Ajánlott zene: Chris Brown - With You

Bármennyire is egy nevetséges közhely, a velejéig elgondolkoztam rajta, hogy ez vajon a valóság-e. Reggel borzasztó nehezen vettem rá magam, hogy felkeljek a biztonságot nyújtó puha ágyamból, azonban egy dolog még jobban lázba hozott. Ezért hát habozás nélkül mentem a nappaliba és mélyreszántó-izzó tekintetemmel néztem a kanapéra, de Chanyeol nem volt ott. Azonban ami rögtön feltűnt, azok az átható illatok voltak, amiért biztosra vettem, hogy nem hagyott itt az éjszaka közepén. Nem vett észre, háttal tevékenykedett a konyhában, én pedig lassan a háta mögé somfordáltam, de nem tettem semmi figyelemreméltót. A gondolataim között megfogalmazódott a rohadt kérdés, hogy vajon most miért nem tettem meg az első lépést Park Chanyeol kikészítése céljából. Lassan, de biztosan meg fogok őrülni, de komolyan. Ó, és Park Chanyeol félmeztelenül állt előttem. AZ ÉN KONYHÁMBAN. Na jó, nem adhattam fel az aggályaimat, ezért a lehető legidegesítőbb énemet vettem elő, ami a kora reggeli időszakban nem volt valami hatásos. És hát persze, semmilyen reakciója nem volt Chanyeolnak, csak rám nézve enyhén elmosolyodott, majd megint a gőzölgő ételre összpontosított acélosan. Ez a vészjósló mosoly már majdnem olyan volt, mint a tengerparti mosolya. Elragadó és nem is értettem, hogy egy ártatlan arcmimikában hogy lehet ennyi... féltett törődés és rendkívüli tisztelet. Mert egyértelműen törődött velem, különben valószínűleg most a zuhanyzás közben verném ki. És száz százalékig tisztelt, mert minden elviselhetetlen parancsomnak eddig férfiasan helytállt. Amúgy ez már idegesített... nem lepődnék meg rajta, ha egyszer csak úgy random kezdene repülni és a büszkeségemet marcangolná vele, hogy ő még erre is képes, annyira tökéletes. Persze, néhányszor már említette a megszámlálhatatlan vitáinkban, hogy ő nem tökéletes, de valahogy a külseje és a tettei ezt a jelzőt béklyózták rá.

- Üljünk le - mondta egy gondolkodó pillanatban, miközben két tányérral egyensúlyozott a kezében. - Ez egy igazi, amerikai reggeli.

Behódoltam az akaratának, ezért tőle nem messze leültem egy székre, miközben nem győztem ezeket a fenséges illatokat mélyen beszippantani. Már nem is emlékeztem, hogy mikor ettem ilyet utoljára. Úgy néztem Chanyeolra, mint aki nem tudja, hogy mitévő legyen, ő pedig áthatóan érezte ezt a biztos fájdalmat, amit kifelé sugároztam.

- Sajnálom, én csak meg akartalak lepni valamivel, és-

- Nem, semmi baj. Köszönöm - belevágtam a szavába, mielőtt még mentegetőzni kezdett volna. Nem szerettem ilyen mértékben felbolygatni a fájó múltat. - Igazán nagyon kedves vagy, hogy ennyit fáradoztál miattam.

- Ó, szóval imádod, valld csak be - egy sunyi félmosolyra húzta ajkait, én pedig bepánikoltam.

Szar vagyok az ilyesmi visszafordíthatatlan helyzetekben.

- Ezt itt imádom - mutattam a tükörtojásra a villával. - Téged már kevésbé.

- Ugyan már, itt ülsz egy szál boxerben és próbálod nekem beadni a tagadhatatlant?

Konkrétan megsemmisültem, egy percre biztos lefagytam, miközben próbáltam valami frappáns választ kreálni a fejemben.

Jézusom, ilyen rohadt helyzetbe kerülni...

- H-hogy mi? Hé, te meg félmeztelenül vagy, talán el akarsz csábítani?

Halkan nevetett, majd felállt a székből és nyílegyenesen felém jött. A szívem a torkomban dobogott a közelségétől, de strapabíróan álltam mindvégig a tekintetét, amíg megtette felém azt a pár lépést. Szinte egy leheletnyi távolság választott el minket, majd lehajolt hozzám. Ajka irtózatosan ingerelte a nyakam, egyszerre émelyítően szédültem és élénken pezsdültem fel tőle.

- Szerintem már rég megtettem - lehetetlen mély hangon mondta, majd elsétált egy győztes mosollyal.

Megrettentem a mondatától, ugyanakkor felcsigázott és valóban el kellett gondolkodnom rajta, hogy mikor estem csapdába Park Chanyeol miatt. Persze, hogy már rég elcsábított, hiszen egy vonzó férfi, ráadásul a rohadt fekete ing vagy éppen a félmeztelenség csak jobban tetézte az újfent keletkező tűzijátékok hadát a testemben. Sosem éreztem miattuk elviselhetetlen kínt, csak szúró-csípő fájdalmat, amik már kezdtek teljesen kikészíteni.

Ebből előbb-utóbb zuhanyzás lesz...

Chanyeol eltűnt, én pedig biztatva nyugtatgattam magam. A villa még mindig a kezemben volt, a testem megrökönyödve volt elernyedve, mozdítani sem bírtam kezeimet, vagy lábaimat. Csak egy testhelyzetet felvéve gondolkodtam arról, aki mostanában megkeseríti az életem. Viszont azt még magam sem tudtam eldönteni, hogy ez jó vagy rossz hatással volt rám. Ez a kibírhatatlanság ami gyötört, lassan átvette felettem az irányítást. Kibaszottul frusztrált lettem. Na jó, biztos fel tudok sorolni tíz dolgot, amit utálok benne... Ebben a pillanatban derült égből villámcsapásként került látómezőm elé, immár a rohadt fekete ingjében. És ez volt az első ok, amiért utáltam. Nincs még egy ember a Földön, akin így feszülne egy hétköznapi ing. Ezt még mindig nem hittem el.

- Megyünk? - kérdezte, miközben az utolsó inggombbal szenvedett.

- Hova? - bizonytalanul felálltam és odamentem hozzá.

Kétségek között vergődtem, de nem szaroztam, begomboltam az utolsót is, mielőtt reagálhatott volna. A tekintete gyengéd hálát sugárzott, amin elmosolyodtam. Végig akartam simítani a mellkasán, de helyette tisztes távolságot állítottam be magunk közé, ami felettébb szar érzés volt.

- Junmyeonhoz. Tegnap amíg az étteremben voltál elhoztam pár cuccom. Remélem nem gond.

A második ok; a kibírhatatlan-ellenállhatatlan mély hangja. Egyszerre borzasztóan vonzott és hihetetlenül taszított és nem gondoltam volna, hogy én tipikusan az a fajta leszek, aki egy férfi hangjától ennyire begerjed. Jézusom, szörnyen kívántam Park Chanyeolt, miközben a megmásíthatatlan gyűlöletet ugyanúgy éreztem iránta. Szinte kínzóan marcangolt ez az érzés, teljeséggel apró homokszemekké őrölt. Bólogattam, miközben próbáltam hamis emóciókat adni felé.

Hát ebből tutira zuhanyzás lesz...

Az étteremben ilyen kora reggel alig lézengett pár ember, akik pedig itt voltak csak céltalan tekintettel és görnyedt testtártással itták a kávéjukat. Pedig Kyungsoo hihetetlenül finom kávékat csinált mindig, amit élvezet volt minden egyes alkalommal szürcsölgetni. Chanyeol időközben újra a látóköröm elé került, olajzöld kötényben, katonásan rendezett hajjal, legalábbis az én összevissza álló hajamhoz képest. A fekete inget felgyűrte az alkarján, a hátán lévő izmok kirajzolódtak, és az a rohadt Park Chanyeolos mosoly már kísértett.

Utáltam a mosolyát. Megbabonázott. Elcsábított. Kísértésbe estem tőle minden egyes alkalommal. A rohadt szívem pedig csapdába került. És amikor a tengerparton mosolygott tudtam, hogy a kapcsolatunk olyan mély, mint a feneketlen óceán. Ráadásul egyoldalú. Én elmerültem benne, ő pedig hagyta. Segített a mosolyával, miközben nem is tudott róla.

- Baekhyun, beszélnem kell veled - Junmyeon megfogta a vállam, a hangja kétségbeesett volt, minden egyes szavában éreztem a sürgetést.

Nem mondtam semmit, a fejemmel intettem, hogy kövessen, majd rohamtempóban szeltem át a kanyargós lépcsőket. Sejtettem, hogy az egyik nem kívánt személy Chanyeol lenne, aki elől el akarta titkolni a mondanivalóját, bármi is legyen az.

- Hyung, mi a baj?

- Az idióta anyám az idióta fejébe vette, hogy tartsunk az idióta esküvő örömére egy idióta ünneplést ebben az étteremben.

Még nem hallottam a főnököt ebben a hangnemben és hihetetlen dolognak tartottam, hogy létezett olyan tetőpont, ami már neki is sok.

- Ne aggódj, megoldjuk. Nem szeretnéd, hogy Jongdae itt legyen, igaz? - egy baráti vállveregetésben részesítettem, ő pedig csak frusztráltan bólogatott.

- Viszont azt szeretném, hogy te és Chanyeol is gyertek el. Chanyeol egy régi barát, ráadásul már anya is látni akarja. Azonban egyedül te tudod, hogy a fiúkhoz is vonzódom és kellene egy lelki támasz.

- De ugye tudod, hogy Jongdae számára nincsenek titkok? Amit tudni akar, azt előbb-utóbb úgyis megtudja. Szerintem ezt beszéljétek meg, minél hamarabb - biztatva mondtam, mert én igazán ismertem Jongdaet.

Haragtartó, makacs és önfejű volt, aki mindig elérte a kitűzött célját.

- Holnap. Holnap elmondom neki. Ó, és ezt - kivett a zsebéből egy borítékot, majd átnyújtotta nekem. - Sehun küldi.

Kíváncsian vettem el tőle, tágra nyílt szemekkel. Meglepett, hogy Sehun levelet küldött nekem. Elraktam a zsebembe, majd mentem dolgozni a maradék egy-két órában, mert Junmyeon anyja bármelyik előkelő hölgytől rosszabb volt, ha egy fontos eseményről volt szó. Mindig hamarabb kezdte a készülődést, mert úgy gondolta, hogy a jó munkához idő kell.

A lakásomba a férfias parfüm aromája keveredett a tusfürdő illatával. Chanyeol mint valami kibaszott félisten, úgy jött ki a hőtől gőzölgő fürdőszobából egy szál törölközőben. Én a nyitott szekrényajtó felett álltam, azon tanakodva, hogy mit vehetnék fel.

- Vegyél fel egy öltönyt - forró leheletet éreztem a tarkómnál, és rohadt mély hangot hallottam közelről, amire az érzéseim még mindig úgy reagáltak, mintha most hallanám először.

- Szarul áll rajtam az öltöny - megfordultam, úgy mondtam a szemeibe nézve letörten.

Még most sem szoktam meg a magasságkülönbséget, amikor realizálódott bennem, hogy egy pár leheletnyi könnyed lépés választ el ajkaitól, egy lépéssel arrébb mentem.

Utáltam, hogy ennyire magas volt...

- Mindenben jól nézel ki - mondta határozottan, a szemei igazságtól csillogtak, én pedig magatehetetlenül álltam előtte, miközben ő egy lépéssel közelebb jött.

MI A SZENTSÉGES SZAR.

- Hé, mi bajod van neked?! - zavartan felnevettem, Chanyeol pedig ugyanolyan arckifejezéssel bámult rám, amivel eddig is.

- Nem tudom - egy halk sóhajjal nyitotta ki a másik szekrény ajtaját, majd elővett egy minőségi öltönyt, mandzsetta gombokkal, meg minden.

Az elmaradhatatlan fekete ing helyett most egy igazán elegáns és kifinomult fehér inget vett elő. És mindezt úgy csinálta, hogy csak egy darab törölköző takarta őt a dereka köré csavarva. Mély levegőt vettem, próbáltam elterelni a figyelmem.

- Te mióta sajátítottad ki azt a szekrényt?

- Üres volt, így gondoltam, hogy nem jelent nagy gondot... - kérlelő tekintete volt, mégis nyugodtan és magabiztosan válaszolt. Park Chanyeolosan.
- Majd kerítünk neked nagyobb helyet, ha esetleg... Itt maradsz - az én hangom korántsem volt olyan magabiztos, mint az ő hangja.

Idegesített, hogy nem voltam határozott a közelében. Ránéztem, de ez már egy visszafordíthatatlan hiba volt.

Utáltam az elálló füleit, amiket mégis kibaszottul vonzónak gondoltam.

- Nem akarok elmenni. Azt hittem, hogy te szeretnéd, hogy elmenjek.

- Nem! - heves tiltakozásba kezdtem, talán túl heves is voltam. - Mármint, tudod... Itt maradhatsz, ha akarsz, meg ilyenek.

Csak mosolygott, majd az inget szenvedte magára... sikertelenül. Nem is értem, hogy hogy lehetett ilyen szerencsétlen az inggombolásban, minden másban meg kiemelkedő és precíz. Remegő lábakkal újra felé vettem az irányt és szép sorjában ejtettem fogságba az ing gombjait. Nem tudom, hogy hallotta-e, amikor hangosan nyeltem, mindenesetre borzasztó ideges voltam, ez látszott az olykor bizonytalan-remegő ujjaimon is. Meglepődtem a reakcióján, a mai napon másodszor értem hozzá és egyszer sem undorodott, vagy mondott valami nekem rosszul eső dolgot. Nem mertem a szemébe nézni, ezért gyorsan el akartam menni, de a kezével a csuklómért nyúlt, ebben a pillanatban alig választott el pár lépés tőle. A cipőnk orra hangtalanul összekoccant, ő pedig elengedte a csuklómat, amikor észrevette, hogy nekem ez a szituáció kellemetlen.

- Miért csinálod ezt? - halkan, dünnyögve kérdezte, a szemei kiismerhetetlen szikrákat szórtak, miközben nyugodtságtól csillogtak.

Hogy lehet valaki ennyire higgadt?! És erre mi a szart válaszolhattam volna?

- Mert nem bírom elviselni, hogy ilyen béna vagy. Egy rohadt inget nem tudsz begombolni, Park Chanyeol. Szeretem a rendezettséget. De többet nem fogok hozzád érni, ha nem akarod.

- Nem erre a válaszra vártam, tudod jól... - reményvesztetten sóhajtott, de nem várt további magyarázatra, elhagyta a szobát a nadrággal és öltönnyel a kezében.

Én pedig próbáltam összeszedni az atomjaira hullott darabjaimat az előbb átéltek miatt. Lassan ütlegeltem az egyre élénkebben pirosabbá váló arcom és próbáltam kiverni a fejemből Chanyeol törölközős látványát.

Utáltam, hogy ilyen tökéletes, és hogy ennyire megfejthetetlen. Utáltam az érintését, ami minden egyes alkalommal lüktető-édes fájdalommal kínozta a testem.

A telefonom halk rezgése kizökkentett a gondolataim kavalkádjából, aztán szomorúan pillantottam a kijelzőn lévő névre.

- Haver, megyünk este valahova? Meghalok, annyira unatkozom - Jongdae rögtön beleszólt a telefonba, a hangja meglepően jókedvű volt.

- Sajnálom Jongdae, ma nem érek rá, mert... - próbáltam olyan kiskaput keresni, amibe még ő sem tud beleszólni, és amit ő is elfogadott volna. - Mert randizni megyek.

- Ó. Óvszert vigyél, de azért ne engedd a csávónak, hogy egyből megdugjon - nevetett, én pedig csak hüledeztem rajta, hogy miért gondol ilyesmiket.

- Jézusom, te beteg állat vagy!

- Chanyeol az, igaz? - a hangjából érezhető jókedv miatt könnyedén lehetett következtetni, hogy most mosolygott a saját ostobaságán.

- Holnap tartunk egy pasis napot? - kérdeztem bizonytalanul az ő zavarbejtő kérdésére nem válaszolva.

- Persze. Akkor holnap - bontotta a vonalat, én pedig kifújtam a bennem rekedt frusztrált levegőt, majd pár másodperc után ismét a külsőmmel foglalkoztam.

Az étterembe érve különös nyugodtság kerített hatalmába, ami pedig még ennél is furcsább, hogy
Chanyeollal mindvégig kellemesen telt az idevezető út és még az is nyugalmat biztosított, hogy ketten léptünk be az üvegajtón, szorosan egymás mellett. Junmyeon anyja igazán kitett magáért, a helyiségben most az eddiginél is több gyönyörű fény uralkodott, a legnemesebb ébenfából készült lakkozott asztallapok gondosan le voltak terítve angyalfehér abrosszal. Minden elegáns volt és minőségi, Junmyeon anyjának mindig is különleges érzéke volt a berendezésben - meg abban is, hogy a munkásokat ugráltassa. Aztán időközben Chanyeol elvegyült a számára ismerős tömegben, én pedig próbáltam Junmyeonban tartani a lelket, utána az anyjával is beszélgettem, ahol az egyik téma Chanyeol volt.

Utáltam, hogy mindenki csodálattal beszélt róla, mintha ő mindenkitől jobb lenne. Utáltam, hogy ennyire törődött mindenkivel, mert ha nem így lenne, nem került volna a lehetséges témáink közé az anyukával. De Park Chanyeol már csak ilyen volt... Mindenki számára tökéletes.

Sérülékeny idegességet mutatva ültem le Kyungsoo mellé, akinek komor tekintetében még idegesebb felhőgomolyagokat fedeztem fel. Nem mertem rákérdezni a lehetséges okára, azonban sejtettem, mivel egyedül érkezett, mégsem tettem semmit, csak sajnálkozva néztem rá. Ebben a pillanatban ő is rám nézett, a legszomorúbban csillogó tekintettel, ami csak létezhet.

- Kyungsoo, mi a baj?

- Az életben számtalan gond adódik, amiken túl kell lendülnie az embernek - végig a pezsgős poharat fixírozta keserű mosollyal, amiből a háromnegyede már hiányzott.

- Biztosan találtok valami megoldást a barátnőddel. Az nem old meg semmit, ha ájulásig iszod magad.

- Néha pont ez oldja meg a dolgokat - lehörpintette az utolsó kortyot is, majd ismételten a kristálypoharat nézte, mintha a törékeny üvegben látta volna a múltjának egy fájó szakaszát, ami éles tőrrel sebezte meg a szívét.

- Nézd, nem tudom, hogy min vesztetek össze, de beszéld meg vele. Lehet, hogy csak félreértés, vagy valami... Nincs jobb dolog egy kiadós beszélgetésnél - a vállára tettem a kezem, miközben próbáltam biztató és nyugodt maradni a szemében.

- Remélem, hogy megfogadod a saját tanácsod majd a közeljövőben - felállt, és otthagyott a zsigeri érzésekkel, amik a lelkem mélyéről jöttek.

Nem tudtam, hogy mire gondolhatott Kyungsoo, de jelen pillanatban elkönyveltem annak, hogy a szerelmi élete nem éppen a legjobb, ezért beszélt badarságokat. Meg akartam keresni Chanyeolt, de az étterem ebben a felállásban és ezzel a lézengő embertömeggel nagyobb volt, mint képzeltem. Egy asztalnál ült Junmyeon a szüleivel, ezért gondoltam, hogy meghúzódom ott, ameddig meg nem találom Chanyeolt. Leültem közéjük, de nem kívánatos személynek éreztem magam, mintha megzavartam volna valami lelki, nagyon fontos beszélgetést. Junmyeon próbált a szemeivel üzenni és halkan suttogta is, hogy maradjak ott mellette, ezért eleget tettem az akaratának. Időközben egy szép lány is csatlakozott hozzánk, aki a lehető legközelebb próbált Junmyeonhoz férkőzni és észrevettem, hogy próbálja az asztal alatt összefűzni az ujjaikat, de a főnök mindig hárította ezeket az érintéseket. Valamilyen szinten nyugtatott a tény, hogy bizonyára nem vonzódott annyira a lányhoz, mint a legjobb barátomhoz. El sem tudom képzelni, hogy Jongdae mit fog átélni hamarosan...

A tömegben észrevettem Chanyeolt, ezért elnézést kérve a szülőktől és Junmyeontól indultam meg egy terebélyes mosollyal az arcomon Chanyeol felé. Majd ahogy egyre közelebb kerültem hozzá, a mosoly úgy halványult és kúszott le ajkaimról. Amikor az asztalnál ültem még nem vettem észre, bizonyára az emberek kitakarták előlem a másik személyt. Chanyeol épp egy lánnyal beszélgetett, gátlástalanul és felszabadultan, nevetgélve egymás mondatain. Nem tudtam a csalódottságomat leplezni. Hamis mosolyt erőltettem remegő ajkaimra, próbáltam acélt fűzni a szívembe, hogy ne fájjon ennyire rohadtul ez a látvány.

A tizedik ok, amit utálok Park Chanyeolban; hogy nem lehet az enyém...