Ajánlott zene: Ailee - Goodbye My Love

A színtiszta sötétkék ég, mintha tinta folyt volna rá, viszonylag megnyugtatott a sötét-fakó utcai homály rezdülései. Csak pár alakot láttam, és egy kóbor lámpafényt. Mint a meséskönyvek régen, amikor anya lelket simogató gyengéd hangja boldogságba ringatott, most ilyen hatással voltak rám a csillagok és mellettük a Hold trónusa. Apa régebben mindig azt mondogatta, hogy aki azt mondta, hogy a csillagok alszanak, téved. A csillagok virrasztanak, élnek, fellángolnak, vezetnek, őriznek minket. Lehullanak, lángra lobbantják a szívet, vagy ha örökké csak égnek, olykor elérhetetlen lelkek. Az emberek nyugodtan aludtak szakadatlanul, a békepor rájuk hullott, amit a bársonyos szél fújt. Én pedig hajnalok hajnalán bámultam ki üres, semmitmondó tekintettel az ablakon. A lelkem nyughatatlan örvénye csak a sós utóízzel foglalkozott, amit Chanyeol hagyott maga után. A szívem holdfényében egy titkos hangszer mozdulatlanul és szótlanul nézett szembe velem, ami a földi porban lapult. Lüktető csend zúdult egyre mélyebbre és magasabbra, időtlenül álló percek morajlása harsant fel. Az éjszaka magányában ezerajkú öröm áradt, és némán terült az ég fölé. Háborgó érzéseim olyanok voltak, mint a kihűlt gyertyák és viaszcseppek, virrasztottak a sötétben a csillagok halk zörejében. Chanyeol lelkének hangját érezte a lelkem, olyan volt, mintha könnyezni kezdtek volna az égi kották... Ebben a szüntelen érzületben csak az ő dallamát hallottam. Vajon érezte, hogy ez nekem mennyire fájt? Érezte, hogy kettős érzések markában omlok össze, miközben magatehetetlen vagyok? Vakítóan ordító csönd szaggatott, rombolt, altatott. A napfényt is sötét, hideg napokon tudjuk igazán értékelni. A közelséget is akkor értékeled, ha már volt távol is. És a jelenléte is akkor válik igazi értékké, ha már egyszer is hiányzott. Minden jót a rossz ismeretében értékelünk. Minden a rossztól válik jóvá, és ez ugyanúgy fordítva is igaz.

Megfordultam, az ablak üvegbörtönében egy sötét alakot láttam egyre közelebb andalogni hozzám. Tudtam, hogy csak képzelődtem, hogy csak az emóciókavalkádnak köszönhetően láttam őt. Előttem állt mozdulatlanul, mint egy szobor.  Az alakját az alkony őrizte, a hold ezüstfénye hozzásimult, eggyé olvadtak. Tekintete elmosódva fürkészte a sötét határt, a legutolsó hezitálásom után a karja után akartam kapni, de addigra eltűnt,  ahogyan az én tenger-lepte boldogságom is. Márvány-hidegnek éreztem az éjszaka csendes fuvallatát, de leginkább a lelkem fázott. Didergett, mert nem melegítette fel senki. Gyenge voltam egyedül, és fájóbb érzés volt, mint száz hegedű bánat-dala.

Nem volt megszokott kávé-illat, helyette a keserű üresség ébresztett fel. Sokkal rosszabb állapotban voltam, mint tegnap, ez kiéleződötten látszott rajtam. Unottan szeltem a lépcsőket lefelé, szükségem lett volna Chanyeol energiaforrás kávéjára, viszont én is el tudtam magamnak készíteni, ha nagyon rá voltam kényszerülve. A konyhába igyekeztem beizzítani a kávéfőzőt, rá kellett szoknom egy darabig a gépi vacakra, sokkal gyorsabb és hasznosabb volt, mint a kotyogós kávéfőző. Éppen amikor kész lettem, Chanyeol lépett be a konyhába. Először búskomor tekintettel nézett rám, majd lekezelően, ami egyáltalán nem esett jól. Észrevette a kellemetlen légkört, ami közénk áramlott, ezért elfordította a fejét,  én pedig próbáltam nem feltűnően őt bámulni.  

- Nézd, nem kerülgethetjük egymást folyton. Nekem ez így egyáltalán nem jó. Engedd meg, hogy megmagyarázzam. Engedd meg, utána nem szólok hozzád többet, ha ezt szeretnéd - kérlelő hangja borotvaként hasított a szívembe, viszont a reakciómból már sejthette, nem érdekel a magyarázkodás. 

Minden egyes izzó pillantása kiszakított valamit belőlem, valami erőset, aminek nem kellett volna megsérülnie. Egy lépéssel sem jött közelebb hozzám, bizonyára azt remélte, hogy ezeket a mozdulatsorokat én fogom megtenni. Hát arra várhat... Leszartam, hogy neki mi a jó, és mi a rossz. Unottan mentem ki a helyiségből, talán túl határozott voltam az erősséget sugárzó tekintetemmel, de ebben a pillanatban nem érdekelt. Nem akartam őt látni jelenleg, az agyam pedig azt sugallta, hogy el kell jönnöm. A szobámba mentem, ami gyakorlatilag már nem is az én szobám volt, idegennek hatott az egész hely és hiába akartam minél hamarabb szabadulni a luxusbörtönből, egyelőre tudomásul kellett vennem, hogy a családomnak szüksége volt rám. De ők miért nem kerestek akkor, amikor nekem lett volna rájuk szükségem? Hyung érv-sorozata teljesen ésszerű volt, rá nem is tudtam volna haragudni, figyelembe vettem, hogy számára most az egészsége a legfontosabb. Sohasem hívtam, mert mindvégig az játszódott le bennem, hogy nem fogadta el a nemi identitásom. Apró mosoly kúszott az arcomra, amikor meghallottam a telefon halkan rezdülő hangját.  

Mi a helyzet? Milyen Manhattan? Miért nem hívtál eddig? 

Melengette a lelkem Jongdae üzenete, jólesett a törődése, és hogy rá bármikor számíthattam.  Úgy tartottam, hogy a legjobb barátoknak ne legyenek titkaik egymás előtt. De a való életben voltak titkok... és voltak nehezen megemészthető igazságok, amiken mi döcögősen, de túllendültünk végül. Ezek után tudtam, hogy bármit megoszthatok vele, ő segíteni fog. 

Szar minden, haver.
Azt hittem, hogy alszol.
Hétvégén mindig végig alszod a napot.
Történt valami? 

Magam sem tudom, hogy miért vagyok fent.
Junmyeon mondott valamit tegnap, amitől nem tudok aludni.
Igazából már pár napja nem alszom rendesen.
Annyira...
Felemészt, néha rossz belegondolni, de egyfolytában ez jár a fejemben. 

Mesélj!

Ezután felhívott, én pedig figyelmesen hallgattam, hogy mi történt vele. Bőbeszédű volt mint általában, aztán én meséltem el neki a problémáimat. Jongdae tegnap próbált felejteni, a reményét és a veszteségét az italokba fojtotta, azonban a bárban megjelent Junmyeon is. Nem tudtam eldönteni, hogy direkt tervezte így, vagy pedig a véletlenekre hagyatkozott-e. Nem akartam rákérdezni Junmyeon mondatára, rajta pedig érezhető volt, hogy nem szeretné elmondani, ezért nem is firtattam tovább a dolgot. Észre sem vettük, amikor órák elteltével még mindig csak beszéltünk lélekszakadva, ameddig Jongdae-nek valami halaszthatatlan dolga nem akadt. Nem akartuk megszakítani az ingergazdag élmények elmesélését, viszont kopogtattak az ajtómon, úgyhogy muszáj volt mennem. Azt már megtanultam az évek során, hogy apa amit akart, azt megszerezte, vagyis ha én kellettem neki valami fontos ügyben, akkor engedelmeskednem kellett. Nem akartam, viszont muszáj volt. 

Yixing volt az és azt mondta, hogy az apám szerint ideje megnéznem a céget. Tudtam, hogy ez mindenféleképpen bekövetkezett volna egyszer, ezért nem is vitatkoztam az alig toporgó idő miatt. Sziromfehér inget vettem fel, egy hozzáillő sötét nadrággal. Az udvaron vártam a sofőrt, akit apám kijelölt nekem. Apa emberei mind precízek voltak, odafigyeltek a pontosságra és hogy mindig időben teljesítsék a rájuk szabott feladatot. Ezúttal egy  BMW X6-os állt meg előttem, majd amikor kiszállt az alkalmi sofőr összeszorult a gyomrom. Egy pillanatra elfelejtettem levegőt venni, ő pedig csak egyre közelebb és közelebb sétált hozzám, hogy kinyithassa nekem a kocsiajtót. 

- Veled nem megyek sehova - idegesen löktem le a kezét az ajtókilincsről, Chanyeol pedig csak hidegen nézett rám. 

- Csak szállj be, mindenhol kamerák vannak - kétségbeesetten nyomta lejjebb a fejem, míg be nem ültem az autóba.  

Ezután elindult, nekem pedig minden idegsejtemen vegigkúszott a magatehetetlenség és a düh. Feszültnek éreztem őt, nem akart megszólalni, az ujjai pedig irracionálisan fehérré váltak a kormány erős szorítása miatt. Ebben a percben nem tudtam eldönteni, hogy melyikünk a leggyengébb láncszem. 

- Ne haragudj, az apád engem rendelt ki, én pedig...-

- Nem tartozol nekem magyarázattal, Chanyeol - a szavába vágtam, miközben ridegen válaszoltam. 

Egy éles pillanatban fékezett, meglepő volt az idegességtől izzó tekintete, amit egy másodpercig magamon éreztem.  

- A rohadt életbe, igenis tartozom neked magyarázattal! Csak azt nem értem, hogy miért nem akarod meghallgatni. Ennyire nehéz lenne?

- Elindulsz, vagy gyalogoljak? - közömbös hangnemben mondtam, mint akinek egyáltalán nem fáj, pedig ő pontosan tudta, hogy mennyire összetörtem. 

Egy feladó sóhajjal indult el, az út további részében már nem fordított felesleges energiát a magyarázatra,  jelenleg semmilyen ésszerű érvvel sem tudott volna meggyőzni. Feszült lett körülöttünk minden, amilyet sosem akartam. 

- Chanyeol... - bizonytalanul kezdtem, ő pedig rám nézett a visszapillantóból. - Éhes vagyok.

Leparkolt, aztán mi is összemosódtunk a város hangjával, az embereivel. Hihetetlenül gyors tempót diktáltak az emberek és még azt sem mondanám, hogy udvariasak voltak. Csak mentek ameddig bírtak, Chanyeol pedig mindig aggódó tekintettel pillantott hátra, nehogy lemaradjak. Egy erős rántást éreztem a vállamba nyilallni, lelki szemeim előtt láttam a büszkeségem földbe tiporni. Azonban akivel frontálisan ütköztem bocsánatot kért, de azt már csak félszegen hallottam. Időközben túlságosan lefoglalt a játékos-pajzán tekintete. Gyönyörű smaragdzöld szeme összeolvadt az enyémmel, csábos mosolya felhívást jelentett keringőre tökéletesen ívelt ajkán. Igazán helyes férfi volt és szinte levetkőztetett a tekintetével. A következő elém táruló képkocka borzalmas volt, Chanyeol horribilis erővel ment neki a fiúnak, akinek még védekezni sem volt ideje. 

- Fejezd be! Nem csinált semmit, hagyd abba! - kétségbeesetten fogtam meg a vállát, a szorításom után elhúzódott a fiútól. Alighanem futva menekült, hátra sem nézett közben. - Ez mégis mire volt jó? Mit képzelsz, ki vagy te? 

- Mit kellett volna tennem?! Az a rohadék neked ment, én csak meg akartalak védeni - indulatos volt, fojtott dühvel a hangjában, ami mind felém irányult.

- Még egyszer elmondom, Chanyeol. Nem tartozol nekem magyarázattal, nem kell megvédened, nem kell kifogásokat találnod! Csak hagyj engem békén, mintha itt se lennék, tudomást se vegyél rólam. Ugyanígy fogok tenni, ezért a közeljövőben ne beszélj hozzám, ne érj hozzám, még csak rám se nézz. Felfogtad? - eszeveszett tempóban dübörgött a szívem, szinte kiszakadt a helyéről.

Chanyeol idegesen túrt bele a hajába, a szemei könnytől csillogtak, a testtartása eleinte merev volt. Megfordult, mint aki ordítani szeretne, de helyette földhöz vágta a telefonját. A szétzúzott darabok mintha az én lelkemet szimbolizálták volna, először széttörtek, majd az aszfalthoz koppantak. Nem éreztem magam jobban még így sem, hogy elmondtam ami a lelkem nyomta. Megbántam a szavaimat, mert... mindig látni akartam őt. Ha naponta csak pár percre is, de látni akartam őt. Megfogadtam magamnak, hogy erős leszek, és hogy nem fogok miatta sírni, de annyira nehéz volt visszatartani a könnyeimet. 

- Elviszlek egy étterembe, aztán muszáj elmenned a céghez - nem nézett rám, végig háttal állt nekem, a hangja most hidegen csendült, egy darabka reményfoszlányt sem fedeztem fel benne. 

Az étteremben leültem, viszont számítottam arra, hogy velem szemben helyet fog foglalni ő is, azonban ez elmaradt. Csak állt ott, én pedig nem találtam egyetlen indokot sem, hogy megkérjem, üljön le mellém. 

- Mit szeretnél enni? 

- Rendelj nekem valamit.

Igazság szerint nem volt valami túl fényűző a választék listája, ezért is bíztam rá a rendelést. Körbenéztem a hangulatos étteremben, minden asztalnál emberek tömkelege foglalt helyet, önfeledt kacagás visszhangzott, vagy éppen nehéz szavak hangoztak el. Néhány perc elteltével megjelent Chanyeol egy tálcával egyensúlyozva, bőséges ételmennyiséggel. Lerakta elém, majd ismételten beállt védelmező funkcióba, mint egy kőszikla. 

- Ott fogsz állni egész végig? - megragadtam az első sajtburgert miközben ráemeltem a tekintetem.

- Ez a feladatom. 

- Ülj le, mindenki minket bámul. 

- Nem figyel minket senki - visszakontrázott, még mindig fagyos szemekkel, kiolvashatatlan érzésekkel. 

- Ülj már le! Kényelmetlenül érzem magam, ha felettem állsz.  

Beleegyezően bólogatott, majd leült szembe velem. Furcsa volt vele így lenni, viszont nem hagyhattam, hogy az a sok kiéleződött tekintet ránk szegeződjön. Élveztem, hogy most úgy mozgathatom őt érzelmileg, ahogy én akartam. Lehajtotta a fejét, miközben kezeit összekulcsolta. A lélektöredékeink felszakadtak, a repedések még inkább összezúztak, mindkettőnket kínzott ez az érzés. Chanyeol ilyen jó színész lenne? Ha mindez csak megjátszott érzés lenne, akkor nem így viselkedne. Akartam őt... mindennél jobban, mindenkinél jobban. Megtalálni, felfedezni, szeretni. Vele lenni, megélni az életet, annak rejtelmeit, kihívásait. Aztán mást akartam. Felejteni. Nem érezni iránta semmit. Soha nem tudni róla. De nem lehetett. Nem tudtam. 

- Na és... erről is beszámoltál apának? - gúnyosan mondtam, csak hogy még jobban beletiporjak a lelkébe és a büszkeségébe, ami számomra már nem létezett. 

- Mégis minek nézel te engem?!

- Minek nézzelek, Chanyeol? Sok választási lehetőséged van.

- Ne nézz szörnyetegnek. Minden szörnyeteg ember, de nem minden ember szörnyeteg - kérlelő hangján meglepődtem, nem számítottam erre a reakcióra. Ilyenkor már dühödten ordított volna, viszont tudta, hogy jogosan bántom meg. 

- Nem néztelek annak. A szörnyetegek rémisztőek, félelmet keltenek... Te fájdalmat okozol, a legrosszabbat. A félelemből nagyon gyorsan ki lehet nőni, viszont a fájdalom... egy életre szól, Chanyeol.

- Sajnálom. Nagyon sajnálom - lehajtotta a fejét, nehezebben vette a levegőt, de engem furdalt a kíváncsiság. 

- Mit sajnálsz, Chanyeol? Nem gondolod, hogy túl sokszor hagyja el a szádat ez a szó? Koreában is ez volt minden második mondatodban. 

- Mert tényleg sajnálom! Mindent sajnálok, Baekhyun. Sajnálom, hogy ennyire rohadék vagyok, sajnálom, hogy tönkretettem az életed, hogy miattam kellett elválnod a szüleidtől, hogy ennyire megsebeztelek... De remélem egyszer megengeded, hogy elmagyarázzam. 

- Menjünk, elment az étvágyam - felálltam a székről, és előre siettem. 

Ólomnehéz súllyal a szívemben nyitottam ki az étterem ajtaját, miközben alig bírtam mozgatni a lábaimat. Tudtam, ha most megvárom Chanyeolt, abból nekem semmi jó nem származhat. Talán újra átvert volna, ezt pedig nem kockázhattam, még egyszer nem bírta volna ki a lelkem. Elindultam a zajos tömegben, majd hirtelen eleredt az eső. Apró, fagyos jégcseppek potyogtak az égből, egészen az érzéseimig hatoltak. Aztán arra lettem figyelmes, hogy senkinél nem volt esernyő, és hogy csak az én arcom volt nedves. Az esernyő mindenkinek mást jelentett. Féltem az esőtől, a villámlástól, Chanyeol pedig a szavaival és a tetteivel azt sugallta felém, hogy megbízhatok benne. Megígérte, hogy az esernyőm lesz. Nekem nem volt egy lelki támaszom, nem volt senkim, aki megvédhetett volna a tűhegyes könnycseppjeimtől. Nem volt olyan személy az életemben, aki letörölhette volna a könnyeimet. 

____________________

Geez, majdnem sírtam ezen a részen xD (de én amúgy is mindenen sírok)

Amúgy érdekes belegondolni, mennyit változtam ezalatt az x év alatt, de például még az ember-szörnyeteg kontráról mindig ez a véleményem, ahogy sok más mindenről is, amit leírtam.

Remélem átéreztétek ezt a részt és hogy nektek van egy esernyőtök, aki letörli a könnyeiteket, ami Baekhyunnak sajnos nem adatott meg T_T