Ajánlott zene: Shinee - Sleepless Night

Törékeny kincs a bizalom. Mint egy makulátlan üvegpohár, ami ha egyszer ténylegesen eltörik, többé sosem lehet újra teljesen ép és tökéletesen átlátszó. Ha óvatosan összeragasztják is, a repedések mindig láthatóak lesznek, torzítják a képet és a lehető legkisebb erőhatásra újra szétpattanhat ez egész. Felemelő érzés határok nélkül megbízni valakiben, azonban  nagy a kockázat. Ha engeded, hogy lásson téged és átlátszóvá válsz számára, akkor többé nem véd meg semmi. Chanyeol ismerte minden rezdülésem, szinte már értette a félszavaimat is. Önmagamat adtam, falak nélkül, álca nélkül, elvárásoktól való félelem nélkül - mert tudtam, hogy ő feltétel nélkül elfogadott. Nem törődtem vele, hogy talán elhallgatja előlem az igazi célját, a jeges őszinteséget, mert valójában csak fel akart használni. Félredobtam ezeket a gondolatokat mindaddig, amíg egyszer csak azt vettem észre, hogy már annyi a karc és a repedés azon a bizonyos üvegen, hogy torzzá, elmosódottá vált mögötte minden és megtisztítani sem tudtam, mert a legóvatosabb érintésre is vágott, fájdalmat okozott. A pillanat, amikor az üveg szétpattant - mindkettőnknek borzalmasan fájt. Láttam, ahogyan Chanyeolra zuhant a szavak súlya, a saját terhem mégsem szűnt meg, mégsem lett könnyebb. És ez csupán még elviselhetetlenebbé tette a szenvedést.

Hűvös levegő kísérte végig Jongdae italtól illuminált bolondos mozdulatait, este a város tömkelege szikrázóan ragyogott, mintha a legszebb hely lenne a világon. Igazság szerint nekem az is volt, és nem menekülés céljából kalandoztak ide a gondolataim, sokkal inkább dominált a sóvárgó vágyódás keresztmetszete a szívemben. Egy percig sem bántam, hogy aznap eljöttem, ahogy a három évvel ezelőtt történt dolgokat sem úgy éltem meg, hogy rossz döntést hoztam volna. Jongdae komótos léptekkel sétált egyre közelebb, a szeme olyan volt, mint egy ugrás a mély tengerbe remény nélkül, hogy a tenger fenekét valaha is elérhetném.

- Miért nézel így rám? - olyan bizonytalan és zárkózott volt a hangom, mintha csak egy összecsukott szárny lett volna.

- Mert részeg vagyok.

- Nem vagy részeg.

- De már nem tudok egyenesen menni.

- Mondd el! - egyre bátrabban kérleltem, a szeme most olyan volt, mint egy apró betűkkel teleírt papíron lévő kristálygömb. Mindentudóan ragyogott.

- Tudod... A világ olyan, mint egy tisztára törölt írótábla és azt írunk rá, amit csak akarunk. Könnyebb lenne ráírni az érzéseidet, mint a sérelmeidet.

- Lehet, hogy neked könnyebb lenne, de én egyszerűen képtelen vagyok rá - hirtelen harag gyűlt össze bennem, keresztbe font karokkal mentem beljebb a betondzsungel közepére és egy fából készült, rozsdabarna padra ültem.

- Én csak azt mondom, hogy esélyt kellene adnod a boldogságra - óvatosan ült le hozzám, ő is érezte, hogy a mentális libidóka most az ő oldalára billent.

- Akkor te miért nem adtál?

- Mert nekem nem Junmyeon volt az - közömbösen vont vállat, majd folytatta. - Azt mondta, hogy csak valami új után vágyódtam, valami ismeretlen után, és hogy ő tökéletes volt erre a szerepre.

- Ez hülyeség.

- Nem, igaza volt. Tudod, hogy milyen vagyok... Szeretek új dolgokat kipróbálni. Szeretnék mindent megélni, amíg fiatal vagyok. Hát kipróbáltam, de nem csinálnám végig még egyszer. Komolyan, még egy tetkót is jobban tűrnék, basszus.

- Jongdae, a saját szememmel láttalak padlóra kerülni - hüledezve mondtam, miközben elvettem tőle egy üveg italt. Az első korty fanyar utóízt hagyott maga után.

- Sírtam, mert ez volt az első csalódásom. Nem voltam hozzászokva, hogy velem is ezt tegyék, amit...

- Te szoktál a nőkkel.

- Nos, igen.

Szívdobbanások ugráltak dobhártyámon. Alig hallottam, de monotonsága majdnem az őrületbe kergetett. Hintaszék-szerűen robbant nálam az idegesség, képtelen voltam megállítani. Sötétség vett körbe, nyirkos bizonytalanság. Nem láttam, nem éreztem semmit sem. A dohos levegő unottan kúszott végig orromban. Újabb kortyot ittam, majd még egyet. Már nem volt fanyar, se keserű; próbáltam felejtés-ízre gondolni. Hűvös szél nyalta végig az utcákat. Mohón, nyelve belekapott a levélkupacba. Néhányat táncra is kért. Felcsaptak a haldokló erezetek. Szálltak a levelek szemmagasságig, vagy még feljebb. A léghullám elégedetten táncoltatta őket egy földöntúli, fülnek érzékelhetetlen dallamra. Kacérkodott hatalmával az élettelen tárgyak felett.

- Miért nem mondod el, hogy mi volt a levélben?

- Mert most nem arra van szükségem, hogy ilyen szarokról beszéljek, inkább adj még egy üveg sojut - erőtlenül hallottam vissza saját hangom, mégis határozottan.

- Részeg akarsz lenni?

- Miért kérdezel ilyen sokat?

- Jó, felőlem lehetsz részeg. De én biztos, hogy nem cipellek haza... Akkor itt fogod tölteni az éjszakát - megbújt mosolyával az arcán adta ide a kezében lévő üveget.

- Igaz barát vagy, Jongdae... Csak elfelejtetted, hogy nem mindenkit üt ki két üveg ital, mint egyeseket.

- Akkor se igyál annyit! Inkább nézzünk egy romantikus drámát, vagy egyél fagyit, vagy csinálhatod mindkettőt egyszerre - próbálta elvenni tőlem az üveget, de annak kecses domborulata tökéletesen passzolt a kezembe.

- Lehet, hogy meleg vagyok, de azért még nem vagyok lány.

- Baszd meg, de nehéz a kedvedben járni - sértődöttsége teátrális volt, majd élesen csörgedező hang jelezte, hogy kivett egy sojut a szatyorból.

- Nem tudom, hogy mit csináljak - éles penge szakította meg légzésem dallamát. Dermesztő, fagyos pillanat. - A levélben a múltjáról írt. Szörnyű dolgokon ment keresztül. Annyira sajnáltam akkor. Most is csak rá tudok gondolni, egy szerencsétlen vagyok.

- Akkor mi a probléma?

- Ő. Én. Minden.

- Az életben semmire nincs garancia. Ha jársz, megvan rá az esély, hogy megbotlasz. A boldogtalanság esélye nem ok arra, hogy a boldogtalanságot válasszuk.

Gondolatok örvénye tajtékzott bennem. Milliónyi édes suttogás és nevetés vegyült őrjöngő kiáltással. Nyikorgott az elme, zakatolt a mozdony. Nem tudtam hol a végső állomás, csak kerestem szüntelenül. Emlékmorzsalékok peregtek, hirtelen minden színesből hattyúősz lett.

- De annyiszor megbántott már... Mi van, ha még egyszer megteszi? Nem bírnám ki. Túl sok volt ennyi csalódás.

- Tudod, néhányan azt mondják, hogy a szerelem olyan, mint egy gitár. A zene néha leáll, de a húrok örökre megmaradnak - elvette tőlem az üveget, és kortyolt belőle.

- De én nem vagyok szerelmes! És add vissza - válasza nélkül rántottam ki a kezei közül a sojut. Nem akartam ilyen vehemensen erőszakos lenni, de ebben a pillanatban nem tudtam mit tehetnék az iváson kívül.

- Akkor mi vagy?

- Nem tudom. Ne is beszéljünk róla.

- Hát jó, akkor igyunk. De tudod, hogy nekem bármikor elmondhatod.

Szürke pamutfelhőkön feküdtem. Hanyagul. Nem éreztem testemnek vagy gondolataimnak súlyát. Csak voltam. Egyszerűen. Kissé még homályosan láttam. Bár igazából csak egy színtelen pamuttakaróba vesztek üres szemeim. Felkeltem és tettem pár lépést. Elesetten, szánalmasan erőtlenül. Halovány fény derengett előttem. Mintha egy gyertya lángját táncoltatná meg a szellő. Remény gyulladt sajgó belsőmben. Mintha a lelkem üregébe költözött volna. Hazug illúzió kábított. Éreztem, ahogy lábaimban megfeszültek az izmok. Ahogyan gyöngyözött  homlokom. Ahogy párolgott az erőm,  mintha lábaimat száradó betonban tennék.

- Chanyeol?

Nem jött válasz. Most már véget értek az órák, a napok tovafolytak, egyhangúan teltek, mint a vízcseppek az ablaküveg másik oldalán. Kínlódva koppantak, ahogy a fájdalom talált meg egy szempillantás alatt.

- Baek, felébredtél? - érdeklődő hangja arra engedett következtetni, hogy már a napszakasz felében is járhatunk. Nem láttam Jongdae-t sehol sem, de tudtam, hogy másodpercek kérdése és a szobámban lesz.

- Mi történt tegnap? - kérdeztem sínylődve.

A fejemhez kaptam, hirtelen fájdalom nyilallt belé. Jongdae leült mellém, a kezében volt egy tálca, rajta gyógyszerrel és egy pohár vízzel.

- Részeg voltál, én meg hazahoztalak. Ember, még nem is láttalak ennyit vedelni - hangja most sokkal hangosabb és idegesítőbb volt a kelletténél, kiélezett törékenységgel észleltem a külsőségeket.

- Mindenesetre kösz, hogy nem hagytál ott a padon.

- Vehetnél már egy új kanapét, most fáj a hátam - tettetett szenvedéssel próbált hatni a lelkemre, de jelenleg az én problémáimmal jobban törődtem.

- Nem kértelek meg rá, hogy itt aludj.

- De igen, csak részeg voltál!

- Hé, az első szabályod az volt, hogy részegen bármit megtehetünk, aztán másnap letagadhatjuk.

- Legközelebb inkább otthagylak.

Szinte már hullámzott testem a visszafojtott nevetés miatt, azonban az arcomon megbújt mosolyt képtelen voltam elrejteni. Jongdae hasonlóan vigyorgott, megkönnyebbülés volt látni a mosolyát.

- Ma mit csinálsz?

- Ez már hivatalosan is a második napom újra itt, úgyhogy elmegyek inni - vállat vontam, Jongdae szemei ijesztő szikrát szórtak.

- Én pedig itt maradok a legjobb barátommal és igyekezni fogok, hogy ne váljon belőle alkoholista.

- Tudok magamra vigyázni.

- Nem tudsz.

- Olyan makacs vagy néha.

- Ugyan, csak egy napot maradok. Holnap lesz egy csomó elintéznivalóm - egy másodperc alatt eltűnt a látómkörömből, de a hangját tökéletesen hallottam.

Igazság szerint örültem, hogy nem hagyott magamra. A gondolataim örvényében már a holnapi napon töprengtem, hogy hogyan fogom átvészelni.

* 

Csak álltam a parton. A szárazföldön körülvett a kék végtelen. Mégis védtelennek éreztem magam. Chanyeol ellen. A végtelen ellen. Pedig kiszakadtam már belőle, mégis körültáncolt a fulladás félelme. Kacérkodott a felettem lévő hatalma. Hogy bármelyik lélegzetemet felhasíthatja mellkasom üregéből. Hogy a bánat és félelem mezsgyéjére taszíthat. Hogy tőle függhet majd újra minden. Mégsem vagyok képes ellépdelni. Elhagyni a végtelent. Ezt a lehetetlen, élhetetlen karcot, vékony ecsetvonást. Ahol a víz és a föld találkozott. Mohón magába sodort, lerántott. Birtokolt. Olyan más volt. Tudtam, hogy hasonlót senki nem adhat nekem. Csakis ő. Feltépve a világ látható és ismert sarkait, kiszélesítve a horizontot. Hullámzott a végtelen, csak úgy fodrozódott benne az érzelmem. Hol békés, csendes, nyugodt. Halkan hullámzó égkék fodrok kerültek szemem elé. Majd szinte némán susogták a hullámok; szerelem, vagy csupán annak csalóka illúziója? Nem tudom. Ámulatba ejtett a látvány, az érzet. Emlékek kúsztak fel a színre. Az együtt töltött éjszakák. Nappalok. A mosolya. Tekintete. A hazugságok, amiket annyira puhán, finoman és érzékletesen simított bele vágytól szomjazó lényembe. Egy világot emeltek felém. Csak az enyém volt. A miénk. Chanyeollal olyan érzésem volt, mintha mindenhol otthon lennék. Minden újabb lélegzetem egyre nehezebb lett. Úgy éreztem rám borul a világom, amit olyan sokáig építgettem. Amit talán egy kicsit még igaznak is hittem. Többször pedig teljesen annak. Eltemetett a sok törmelék.

* 

A napok fényképszerűen peregtek le előttem. Egyre nehezebb volt egyedül lenni, Jongdaet pedig nem akartam zargatni a felesleges dolgaimmal. Úgy éreztem magam, mint egy boríték, amit a szikrázó napfény felé tartottak - áttetsző voltam. És nem csak a szívem, hanem az egész lényem. Ugyanazt a monotonságot csináltam, amit mostanában; egy filmet néztem, aminek a tartalmáról fogalmam sem volt, mindenesetre háttérzajnak megfelelt.

A telefon halkan rezdült, én pedig a kijelzőre pillantottam. Ahogy tudatosult bennem, hogy kinek a neve virított ott, a szívdobbanás-kántálás úgy erősödött. Szinte már fülsüketítő volt. Egy pulzáló másodpercre a szívemre hallgattam, és mire észbe kaptam volna már Chanyeol egyenletlen lélegzetét hallgattam. Még mindig haragudtam rá, de muszáj volt legalább egyszer... utoljára hallanom a hangját.

- Baekhyun, megint felvetted a telefont. Mindenhol kerestelek, de nem találtalak. A többiek nem akarják elmondani mi történt, de nem volt nehéz rájönni. Miért csináltad ezt, Baekhyun? Válaszolj, kérlek - hangja kétségbeesett volt, néhány szavát nem értettem teljesen.

- Te ittál.

- Csak egy kicsit. Úgy éreztem megőrülök, csak ezért tettem. A levél miatt mentél el?

- Nem, én csak... el akartam jönni onnan - a hangom gyenge volt, nevetségesen erőtlen, Chanyeol pedig megkönnyebbülten felsóhajtott. - Hol vagy?

- Itthon vagyok. Most már jól vagyok. Hogy hallottam a hangod.

- Chanyeol? - már csak az egyenletes szuszogását hallottam, amin akaratlanul is elmosolyodtam. - Te idióta.

Nem voltam képes letenni a telefont, az érzések felülkerekedtek rajtam. Lefeküdtem az ágyra, a telefont a másik párnára raktam, és egy darabig még hallgattam a bűnös élvezetemet. Próbáltam bezárni az érzéseimet a szívem egyik képzeletbeli szobájába, és erős lakatot tenni az ajtajára. De néha, éjjelente, amikor nem osztottam meg az ágyam senkivel, gondolatban beosontam a lezárt szobába, leporoltam az emlékeket, hogy lopva kicsempésszek egy-egy gondtalan pillanatot, a boldogság egy apró szikráját, és ezek a kis lángocskák csodálatos módon  átmelegítették az egész lényemet. Egy sóhajtás óvatosan rám nehezedett, nem hagyott aludni. A napok  olyan szépek voltak még akkor is, amikor utáltuk egymást... mind hiányoznak, nem tudom elfelejteni őket. Nem zavart, ahogy a szívem hevesen dobogott, hanem az egyre nyugtalanabb, már-már fojtó sóhajok és lélegzetek.

* 

Jongdae el akart rángatni valahová, és már annyiszor mondtam le egy-egy ilyen pasis napot, hogy most engedtem a kérésének. Nem tudtam, hogy hova akart menni, ezért olyan ruhákat próbaltam összeállítani, ami minden helyre tökéletesen megfelelt. Már több, mint két hete nem hallottam semmit Chanyeol felől. Ő nem hívott, én pedig túlságosan makacs voltam bármit is kezdeményezni. Olyan érzésem volt minden egyes alkalommal, mintha az ezüstláncok csörgedezve láncolnának hozzá, és ez az erő túlságosan nagy volt, nem bírtam el vele. A lelkem üregében túl sok emlék volt Chanyeolról. Ezért a napok elteltével kimartam onnan egy érzetdarabot, próbáltam kitépni. Ha felhasadt is néha-néha a szövet, olyankor megkönnyebbült sóhajok szakadtak fel belőlem. Habár tudtam, hogy elfelejteni sosem fogom. Egyszerűen lehetetlen. Nem akartam őt megbánás nélkül kitörölni, de mégsem akartam újra Chanyeolba kapaszkodni. A gondolat már befészkelte magát tudatomba. Egy újabb nap... Egy ugyanolyan nap. Lassan teljesen átadtam magam a mókuskerék pörgetésének. Kénytelen voltam engedelmeskedni a csikorgó fémszerkezetnek, ami mindent kizárva csak rótta újabb köreit.  Csengettek, ezért összeszedtem az összetört darabkáimat, és ajtót nyitottam. Hirtelen mintha borotvaként hasítottak volna a szívembe, a karja ölelésbe vont, éreztem az illatát, a boldogságát minden mozdulatában. Én pedig csak lefagyva álltam a karjaiban, képtelenség volt ez a pillanat. Hallottam egyenletes szívdobbanásait, a keze megindult a derekam felé, erősen szorított. Egy tiszta pillanat hasított elmémbe, éreztem a kialakult helyzet valódiságát, bármennyire is a képtelenségben olvadt széjjel.
- Jongin?
- Hiányoztam?