesen bólogatatott a fejével, és már el is indult, de én megállítottam. - Nem tőled. Hyung fogja elmondani.

- Baekhyun, ezt higgadtan is meg tudjuk beszélni. Gyere, meghívlak egy kávéra - mondta nyugodtan, rajta nem látszott a kétségbeesés egy apró jele sem, higgadtan tolt az étterem felé, végül leültünk a hetes asztalhoz, a lehető legmesszebb minden gazdag vendégtől.

- Szóval?

- Szóval... mi történt köztetek? - kezdtem el a kérdés-sorozatom legelső ékkövét. Frusztrált voltam amiatt, hogy én valószínűleg idegesebb voltam, mint ő.

- Igazság szerint semmi... - először az asztal fehérarany terítőjét fixírozta, majd mélyen a szemembe nézett. - Semmi, amit ne élveztünk volna.

- Dugtatok? - először elszégyelltem magam az erkölcstelen kérdés miatt, de aztán rájöttem, hogy most nem főnök és alkalmazott között zajlott a beszélgetés, hanem két ember között, akik egyenrangúak voltak.

Mosolyogva kortyolt a latte macchiatójából, az én testemben pedig forró kávéként áramlott végig a feszültség, a legkisebb sejtjeimig bejutva.

- Akármennyire is vagyunk barátok, nem hiszem, hogy rád tartozna a szexuális életem. Viszont te vagy Jongdae legjobb barátja, ezért elmondom. Nem, nem feküdtünk le.

- Mióta vagytok együtt?

- Erős túlzás ezt kijelenteni. A bulin csókoltam meg először, ez volt a második alkalom - szemrebbenés nélkül válaszolta, mintha egyáltalán nem érdekelné Jongdae.

Legjobb barátként ezt nem emgedhettem.

- Szóval nem is érdekel? - kérdeztem szemrehányóan, enyhe fintorral az arcomon.

- Ha nem érdekelne, akkor nem csókoltam volna meg. Most te mesélj. Mi van közted és Jongin között?

Egy pillanatra megállt az összefüggéstelenül kalapáló ütő a szívemben, és úgy éreztem, mintha láthatatlan csapdába kerültem volna, amiből nem volt menekvés, mert túl jól ismertem Junmyeont.

- Mi lenne köztünk? Barátok vagyunk - próbáltam röhejesen közömbös maradni, de az ajkaim remegése elárult előtte.

- Ugyan, kérlek - mosolyogva hajolt előre, a tekintetével azt közölte, hogy neki nem lehet hazudni. - Láttam egy-két dolgot. Ahogy tudok is dolgokat. Ne felejtsd el, ez még mindig az én éttermem.

- Pontosan mit láttál? - kérdeztem puhatolózva, miközben remegő lelkem összetört darabkáit szedtem össze, hogy fel tudjam tenni a kérdést.

- A lényeg, hogy neked kibaszottul tetszik Jongin. Valld csak be.

- Jó, rendben van, és ha tetszik? Olyan nagy bűn ez?

- Egyáltalán nem az. Örülök nektek, mindketten annyira magányosak voltatok. De vigyázz, nem feltétlenül az első megérzés a legjobb - egy sejtelmes mosollyal az arcán felállt az asztaltól, és magamra hagyott a gondolataim félelmetes zugaival.

Amint elment a főnök, Jongdae azon nyomban elfoglalta a helyét, de ő idegesnek látszott, kétségbeesett tekintettel bámult rám.

- Mi a szar van, Jongdae?

- Én... Nézd, tudom, hogy egy aljas voltam, de a bulin elfogott engem a féltékenység. Te is voltál már vele úgy, hogy nem szabad, hogy nem jó ez az érzés, de nem tudsz ellene mit tenni? Utálom, hogy ezt érzem, de kibaszottul nem tudok Junmyeonnak ellenállni. És amikor ott voltunk a bulin, és ott volt Sehun is, beszélgetett vele féltékeny lettem, és...

- Állj! Sehun? - kérdeztem remegő hanggal és testtel, miközben abban reménykedtem, hogy csak félrehallottam ezt a számomra keserves nevet.

- Igen, Sehun. Annyira furcsa volt, mintha direkt csinálta volna, egész végig mosolygott rá, és akkor mentem oda hozzád segítséget kérni - indulatosan mondta, a szeme szinte megcsillant a féltékenységtől.

- Nem emlékszem a tegnap estére. Totál képszakadás. És mi történt utána? - eltereltem a témát, nem akartam Sehunról beszélni.

- Utána... basszus, megcsókolt. És élveztem. Annyira élveztem, Baek.

- Jongdae, többet érzel Junmyeon iránt?

- Nem tudom. Kívánom őt, meg minden. Tudod, milyen kíváncsi vagyok, eleinte csak ki akartam próbálni milyen lehet férfival, de másképp reagált a testem, jobban, mint eddig bárkire. Ne haragudj rám - megbánóan nézett rám, nekem pedig hirtelen olvadt fel a jégszivem. - Ne haragudj, hogy olyan fasz voltam. De felejtsük el, és tartsunk egy pasis estét, vagy mit.

Megmosolyogtatott, boldog voltam, hogy ezt mondta. Nem látszott már a tekintetében a burkolt undor, semmi olyan, amitől irtózott volna. Úgy éreztem, hogy visszakaptam a régi Jongdae-t, akinek elmeséltem minden féltve őrzött titkomat, akivel mindig őrületes nagy bajba keveredtünk, akivel önmagam tudtam lenni. Visszakaptam őt.

Hazaérve nem vágytam semmi másra, csak hogy a puha ágyamban végre álomra hajthassam a fejem. Túl sok volt ennyi új információ a mai napra, illetve Sehun neve is borzongással töltött el. Nem akartam őt újra látni és felszakítani a régi összevarrott sebeket, amelyek még nem gyógyultak be teljesen. A nappaliba érve érthetetlenül bámultam Chanyeolra, aki ülőhelyzetben aludt el, a feje majdnem lelógott a kanapéról. Igazság szerint meglepődtem, hogy még itt találtam őt, de a fárasztó feladatok után talán következtethettem rá, hogy ezt a laza feladatot meg sem fogja érezni. Olyan nyugodtan aludt, olyan békésen, egy allatomos ránc sem ékesítette az arcát. Nem szerettem volna feldúlni az álmaiból, de én Byun Baekhyun voltam... Halk léptekkel osontam a kanapéhoz, egy szusszanásnyi időt hagytam magamnak, ameddig közelről is megnéztem az arca minden apró részletét. Nem mertem levegőt venni, nehogy emiatt keljen fel, ezért lélegzetvisszafojtva kerültem hozzá egyre közelebb az arcommal. Ugyanolyan érzelmeket tükrözött az arcmimikája, mint pár perccel ezelőtt, ezért elmorfondíroztam rajta, hogy melyik lenne a legkegyetlenebb opció a felébresztéséhez, miközben pár perc céltalan elidőzés után megállapítottam, hogy Chanyeol kibaszottul helyes volt.

- CHANYEOL - torkom szakadtából kiabáltam, direkt közel a füléhez, hogy még intenzívebb legyen a hatás, amit el szerettem volna érni.

Hatásos volt. A szemei hirtelen pattantak ki, és ijedtében legurult a kanapéról, sínylődve ért a kemény földre.

- Baszd meg!

- Látnod kellene magad. Nagyon vicces fejet vágsz - heves hahotázások közben töröltem le a szemem sarkából a kibuggyanó könnyeimet, miközben Chanyeol haragos tekintettel, értetlenül meredt rám.

- Ez most mire volt jó? - kérdezte idegesen, én pedig próbáltam értelmes választ kreálni a gondolataim rengetegjéből.

- Azért, mert fáradt vagyok és idegesítesz.

- Dehát te mondtad, hogy maradjak! Jó, rendben. Megyek már - látszott rajta, hogy nem akart vitatkozni, ezért a kijárat felé indult kifejezéstelen arccal.

Legszívesebben visszahúztam volna a lakásba, hogy aludjon velem, vagy legalább csak maradjon mellettem, amíg el nem alszom. De az átkozott büszkeségem acélt fűzött bűnös akaratába és már csak meredten bámultam Chanyeol hátát az este félhomályában, ahogy egyre távolabb került a bejárati ajtótól. Fogalmam sem volt róla, mit éreztem ebben a percben, de a szívem csapdába került, és fájdalmasan sajgott, ahogy Chanyeol egyre messzebb került. Vágytam valaki közelségére, hogy valaki hosszan magához öleljen, és hogy legyen végre valami érzelemdús élményben részem.

*

Másnap az étteremben még mindig furcsa volt a légkör, nem volt semmi sem olyan monoton, mint tegnap, viszont velősen megváltozott a hely értékrendje. Junmyeon javulótendenciát mutatott - amióta annyira elfoglalt a sok búvóhely keresésével, hogy találjon egy helyet, ahol nyugodtan megcsókolhatja Jongdaet -, legalábbis nem figyelt olyan fegyelmezetten és fókuszálva az alkalmazottakra. A legjobb barátom és én még nem beszéltünk a mai nap folyamán, mert ő is elfoglalt volt - nézőpont kérdése, hogy éppen a pincérkedéssel, vagy a főnök szájával. Azért néha-néha egymásra néztünk, olyankor a mogyoróbarna szemei melegséget sugároztak, testvéri szeretetet. Örültem, hogy a barátságunk már nem az óceán feneketlen mélységébe hanyatlott, hanem ismét felszínre tört, a legősibb erővel, amit az ember elképzelhet. De egy valami aggasztott, emiatt pedig Junmyeon keresésére indultam, mert csak ő tudott választ adni ennek az elcseszett szívritmus csapdának.

Viszonylag sokan voltak kora reggel, a főnök pedig azt javasolta, hogy bonyolítsuk le ezt a beszélgetést az öltözőben, hogy ne tudjon megzavarni egy-egy harsány kacagás, vagy a mi beszélgetésünkre kiéleződő fülek.

- Hyung... milyen ember Chanyeol? - először határozottan kezdtem el, majd fokozatosan vált a hangom egyre halkabbá és bizonytalanabbá, amint átgondoltam a kérdést.

- Emiatt zavartál meg engem és Jongdae-t? - cinikusan kérdezte, majd folytatta, amint látta a megbánó tekintetemet. - Chanyeol olyan ember, akivel bármikor szívesen elengedném a lányom randizni, azonban szemmel tartanám. Őrületesen nagy szíve van, és maximalista, amióta az apádnak dolgozik. Számára minden feladat egy újabb megpróbáltatás, amit szeretne jól teljesíteni, emiatt keményen dolgozik. Viszont az éremnek is két oldala van.

- Tehát én csak egy feladat lennék neki? És miért vagy ennyire kétértelmű?!

- Te egy olyan ember vagy, aki kihívást jelent számára. A kétértelműség pedig maga Chanyeol. Egyébként miért engem kérdezel? Mostanában többet vagy vele, mint én - válaszolt diplomatikusan, a gyomromban pedig életveszélyes lavina keletkezett. Zavarba jöttem Junmyeon kérdésétől, amelyre magam is kerestem a választ.

- Mert... Ti régen jó barátok voltatok, mi meg utáltuk egymást.

- Ugyan már, Baekhyun... sohasem utált téged. Mindössze a főnöke utasításait követte, ezért volt minden. Semmi sem úgy történt, ahogy te gondolod.

- Van egy olyan érzésem, hogy te tudsz valamit, amit én nem - bevetettem nála a vesékig hatoló pillantásom, mire ő csak mindentudóan elmosolyodott.

- Sok dolgot tudok, amit te nem. És ha most megbocsátasz, vár rám Jongdae. Ne zavard az elkövetkezendő fél órában, ez egy szent és sérthetetlen parancs! - felállt, majd lassan és kimérten kisétált az öltözőből, én pedig úgy éreztem, hogy a szívem menten kiszakad a helyéről a sok kifürkészhetetlen információ miatt.

Érdekelt Junmyeon véleménye, hogy mit gondol Chanyeolról, de tisztában voltam vele, hogy ezt nekem kell kiderítenem. Lehet, hogy félreismertem őt.

Ó, főnök, drága főnök, hogy rohadna meg! Nem értettem, hogy miért kellett pincérkedéssel töltenem a munkám felét, amikor több kárt okoztam, mint hasznot. Mindenesetre délelőtt nem okoztam annyi bajt, egyáltalán nem törtem el egyetlen tányért sem és egyszer sem botlottam meg. Remekül haladtam, hogy majd a következő életemben esetleg profi pincér lehessek. A hetes asztalhoz vittem ki a kért rendelést, majd amikor leraktam az asztalra a porcelántányért valaki végigsimított a derekamon, mire a meleg borzongás hullámokban tört rám. Lopva oldalra fordítottam a fejem, megpillantottam Jongint, aki azt közvetítette a tekintetével, hogy kövessem őt. Az öltöző felé vette rohamléptekben az irányt, majd a sokat sejtető tekintetével bámult rám csibészes mosollyal, mielőtt bezárta volna az ajtót. Még a lélegzetem is elakadt egy másodpercre, ahogy végignéztem rajta. Beharapott ajkakkal követtem őt, minden porcikám sóvárogva epekedett utána, hogy végre megint érezhessem teste melegét. Amint bezártam az ajtót megbéklyózott a karjaival, és szédítően mély ölelésbe vont, amitől tökéletesnek éreztem ezt a pillanatot. Még jobban magamhoz húztam, miközben körbefontam dereka körül a kezeimet, és a mellkasára hajtottam a fejem.

- Hallod ezt? Ilyen tempóban ver a szívem, amennyiszer csak meglátlak - dünnyögte mély hangon, én pedig még jobban hozzásimultam, miközben halványan elmosolyodtam. Biztosra vettem, hogy az én rohamtempóban kalapáló szívverésemet is hallotta, mert úgy éreztem, hogy menten kiugrik a helyéről. - Ráérsz ma este?

- Mit terveztél? - derekáról a mellkasára vezettem a kezem, ő pedig odaadóan, megbabonázva bámult.

- Mennyire ósdi az a szöveg, hogy meglepetés?

- Nagyon ósdi, körülbelül Joseon-kori - mondtam mosolyogva, mire ő is mosolyra húzta telt ajkait, és egyetértően bólogatott.

- Akkor csak annyit mondok, hogy remélem nem fogod nagyon utálni.

Azt mondják, hogy amikor vársz valamire, akkor lassabb az idő feltartóztathatatlan folyása. Monoton ritmusát gyakran hasonlítják a kerék körforgásához. Hát ez baromira nem igaz. Olyan gyorsan telt az idő, hogy észre sem vettem, ahogy Jongin kirángat a küszöbön és az étteremmel szembeni irányba húz. Az utcán elengedte a kezem, amit megértettem, mert a világ tele van szidalmazó emberekkel. Szeretek mindenkit felébreszteni a mélyen lappangó álmából, valamint szeretem az embereket irtózatosan kikérdezni. Szerintem Jongin is tisztában volt vele, hogy ezt most nem ússza meg.

- Szóval, mióta vagy... tudod - a legjobbkor hagyott el a beszédkészségem, remek.

- Igazából nem vagyok meleg. Csak hozzád vonzódom. Nagyon - a tekintetembe fúrta a tökéletes barna szemeit, amit a félhold ezüstös ragyogása még jobban kiemelt.

- Ó.

- Egyszer tartottam egy különleges napot, ahol megnéztem minden férfit. Mindenfélét láttam; szőkét, barnát, soványabbat, alacsonyabbat... De egyik sem vonzotta a tekintetem. Nem tudtam azt mondani egyikre sem, hogy megfogott volna a külsejével. Te viszont szinte sugárzol. A személyiségeddel, ez az ami igazán megfogott benned. Baekhyun, annyira féltem először. Nem mondtam el a szüleimnek, mert nem értenének meg. Viszont azt már elfogadtam, hogy kedvellek.

A szívveresém hurrikánszerűen ostromolt, és a tenyerem is leizzadt. Nem számítottam erre.

- Én is kedvellek - őszintén mondtam, ő pedig megfogta a kezem, amint beértünk egy kevésbé nyüzsgő helyre.

Egy hatalmas ház felé húzott, de én megtorpantam. Tényleg, bazi nagy volt. Honnan volt neki erre pénze?

- Akkor költöztem el, amikor beismertem saját magamnak, hogy tetszel. A szüleim ragaszkodtak ehhez a házhoz. Megadták a módját az elköltözésemnek.

- De mit csinálsz itt egyedül? Ebben a házban egy hadsereg is elférne - mondtam enyhe túlzással, mire ő alig látszó görbére húzta ajkait.

- Itt lakik a nővérem is. Neki elmondtam. De nem a házunk körbemutatását terveztem első randinak - amint kimondta feszülten bámult rám. - Persze, csak ha szeretnéd, hogy több is legyen. - válaszképp csak bólogattam, Jongin pedig megkönnyebbülten sóhajtott. - A nővérem most nincs itthon - kézen ragadva húzott a kerítéshez, majd az utcára beérve pár percre magamra hagyott.

Az udvar katonás rendben volt, minden egyes szegletben meg lehetett találni a zöld színt. Látszott a gondozott kerten, a valószínűleg méregdrága pázsiton, a törékeny virágokon, amiket több tucat lámpa világított meg, hogy gazdag környezetben nevelkedtek. Már-már olyan gazdagban, amit az én apám teremtett nekem. A távolból kutyaugatást hallottam, majd megpillantottam Jongint két pórázzal a kezében rohanni a kiskutyák után. Az egyik kutya nagyon vehemensen ugrált körbe, én pedig vigyorogva hajoltam le hozzá, és simogatni kezdtem.

- Hát te vagy a világ legaranyosabb kiskutyusa.

- Felváltva szoktuk őket sétáltatni. Van egy kedvenc helyünk, ahova vinni szoktuk őket - Jongin átadta az egyik pórázt, miközben a másik kezemet megfogta.

- Jongin... - mondtam halkan, miközben az egymásba fonódó kezeinket bámultam.

- Ne aggódj, ott viszonylag kevesen vannak. Ráadásul sötét is van - biztatóan mosolygott, majd ő is a kezünkre pillantott. - Annyi ideje kedvellek és hiába olyan, mintha ismernélek, valójában semmit sem tudok rólad.

- Mert egy unalmas ember vagyok.

- Azt nem hiszem. Mesélj a szüleidről - kérdezte, miközben a kutya szaladni kezdett, ezért elengedte a kezem, és utána loholt.

- A szüleimmel... nem épp a legjobb a kapcsolatom - mondtam halkan, lesütött szemekkel amikor utolértem.

- Szeretnél róla beszélni? - kérdezte puhatolózva, de én megcsóváltam a fejem. - Rendben. Akkor gyere - az engedélyemre várva nyújtotta felém a kezét, én pedig mosolyogva fűztem össze ujjainkat.

A szemérmetlenül gyorsan vánszorgó idő nem kegyelmezett nekünk; Jonginnal minden olyan könnyed volt, minden kifogástalan és minden rohamosan zajlott. Azt mondják, hogy az emberek lelkében hegycsúcsok vannak. Olyan magaslatok, amik meghatározzák az életünket. És én ezt a különleges részt, amit Jongin foglalt el a szívemben irtó magasnak éreztem.

Mégis hiányzott valami...