Ajánlott zene: Bruno Mars ft. Mark Ronson - Uptown Funk

Lehunytam a szemem, a kibírhatatlan fény átragyogott a szemhéjamon. Nem lett volna merszem definiálni, hogy milyen szarul voltam, de határozottan az émelygő-szédülő köztes állapotában. A torkom ki volt száradva, a nyelvemmel próbáltam benedvesíteni az ajkaimat, de még ez is sikertelennek bizonyult. Hirtelen pattantam fel az ágyból, a fejem őrületesen sajgott, kínok között vergődve kaptam a fájó ponthoz, de ebben a pillanatban valamiféle láthatatlan lánc az ágyhoz húzott akaratosan és erősen, megbéklyózva engem. Nem emlékeztem semmire, de jelen pillanatban még azt sem tudtam beazonosítani, hogy kinek az ágyában fekszem, pedig könnyed tapintásra hasonlított az enyémre, azonban ez merész kijelentés volt részemről. Óvatosan nyitottam fel a szemeim, ami átgondolatlan döntés volt; az ablak sötét redőnyének résein a beszűrődő napsugár beazonosíthatatlan alakzatai természetesen pont az én arcomat találták el. A tenyeremmel próbáltam javítani, hogy megakadályozzam a saját vakságom időpontját, de pár másodpercen belül feladtam, mert a rosszullét eluralkodott rajtam és győzött a vas-akaratommal szemben. Ez volt eddig a legfurcsább, amit életemben tapasztaltam. Igazság szerint nem éreztem vagy láttam semmit, a színek is eltompultak a félhomályban, csak a kibaszott fény volt olyan rikító, hogy akár vakságot okozzon határozatlan időn belül. Illatokat sem éreztem, azt sem tudtam beazonosítani, hogy milyen napszak lehet - csak következtetni tudtam a napsugarak miatt, hogy kora reggel lehetett. Abban reménykedtem, hogy nem csináltam valami őrületes nagy idiótaságot a bulin, és hogy a saját ágyamban vagyok, lehetőleg egyedül, és van rajtam ruha. Óvatosan kezdtem tapogatni az ágyneműt, ezzel egyidőben ide-oda húztam a kezem, hogy megbizonyosodjak róla, hogy valaki fekszik-e mellettem. A nyugodtság villámként hasított bele a lelkembe, és most már teljes mértékben biztos voltam abban is, hogy a saját puha ágyamban feküdtem és még ruha is volt rajtam. Király vagyok. Azonban a nyugtalanságom újfent tört felszínre, amikor a meghitt békémből kizökkentve halk neszre lettem figyelmes. Ráadásul egyre közelebbről. Le akartam vetíteni a gondolataimban a tegnap este történteket, de egy parányi emléket sem tudtam normálisan feleleveníteni. Idegesen és frusztráltan néztem az ajtó küszöbére, feszülten vártam, hogy ki lép be rajta. Légiesen könnyed szellőként járt át a megkönnyebbülés, amikor megláttam Chanyeol kiálló füleit és a lehetetlenül hosszú nyakát. Megtörten sóhajtottam, mert a perzselő, máglyaként égető tekintetében megpillantottam valami furcsát, amit eddig még sosem tapasztaltam. Leigázó düh sugárzott az egész lényéből, és még valami, amire nem tudtam következtetni, amit nem akart, hogy megtudjak. Vajon mi történhetett tegnap este? Ebben a helyzetben a legvalószínűbbnek azt tartottam, hogy a kelleténél többet ittam, és Chanyeol jó csicska módjára hazainvitált. Az egyik kezével egy tálcával egyensúlyozott, én pedig elmorfondíroztam azon, hogy mennyivel ügyesebben csinálta, mint én, és úgy, hogy valószínűleg még soha nem tanult pincérkedést sem. A tálcán előreláthatólag egy erős fájdalomcsillapító volt, amihez egy pohár víz is társult. Chanyeol lassan ült le az ágyra, a lehető leghalkabban, hogy ne rontson tovább az állapotomon. Óráknak tűnő másodpercekig nem csinált semmit, szerintem még levegőt is alig mert venni. Vesékbe hatoló pillantással néztem rá, miközben ő tördelte az ujjait, és már-már idegesítően nagyokat nyelt.

- Vedd be a gyógyszert, utána sokkal jobban fogod érezni magad - dünnyögött, szinte csak suttogta a szavakat, hogy ne használjon magas hangfrekvenciát. Szót fogadtam neki, és lassan a pohárért nyúltam, de még ebben is a segítségemre volt és odaadóan felém nyújtotta a gyógyszert is. - Emlékszel... valamire? - puhatolózva kérdezte, majd megbánóan lesütötte a szemeit.

Mi a szar történt?

- Az utolsó emlékem, hogy Jongdae elrángat, de már nem emlékszem, hogy mit mondott. Utána mi történt? - kérdeztem kíváncsian, amitől szemmel láthatólag megkönnyebbült, egy hangos sóhaj után hullámzóan ült arcára a nyugalom tengere.

- Amikor megérkeztem, már teljesen kiütötted magad. Már akkor haza akartalak hozni, de annyira makacs voltál... És folyton azt hajtogattad, hogy meg kell találnod Junmyeont.

- Jézusom - átsuhant a gondolataim között, hogy milyen látványt nyújthattam, ahogy az illuminált állapot miatt összevissza dűlöngélhettem. - Nem tudom, hogy miért kerestem hyungot. Egyszerűen nem tudok visszaemlékezni.

- Csodálkozol? Ember, rád sem lehetett ismerni - hangos nevetésben tört ki, amit én egy rosszalló pillantással jutalmaztam, így azonnal abbahagyta a hahotázást.

- Basszus, hány óra? Voldemyeon senkinek nem adott szabadnapot, ugye?

- Voldemyeon...?! Egyébként ma csak délután nyit az étterem, elég akkor bemenned. Még csak reggel tíz van - az órájára nézett, majd biztosított róla, hogy még van időm aránylag normálisan elkészülni.

- Remek. Akkor most menj ki. Le kell zuhanyoznom, mert bűzlök az alkoholtól. Miért nem öltöztettél át?! - ez inkább úgy hangzott, mint egy ideges kérdőre vonás, mintsem kíváncsi kérdés.

- Sok lesz már... - szűrte dühödten a fogai közt, miközben a szemei szikrát szórtak.

- De maradj itt, mert terveim vannak veled - mondtam, mire ő rémülten rám nézett, végül csak beleegyezően, de nehézkesen bólintott.

Immár frissen és üdén sétáltam Chanyeol felé, aki a kanapén heverészve monotonul ugyanazt a tevékenységet űzte; a semmibe meredve kifürkészhetetlen tekintettel, bágyadtan nézett egy bizonyos pontba. Igazából meglepett, hogy itt találtam, azt hittem az első adandó alkalommal szó nélkül le fog lépni. Becsületesebb, mint gondoltam. Azonban milyen lehet apám egyik embere... Szófogadó, tettrekész és talpraesett. Chanyeol is ennek volt a tökéletes megformálója.

- Örülök, hogy még itt vagy - lehuppantam mellé a kanapéra, és boldogan konstatáltam, hogy a kezdeti émelygés is elmúlt.

- Legalább egy valaki örül...

- Ne aggódj, nem fogom azt parancsolni, hogy szopj le - indulatosan kezdtem el, és ugyanolyan haragosan fejeztem be.

- Jézusom, te nem vagy normális!

- Inkább tedd, amit mondok! - erélyesen szólaltam meg, aminek hatására mélyen a szemembe nézett, és nem engedte el a tekintetem. - Kezdetnek masszírozd meg a lábam.

- Ezt te sem gondoltad komolyan - bosszúsan és hitetlenkedve nézett rám, majd minden reménye elszállt, amikor halálosan komoly pillantással bámultam rá.

Még dünnyögött valami alig hallhatót egy enyhe grimasz kíséretében, majd a lábaimért nyúlt, és a feszes combjára tette azokat. Bevallom, tetszett ez a bizarrnak ható kép, könnyen el tudtam képzelni, ahogy egy átlagos napon hullafáradtan hazaesek a munkából, ő pedig vár engem, és ájulásig kényeztet. Ez mind szép és jó lett volna, ha nem utáltuk volna ennyire egymást. Chanyeol akár egy profi, olyan gyengéden, mégis határozottan kezdte el masszírozni a talpam. A fejemet a karfára hajtottam, úgy élveztem tovább a világ nyolcadik csodáját. Úgy látszik, hogy nincs olyan, amit Chanyeol ne tudna. Eddig minden parancsomnak diadalmasan helytállt, és már-már túlteljesített feladatokat a precízségével. Ilyenkor már nevetésben szoktam kitörni a sok elcsépelt masszőr miatt, de most majdnem belenyögtem a gyönyörűségtől a fülledt levegőbe. Annyira jól masszírozott, hogy az egész testem megfeszült.

- El ne élvezz - szarkasztikusan jelentette ki, enyhe éllel a hangjában. Más esetben reagáltam volna a nem túl szép hangnemben tett megjegyzésére, de jelen pillanatban lefoglalt a boldogság-mámor. - Meddig kell még ezt csinálnom?

- Amíg azt nem mondom, hogy elég!

- Istenem, mit vétettem... - hangos, haragos sóhajtás után suttogta, inkább csak magának, mint nekem.

Megkönyörültem rajta, ezért elvettem a lábam a combjáról, és felálltam, amiért furcsán bámult rám. A következő feladat Park Chanyeol számára.

- Vegyél a hátadra - nemes egyszerűséggel jelentettem ki, de a hangomban érezhető volt, hogy megparancsolom neki.

- Hova akarsz menni?

- Maradunk a házban. Viszont lusta vagyok menni, és még van egy csomó teendőm. Igyekezz - mondtam szórakozottan, végül ő is felállt, és felém indult, miközben látszólag az idegei rojtosak voltak.

A hirtelen rám törő szédítő magasságtól egy pillanatra meginogtam, és az émelygés újra makacsul beárnyékolta a jókedvem. Észrevette, hogy valami nem stimmel velem, ezért még erősebben szorított, én pedig szorosan hozzásimultam. Finom volt az illata, jellegzetes, markáns Chanyeol-illat volt, a férfiasság vonzejerével, és a citrus kavalkádjával.

- Vigyél a konyhába - erélyesen mondtam, amikor már kényelmesen elhelyezkedtem rajta, és a nyaka köré kulcsoltam a kezeim. Egy hangos miért-kapom-ezt-a-sorstól sóhaj után elindult, a tempója idegesítően lassú volt. - Gyorsabban!

- Az én hátamon vagy, én diktálom a tempót! Nem félsz, hogy véletlenül leesel?

- Akkor most ismételd el a legfontosabb szabályt - szigorú voltam, a szemeimmel lángoló szikrákat szórtam, ő pedig fájdalmas fejet vágott.

- A te szavad szent és sérthetetlen - mondta a fogai közt kipréselve. Ha rajtunk kívül még egy ember lett volna a helyiségben, akkor biztosra veszem, hogy nem hallottam volna az idegességtől villódzó szavait.

- Hangosabban!

- Rendben van, a te szavad szent és sérthetetlen, így már jó lesz?! - ez a haraggal átitatott kijelentése inkább hangzott úgy, mint egy ideges főnök szemrehányása.

- Kiváló. Most pedig menj gyorsabban, és tölts nekem egy pohár vizet.

- Esküszöm, te nem vagy normális. Mi a fene ütött beléd? - hangosan és dühösen kérdezte, az én szívemben pedig egy haragos orkáni vihar keletkezett, ami sínylődve süvített a fájdalomtól.

Te ütöttél belém - szívem szerint ezt ki is mondtam volna ordítva, de mérlegeltem a lehetséges opciókon. Ha én akadtam volna ki, az csak neki lett volna jó. Így legalább láthatom szenvedni, miközben röhejes feladatokat végez az utasításaimra.

Nem válaszoltam a költői kérdésére, helyette inkább elvettem tőle a nekem kiöntött vizet, miközben már fejben a következő irritáló megpróbáltatáson gondolkodtam.

- Nagy a rendetlenség itt, ugye? - sejtelmesen kérdeztem, de ő már tisztában volt a következő feladattal, aminek hangot is adott.

- Nem! Azt már nem, Törpe! Nem, nem, nem - heves tiltakozásba kezdett, miközben próbált erőszakosan lelökni magáról, de én határozottabb voltam.

- De igen, és úgy fogsz kitakarítani, hogy mindvégig cipelni fogsz- mondtam ellenmondást nem tűrően, az ő tekintete pedig fájdalomszikrákat szórt.

- Tudom, hogy megérdemlem, de sajnálom, rendben? - rám nézett, a szemeiben őszinte csillogás sugárzott. A legmélyrőljövőbb, amit az ember el tud képzelni.

Ugye tudod, hogy tönkretetted az életem? - belső hangként gondoltam, ami nyughatatlanul szította a belőlem kiáramló hurrikánszerű haragot. Nem mondtam semmit, viszont elég volt az arcomra pillantani ahhoz, hogy tisztában legyen a helyzet magaslatával.

- Kuss, és portalaníts. Például azt a polcot. Pont megfelelő a zsiráf termetednek - mondtam határozott éllel a hangomban, ő pedig odasétált velem a polchoz, néha egy kissé dobálózva, hogy magabiztosan tartson.

Egy törlőkendőt megragadva kezdte törölgetni a polcot, és már meg sem lepődtem azon, hogy mennyire tökéletesen csinálta, borotvaéles precízséggel, miközben az egyik kezével mindvégig tartott. Ilyenkor olyan más volt... pozitívan más, mégsem találtam meg a megfelelő szót. Olyan földöntúli, olyan fátyol-könnyű, olyan, mint maga Park Chanyeol. Az egyetlen hibája, ami beárnyékolta sötét ködfelhőként az attitűdjét, az a vétek, amit ellenem követett el. Nem is kellett mondanom, azonnal ment a következő polchoz portalanítani, majd a sorra következőkre. Meglepően gyors volt, és természetesen felejthetetlenül pontos. Bő fél órával később minden takarítási tevékenységgel végzett, a lakás pedig tündökölve fénylett a tisztaságtól. Nem is tudom, hogy mikor volt utoljára ilyen mesterien tökéletes rend, de már borzasztóan régen. És Chanyeol még mindig tartott!

- Bírsz még? - halkan kérdeztem, miközben próbáltam nem megérinteni őt, bár túlságosan nagy volt a kísértés.

- Nagyon nehéz vagy - mondta kissé lihegve, olyan hangon, mint aki most futotta le a maratont.

- Hé, nem is vagyok!

- Meddig kell még cipelnem téged?

Nos, igen... Chanyeol inkább a tettek embere volt. Addig tökéletes, amíg meg nem szólal. A szíve őrült módon kalapált, bizonyára túl megterhelő volt számára a lehengerlően sok fizikai munka.

- Letehetsz - mondtam monotonul, de a szívem legmélyebb féltekében azt kívántam, hogy még maradjunk így, ebben a könnyű mámorban egy darabig.

- Na végre - megkönnyebbülten jelentette ki, miközben elengedett, én pedig utána már a szilárd talajon álltam.

- Még mindig van egy csomó időm. Viszont ma nem jöhetsz be velem dolgozni. Junmyeon a múltkor majdnem kinyírt... DE! Nem mehetsz haza. Amikor hazaérek, még itt szeretnélek látni.

- Mi? Miért? - kérdezte érthetetlenül, hatalmasra nyitott mélybarna szemekkel.

- Mert én azt mondtam - vállat vontam, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. - Ez parancs!

- Ezt nem hiszem el...

- Este jövök - mondtam csipkelődve, majd amint kiléptem a küszöbön, izgatottan vártam, hogy hazaérhessek.

Olyan furcsa volt minden... Próbáltam felidézni a múlt éjszaka kusza emlékeit, viszont képtelen voltam rá. Egyszerűen a képkockák egy bizonyos idő után már nem sorakoztak fel. Az étteremben kifinomult hangzavar volt, a gazdag emberek sorra kortyolgatták pökhendi stílusban a legdrágább pezsgőket. A ruhájuk még így is katonás rendben állt, semmi jelét nem mutatták, hogy a becsiccsentett állapotuk bármit is befolyásolna a jómodorukon, vagy a külsejükön. Junmyeon még nem szidott le, ami jó jel volt, tekintve a maximalista természetét és gyilkos tekintetét. Pedig ma még a szokásosnál is többet bénáztam, nem tányérokat törtem, de minden rendelt italt kilöttyintettem, vagy a saját lábamba botlottam el. A fejfájásom is előjött, minden porcikám reszketve kívánta, hogy vége legyen a munkának. Senki nem szólt hozzám, mintha lebegő szellem lennék, mindenki talált magának más elfoglaltságot. Azt hittem, hogy Jongdae és én megbeszéltük a történteket, és ez mélyen felbosszantott, hogy nem emlékeztem rá. Mivel beszélgettünk a tegnapi este folyamán, ezért jogosan feltételeztem, hogy ez a téma is előjöhetett.

- Figyelj, látom, hogy ma nem vagy formában. Menj a színpadra - mondta Junmyeon együttérzően, amikor már a bambulás egy másik szintjén voltam.

- Köszönöm, hyung - mondtam lágyan, amint felfogtam a szavait.

Az öltözőbe siettem, mert untam ezt a borzalmas kötényt és már rosszul voltam a színétől is. A helyiség furcsa zülledtségébe szokatlan légkör telepedett le. És ezt a hatást duplán fokozta, amikor belépett Jongin az ajtón. Arcára széles mosoly ült ki, amint megpillantot, flörtölős szemekkel nézett végig rajtam, én pedig nem győztem lehiggadni, és valamilyen módon eltüntetni az újfent érkező pírrózsákat az arcomról. Aztán a kellemesen kialakult csendből hirtelen feszélyezett nőtte ki magát. Továbbra is az olvadt csokoládébarna szemeit bámultam megszállottan, őrült rajongással. Jongin külseje annyira tökéletes volt, hogy már fájt. Közeledni kezdett, irdalmatlan gyors, kizökkenthetetlen tempóban, amit én csak felfoghatatlanul néztem. Aztán birtoklási vágyat sugározva, de mégis gyengéden érintette puha ajkait az enyémhez. Érezte, hogy megszeppentem, ezért nem volt tolakodó, nem próbált befurakodni nyelvével a számba, csak finoman ízlelgette, bizsergetően becézve azt. Elgondolkoztam rajta, hogy milyen indokkal utasítsam vissza a csókját, aztán rájöttem, hogy mindketten vonzó férfiak vagyunk, ráadásul szinglik. Akkor miért ne? A fölényesen rám támadó sokkból feleszmélve kezeimmel átkulcsoltam a nyakát, miközben ő továbbra is puhatolózva csókolt, a lehető leggyengédebben. Aztán mint minden jó dolognak, ennek is vége lett, de továbbra sem csökkentette a távolságot, lehunyt szemekkel szívtuk el egymás elől a levegőt.

- Olyan régóta vágytam már erre. Olyan régóta vágyom rád - mondta teljes átéléssel, és ahogy végigsimítottam a nyakán, elkapta a kezemet, és a szájához vonta. Kellemes bizsergés futott végig a testemen, ő pedig újra és újra megcsókolt. - Emlékszel az éjszakára?

- Nem és ez aggaszt. Mi történt köztünk? - a hangom magabiztosabban csendült, mint gondoltam volna.

Jongin arcára egy pillanat alatt kiült a vitathatatlan csalódottság, de próbálta nem kimutatni az érzéseit.

- Elvitt valahová Jongdae, azután nem láttalak. Nem tudtalak megtanítani az alapokra...

- Jongin, dolgoznunk kell - ki akartam bontakozni az öleléséből, de ő erősen magához szorított, én pedig nem tudtam parancsolni a remegő akaratomnak.

- Előbb válaszolj - nézett mélyen a szemembe, én csak bólogatni tudtam, ezért folytatta. - Eljönnél velem egy randira?

Először azt sem tudtam, hogy mit kéne válaszolnom, annyira meglepett a feltett kérdésével. Viszont még mindig több százalékot dominált a boldogabb felem, mint a meglepődött. Legszívesebben azonnal igent mondtam volna, de a férfiúi büszkeségem nem engedte, ezért csak magamban somolyogtam, miközben ezernyi hurrikán tombolt bennem.

- Rendben.

Végigsöpört rajta a megkönnyebbülés, és őszintén elmosolyodott. Ettől én is jókedvre derültem, majd egymás után sétáltunk ki, kis eltéréssel, hogy ne legyünk annyira meghökkentően feltünőek.

A nap további részében énekeltem, többnyire amerikai zenéket, a vendégek külön kérésére. Különleges alkalmakkor még élveztem is, hogy nem a saját anyanyelvemen csendült fel a bariton hangom, de néha belebonyolódtam a nehéz szavakba. Minden zenét akusztikus verzióban énekeltem, többnyire zongorakísérettel, mert a főnök még nem talált olyan embert, aki értene a gitár kellemes akkordjainak világához. Ha énekeltem, akkor észre sem vettem az idő rohamos múlását, mintha kiesne a homokórából a por, olyankor számomra megállt az idő. Szívesen idegesítettem volna Chanyeolt otthon, mert a legjobb öröm a káröröm, viszont ha a színpadon voltam, akkor csak annak szenteltem minden figyelmem, átadtam magam a mámoros érzésnek. Az utolsó, egyben legérzelmesebb dalba mindent beleadtam, minden fájdalmamat belesűrítettem három percbe, szinte haldokoltam a színpadon. Borzalmas érzés volt, de jólesett minden elfojtott indulatot kiénekelni magamból.

Körülbelül két perccel hamarabb végeztem, ezért számításaim szerint nyugodt körülmények között átöltözhettem. Amíg az öltözőhöz nem értem, suhanó alakokként képfoszlányokban láttam még Jongint, ahogy perzselő pillantásokkal égetett. A következő ember Kyungsoo volt, aki túlbuzgó ember létére most meredten bambult az előtte gőzölgő csésze kávéba. Aztán a gazdag emberek zűrzavaros kacagása, Jongin utolsó kiszolgálása, ismeretlen alakok hangos koccintása, Junmyeon és Jongdae csókolóztak, egy ember halk hangja a közeli távolban, aki segítséget kért valamivel kapcsolatban. Semmi figyelemreméltó, semmi érdekfeszítő,minden olyan kopár és monoton volt.
ÁLLJ!
Visszatolattam pár lépésnyit, ahol Junmyeon és Jongdae volt egy eldugott szakaszban, amit a vendégek nem láthattak és az alkalmazottak közül is csak az, aki éles pillantással bírt. Jongdae épp a főnök arcát simogatta beharapott ajkakkal, miközben ő a nyakkendőjét igazította.
MI A SZAR...?