Ajánlott zene: Sam Tsui ft. Casey Breves - Thinking Out Loud/I'm Not The Only One (cover)

Úgy izzott bennem a lüktető fájdalom, mint a hanyagul égve maradt villanykörtében. A dolgok okvetlenül megtörténtek. Sohasem egyetlen jelentéktelen pillanat műve volt, tudtam jól, de mindig volt egy biztos pont, ahol rezzenéstelenül átfordultak. Nap mint nap borzasztóan megbántják az embert, a kis fájdalmak felhalmozódnak, összeadódnak, és ezt észre sem vesszük egészen addig, amíg egy napon aztán észrevétlenül azon kapjuk magunkat, hogy a szívünk szétreped a nyomástól - a bánattól. Sokkal rosszabb volt, mint amire számítottam. Úgy éreztem, hogy ezt nem fogom kishíján kibírni, ezért célirányosan elindultam egy másik irányba, azonban ebben a pillanatban meghallottam Chanyeol hangját, ahogy a nevemen szólított. Egy pillanatnyi lecsillapodásra volt szükségem, ezért halkan sóhajtottam, majd próbáltam a leghatásosabb művigyoromat elővenni. Megfordultam, határozott léptekkel mentem hozzájuk, hamis mosollyal az arcomon. Meglepődtem Chanyeol reakcióján, zavart volt a tekintete és egyáltalán nem sugárzott szelíd nyugalmat magából, mint általában. A csaj viszont annál inkább az volt, sőt. A kezeibe vette az irányítást és bemutatkozott.

- Ah Mone - enyhén biccentett, minden mozdulatát szigorú kifinomultság színezte.

Ah, utáltam az ilyen nőket.

- Byun Baekhyun - eszem ágában sem volt biccenteni, csak megtévesztő mosollyal az arcomon meredtem rá, azonban észrevettem, ahogy Chanyeolba karolt, amitől egyszerre lettem ideges és csalódott.

A szívem hevesebben vert, semmit nem bízva a véletenre mintegy kegyelemdöfésként még egy győztes mosolyt is villantott felém. Chanyeol arcán pedig ugyanolyan emóciókavalkád volt, mint nekem, amikor ő ért hozzám.

- Honnan ismered Chanyeolt? - feltette az elmaradhatatlan kérdést, mire én az említett tekintetét kerestem, de ő csak stílusosan bámulta a padlót, valószínűleg nem akart részt venni ebben az érdekfeszítő párbeszédben.

Megfordult a fejemben, hogy lényegretörően válaszolva odavágom neki, hogy „ő a csicskám", azonban nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni.

- Egy iskolába jártunk.

- Ó, értem. Mi osztálytársak voltunk és Chanyeol mindig is halálosan szerelmes volt belém - kuncogott, majd negédesen ránézett, aki erre a kijelentésre felemelte a fejét, és bizonytalanul rám nézett.

Esküszöm, ez a csaj tudta, hogy meleg vagyok és direkt provokált engem... 

- Az már a múlt, ne bolygassuk fel, kérlek - válaszolta határozottan, miközben végig a ribanc szemeibe bámult.

- Nem tudtam, hogy ez érzékeny téma számodra - mondta a lány színlelt nyugodtsággal, én pedig úgy éreztem, hogy felesleges harmadik vagyok ebben a beszélgetésben.

- Nem az, csak ne beszéljünk most erről.

Innentől kezdve kettejük különös, a múltról nem beszélős párbeszédjébe engem is bevontak, de én és Chanyeol természetesen csak hallgattuk, ahogy a ribanc artikulálva ejti ki a mondatokat, a téma persze többnyire a mellettem álló férfi volt, amitől ő zavarba is jött, ám egyszer-kétszer elcsíptem tőle néhány reszelős és unott nézést, ami az én tekintetemből is áradt jócskán. A lány nevetséges tényeket állított róla, amin én akaratlanul is elmosolyodtam. Chanyeol nem öt órát aludt, hanem négyet, és nem két cukorral issza a kávét, hanem eggyel. Ezt csak onnan tudtam, hogy meglestem, amikor a különleges amerikai reggelit készítette nekem. Viszont Mone még ezeket sem tudta róla... És nem hittem, hogy pár év elteltével ezek a szokások változtak.

A lány magunkra hagyott, a köztem és Chanyeol között lévő feszült csend annyira impozáns volt, hogy szinte vártam, hogy sérülékeny szilánkokra hasadjak. Tényleg, rohadt szar érzés volt. Aztán komor tekintettel ő is elment egy másik társaság után keresni, én pedig megtörhetetlenül kezdtem el Junmyeont keresni, de amikor már körbejártam az egész tökéletesen elcseszett helyiséget kezdtem azt hinni, hogy a főnök lelépett valahova és még csak el sem búcsúzott. Már pont fel akartam hívni, amikor az előkelő embertömegben megpillantottam Jongdaet. Még a szar is belém fagyott, nagy szemeket meresztettem rá, de ő nem vett észre, és majdnem biztos voltam benne, hogy ugyanazt a személyt keressük mindhiába. Odarohantam hozzá, kételkedő-mérges fejet vágott, amit nem tudtam, hogy mivel érdemeltem ki.

- Hogy kerülsz te ide? - bizonytalanul kezdtem, még mindig megszeppent tekintettel, magamban imádkozva, hogy Jongdae meg ne lássa a főnök csinos és kifinomult arajelöltjét.

- Junmyeon amikor nem veszi fel a telefont, akkor általában itt van, ezért automatikusan idejöttem. Az a kérdés, hogy te mit keresel itt? Ennyire szarul sikerült a randi? - a szemeiben látszott a hűvös hitetlenkedő megvetés és tudtam, hogy bármilyen ürügyet felhozhatok, az én szavam semleges lesz számára.

- Ne kérdezz semmit, csak gyere velem, oké?

Meg sem várva a válaszát kezdtem el a kijárat felé húzni, ő pedig magatehetetlenül tűrte a rángatásom, és csak remélni mertem, hogy ez a türelemjáték nem fog változni. Próbáltam feltünésmentesen kisurrani, ami lehetetlen feladatnak bizonyult, mert ez az idióta az egész kijárathoz vezető utat hangosan végig beszélte.

- Miért nem láthatom Junmyeont?

Erre mit válaszolhattam volna?! 

- Mert... Nincs ott. Csak az anyja tart egy rendezvényt és engem is meghívott - a szemeibe nézve próbáltam minél hitelesebb lenni. Ilyen esetekben jól jött a gyors kapcsolásom.

- Ugyan már, Baek... Mégis mennyire  nézel hülyének?

Bassza meg. 

- Jó nagynak szerettelek volna - dünnyögtem alig hallhatóan, de ő mégis felfigyelt rá, és kérdő pillantásokkal hasított belém. - Menjünk el innen, és elmondok mindent.

Mi is az igazság? Apró homokszem egy végeláthatatlan parton, a kopott emlékeinkben lévő maradandó fájdalom. Az igazságot mindenki tudni akarja, bár kevesen készülnek fel rá igazán, ezek az emberek szavakkal sebezhetőek. Olykor időszerűtlenül kopogtat az ajtónkon, de sosem tárjuk ki teljesen, egy kis résnyi beszűrődő helyet mindenki hagyni szokott. De vannak olyan emberek, akikkel nem is szabad megosztani a teljes igazságot, mert beleroskadnának a fájdalomba.

- Beszélj - Jongdae makacs volt, egyenes testtartása határozottságot tükrözött, azonban az ajka remegése elárulta őt.

Csodák csodájára még nem lettünk kitagadva innen, bár az öreg ahjussinál bármelyik percben jelentkezhetett magas feszültség velünk kapcsolatban, azonban most egy szava sem lehetett, normális felnőtt férfi módjára viselkedtünk mindketten. A kinti fülledt levegő kezdett enyhülni, bár még így is kibaszott meleg volt, pedig még a szél is társult az estéhez. Öntöttem neki és magamnak egy kevés sojut időhúzásképpen, azonban hangos, mérges sóhaja megtörte bennem a kételkedést, ezért beszélni kezdtem. Lesz ami lesz.

- Te is tudod, hogy milyen hyung anyja... Makacs és akaratos, és mindig az van, amit ő akar. Három év alatt egyszer sem láttam Junmyeont ellenszegülni az anyja akaratának. És ilyen társadalmi körülmények között az élet nehéz, és-

- Térj már a lényegre! - belevágott a szavamba, és türelmetlenül nézett rám.

Még nem akartam neki elmondani, de ennek az ideje is vészesen közeledett.

- Hyungnak menyasszonya van - gyorsan kimondtam, mielőtt még meggondolhattam volna magam.

Jongdae arcmimikáján érthetetlenség tükröződött, majd mintha egy érzelmi hullámvasutat néznék olyan gyorsan rendeződtek a homlokán megjelent ráncok, komor tekintete. Másodpercekkel később a sojus üvegért nyúlt és egy szempillantás alatt húzta meg, de még egy apró fintor sem jelent meg az arcán.

- Kösz, hogy elmondtad.

- Jól vagy? - kérdeztem együttérzően, Jongdae válasza egy apró bólintás volt.

- Mióta van együtt a ribanccal?

- Nem tudom, ezt inkább tőle kellene megkérdezned - válaszoltam a heves kérdésére, azután pedig észrevettem, hogy az üvegemért nyúlt, majd lehörpintette az egészet. - Ne igyál, az nem old meg semmit.

- Igazad van. Inkább azt teszem, amit ilyenkor normális esetben tennék. Öregem, rohadtul nem tudom mit kell tenni, most először csesztek ki velem.

Most először láttam őt ennyire sérülékenynek és törékenynek. A kopott asztalon vérzett a lelke egy darabja, ami még nem állt készen a feledésre. A szemeiben könnyek csillogtak, pontosan ettől akartam őt megvédeni. Aztán a sors közbeszólt, és pont én okoztam neki fájdalmat. Mindkettőnknek szüksége volt felejtésre, amit én a leghatékonyabb módszerrel akartam elérni. Hosszú éjszakának nézünk elébe... 

- Ahjussi, kérünk még sojut!

A telefonom halk rezgése egy pillanatra kizökkentett, elővettem a zsebemből, és megnéztem az üzenetet. Chanyeol írta, hogy látta Jongdaet és engem lelépni az étteremből, és hogy ő már otthon van. Mosolyogva válaszoltam neki, majd a legjobb barátomra összpontosítottam, aki már megint szétterült az asztalon, de ismertem. Tudtam, hogy ennyi alkoholtól neki még képtelenség elérnie a részegség állapotát.

- Megdugott már? - dünnyögve kérdezte, úgy, hogy a fejét nem emelte fel az asztalról.

Hüledezve megcsóváltam a fejem, majd fejbiccentve elvettem az ahjussitól a két sojus üveget, aki már tisztában volt vele, hogy innen nem kerget el minket semmilyen módszerrel, hacsak nincs egy vasvillája.

- Igyunk! A szingliségre - mondta egy kissé szomorkodva, majd a reakciómat meg sem várva húzta le, amit én hitetlenkedve bámultam, de most az egyszer nem bántam, hogy ilyen vehemens módon bolygatja fel a gyomrát alkohollal.

- A szingliségre! - megismételtem, majd habozás nélkül hörpintettem le az italt, enyhe fintorral az arcomon.

Az éjszaka minden sejtésem szerint hosszúra sikeredett, Jongdae természetesen a sárga földig itta magát, én pedig megint illuminált állapotban voltam, de tudatában voltam mindennek. Hajnali kettő körül felhívtam Chanyeolt, hogy egyedül képtelen vagyok megmozdítani Jongdaet, majd pár percen belül már ő is velem volt, és ketten próbáltuk elhurcolni hazáig. Mivel Jongdae innen messze lakott, ezért jó szívvel megint felajánlottam, hogy egy éjszakára nálam maradhat.

A küszöbön átlépve Chanyeol a kanapé kényelmébe helyezte legjobb barátom, azonban annyira mozgolódott még így is, hogy attól féltem, valamilyen úton-módon eléri, hogy a keményebb  talajra zuhanjon. Pár perc meggyőződés elteltével mindketten a szobámba mentünk, majd szavak nélkül megbeszéltük, hogy ma egy ágyban alszunk. A józanodás érdekében vettem egy hidegzuhanyt, ami frissítő volt az idő és az állapotom ellenére is. Nem bajlódtam vele rettentően sokat, a jéghideg víz mintha fagyos jégcseppek lettek volna a felhevült testemen, ezért hamar befejeztem és egy szál boxerben sétáltam be a szobámba. Nem láttam Chanyeol arcát a vakító sötétben, de hallottam az egyenletes szuszogását, ezért próbáltam a lehető leghalkabban befeküdni mellé. A másik irányba fordultam, majd lehunytam a szemeimet, de nem tudtam elaludni. Már megint éreztem azt a szart, ami akkor támadta meg az egész testem, ha túl közel kerültem hozzá.

- Figyelj - bizonytalanul mondta, én pedig először meglepődtem, hogy még nem aludt, de nem tettem semmit, csak hagytam, hogy folytassa. - Mone csak egy-

- Nem tartozol nekem magyarázattal.

- De igen! És szeretném, ha meghallgatnál - erélyesebb volt a hangja, megfogta a vállam, így kényszerített, hogy megforduljak. Amikor ezt megtettem, folytatta. - Mone csak egy barát. Amikor társaságba keveredik nem tud uralkodni magán, mert egy elkényeztetett liba. Igazat mondott, régen tényleg kedveltem, de az már a múlt. Semmit sem jelent.

- Nem számít, Chanyeol - néztem végül szemeibe, amikor megszoktam a sötétséget. Ő csak reményvesztetten sóhajtott, én pedig magamat szidtam, hogy nem hagytam befejezni a mondandóját. - Aludj, biztos álmos vagy - hűvös hangnemben válaszoltam, majd megfordultam, mert képtelen voltam a szemeibe nézni.

Egy pár másodpercnyi várakozás után hallottam az elkeseredett sóhaját. Azt akartam, hogy valamit mondjon, hogy ne fájjon ennyire rohadtul. Valamilyen szinten megnyugtatott, hogy már nem érzett semmit a ribanc iránt, de lehet, hogy csak nem akart megbántani, ezért elferdítette az igazságot.

- Nem akarok többé fájdalmat okozni neked - halkan mondta, bizonyára azt hitte, hogy már elaludtam. 

- Chanyeol... szerinted Jongdae le fogja hányni a kanapét? - mosolyogva kérdeztem, a tenyerem izzadni kezdett, de nem fordultam meg. 

- Telibe fogja hányni - ő már nevetett is, a hangja teljes mértékben felfrissített, szinte zene volt füleimnek. 

- Holnap nagyon kicseszek veled, ugye tudod? 

* 

Reggel hamarabb keltem, mint Chanyeol és mint minden elcseszett doramában és filmben, valami zsigeri érzés arra ösztökélt, hogy érintsem meg. Lassan vezettem végig ujjaimat az álla ívén, majd az arcán, elkalandozva a hosszú szempilláin, telt ajkain. A  szívem hangosan dobbant, de emlékeztettem magam az igazságra, ami nekem nem kedvezett. Nem is tudom, hogy mit akartam csinálni, csak gondtalanul akartam feküdni mellette, elhinni, hogy ez igazán lehetséges. Nekem nem jött össze a lehetetlen, mint minden elcseszett doramában és filmben, Chanyeol mocorogni kezdett, én pedig egyből abbahagytam az érintését. Az arca rövid időn belül megint kisimult, de már nem mertem kockáztatni, így kikászálódtam, felvettem egy farmert, és a nappaliba vettem az irányt, hogy megnézzem a legjobb barátomat, aki bizonyára szörnyű másnaposan fog ébredni a történtek után. A kanapén már nem volt senki - és hányás sem- , ezért úgy gondoltam, hogy a vécére ment el, vagy a fürdőbe, de a kanapéval szemben lévő asztalon egy kis cetlit találtam, és felfedeztem Jongdae kézírását. 

Kurvára fáj a fejem, de leléptem, hogy Chanyeollal lehess. Láttam, hogy egy ágyon aludtok. Haver, mikor fogtok már dugni? Értem ne aggódj, majd becsajozok és rendben leszek. 

Elmosolyodtam, a cetlit kidobtam, hogy Chanyeol még csak véletlenül se lássa meg, majd a konyhába mentem, hogy egy kávét főzzek. Úgy akartam készíteni, ahogy ő szereti, de szörnyű voltam minden gasztronómiai tevékenységben, ezért nem vártam magamtól sokat. Halk lépteket hallottam, titkon abban reménykedtem, hogy a kezeit a derekam köré fonja, de ez nem történt meg. Chanyeol kihúzta az egyik széket, én pedig két csészébe kiöntöttem az éppen elkészült kávét. Neki egy cukrot tettem bele, magamnak kettőt. 

- Még forró - letettem az asztalra, és én is leültem vele szembe. 

- Egy cukorral? - bizonytalanul kérdezte, én pedig mosolyogva bólintottam. - Még sosem csináltak nekem kávét. 

Kérdőn néztem rá, ő pedig a gőzölgő energiaforrást  kezdte kémlelni, keserű mosollyal az arcán. Ebben a pillanatban jöttem rá, hogy neki sokkal több törődésre volt szüksége, mint nekem.