Minden nyilvánvaló ellentét ellenére, mindannyiunknak hasonló emberi szükségletei és félelmei vannak; mindannyian ugyanazon az ösvényen járunk és egymást irányítjuk. Ennek megértése együttérzéssel tölthet el bennünket. Junmyeon nem találta a szavakat, egy perc néma csend állt be közénk. Nem akartam megzavarni semmiben, ezért csak jó baráthoz méltóan nyugtató-gyengéden megszorítottam a karját, ami teljes mértékben elernyedt. Nem hittem volna, hogy egyszer ilyen gyengének fogom látni őt. De ugyanúgy tűrte a kíváncsi tekintetem, ugyanolyan keserédes félmosolyra húzta ajkait, és ugyanúgy most is próbált erőt sugározni felém, ahogy mindig tette.

- Tudod, ezt nem így akartam. Nem gondoltam volna, hogy ezt fogom érezni, ezért jó ötletnek tűnt, hogy legalább addig éljek, amíg lehet.

- Vagyis a csajt már Jongdae előtt eljegyezted? - sóhajtva, reményvesztetten kérdeztem.

- A szüleim akarják. Nem én. Sosem bántanám meg Jongdaet. Most mit csináljak?

Nem akartam, hogy sírjon, de képtelen volt visszatartani a benne rekedt könnyeket. Zokogva az asztalra borult, arcát elfúrta, hogy ne láthassam a fájdalmát.

Nem magáért sírt, hanem a családjáért és azért, mert a nap, ami a legboldogabb kellene hogy legyen, a legboldogtalanabbá is vált egyben. Tisztában voltam azzal, hogy menyire magányos és hogy bátorsága csak álarc, láttam mennyire fél ebben az új és idegen világban. De tudtam azt is, hogy olyan túlélő, aki a múltat, a ballépéseit tisztán látja, de azokat soha nem bánta meg. Nem a kétségbeesés sírt benne, hanem az elmúlás.

- Hyung... Ne aggódj emiatt. Megoldjuk, mint eddig mindent - biztatni akartam, hogy ne érezzen végtelen fájdalmat, ami most mélyen a szívében lappangott.

- A szüleim soha nem fogadnák el, hogy egy férfit vonzónak találok. Anyám már az esküvőt is bejelentette. Mi lesz Jongdae-vel? Elég, ha az egyikünknek fáj...

- Ne félj, Jongdae túlélő. Valószínűleg először rohadt szar érzés lesz neki, de mindig mellette leszek - mondtam ismét a szemeibe nézve, amikor felemelkedett az asztalról.

Letörölte a lecsorduló könnycseppet az arcáról, de azok akaratosan újra és újra potyogtak. Istenem, de szörnyű érzés így látni. De... Voltak olyan pillanatok az életben, amikor a szavak nem tudtak beszélni, csak a könnyek.

- Hé, Baek - elhaló volt a hangja, a tekintete pedig fájdalmas vágyódással volt átitatva.

- Hm?

- Chanyeol jó ember - mondta végig a szemembe nézve, én pedig nem tudtam, hogy erre mit felelhetnék. - Ne engedd el őt. Nem olyan kőkemény, ahogy beállítja magát.

- Esetleg te tudsz valamit, amit én nem? - tágra nyílt szemekkel kérdeztem, ő pedig elmosolyodott.

Olyan igazi, Voldemyeon mosoly volt ez.

- Sok mindent tudok, amit te nem.

- És mikor fogsz már végre beavatni ebbe a sok mindenbe?

- Egyszer. Megígérem, egy kis idő múlva mindent elmondok. És köszönöm... hogy meghallgattál - egy őszinte mosolyt küldött felém, amit nem hagytam viszonzatlanul.

- Egyébként miért nincs itt senki? - körbepillantottam, és még mindig nem fedeztem fel rajtunk kívül senkit.

- Az étterem zárva van. Szabadnapot adtam mindenkinek.

- Hyung, fel a fejjel! Te vagy a legjobb - mondtam neki mosolyogva, majd eszembe jutott valami, amit már meg akartam kérdezni tőle. - Ugye te tudod, hogy Sehun miért jött vissza?

- Igen, a bulin is ott volt. Még reggel felhívott, én pedig meghívtam. Miért?

- Beszélnem kell vele - hadarva mondtam, bizonytalanul, szinte még én sem hallottam a saját szavaimat.

- Most fotózáson van. Azt mondta, hogy holnap eljön ide - a hangja semmitmondó volt, én pedig bólintottam egy aprót.

Szomorúan hagytam el az éttermet és aggódva néztem vissza Junmyeon felé. Az üvegablakok miatt láttam, hogy még mindig ugyanolyan elernyedt testhelyzetben ült, mint akinek nincs több tennivalója az életben. A fájdalom furcsa dolog. A fájdalom egyszer csak úgy jön, és BUMM! Aztán kész, ott van, és érzed. A fájdalom valódi. És ha valaki látja, amint szenvedsz, annak szemében nagyon hülyén nézel ki. Úgy, mint aki hirtelen megbolondult. Nincs rá gyógymód, maximum ha ismersz valakit, aki megért téged és még azt is tudja, hogy segítsen rajtad. Úgy éreztem, hogy nem segítettem Junmyeonnak, ami szar érzés volt. Viszont bíztam benne, hogy valahogy felülkerekedik a problémákon, ahogy mindig tette és keres egy megoldást, hogy mindenki a lehető legjobban jöjjön ki belőle. Féltettem Jongdaet, nem igazán tudtam, hogy mit mondjak neki, vagy hogy egyáltalán Junmyeon összeszedi-e magát annyira, hogy ő mondja el ezt neki.

Ajánlott zene: Sam Tsui - Sugar (Maroon 5)

A telefonom halkan rezdült, és egy halovány mosoly szökött az arcomra, mert biztosra tudtam, hogy ki volt az. Kivettem a zsebemből és vártam, hogy megszólaljon azon az ellenállhatatlan mély hangján.

- Mit akart Junmyeon?

- Nem tartozik rád - mondtam mosolyogva és most vagy ő is mosolygott, vagy már gondolatban megölt háromszor. - Szabadnapot adott mindenkinek a főnök - megtörtem végül a csendet, ami beállt közénk, miközben átsétáltam a kereszteződésen.

- Ó...

Hát ezt nem hiszem el!

- Hé, te mondtad, hogy töltsünk el egy napot kettesben, akkor most mi van?! - idegesen beletúrtam a hajamba, de lejjebb vettem a hangerőmet, mert mégis csak kint voltam a nyílt utcán.

- Még mindig nálad vagyok.

Ó.

- Akkor... maradj ott - bizonytalanul kezdtem, végül bontottam a vonalat, mielőtt még válaszolhatott volna.

Rohamléptekben tettem meg a megmaradt távot, miközben furcsa és gondtalan öröm járt át.

- Chanyeol - mondtam végül, amint beléptem az ajtó küszöbén. A tekintetemmel őt kerestem, azonban nem volt a nappaliban. - Hol vagy?

Ebben a pillanatban megláttam őt, a rohadt fekete ingben, ráadásul mindezt tetézte azzal, hogy a sötét tincsei összevissza álltak. Te. Jóságos. Ég. Viszont a tekintete aggodalmat árasztott, a szemei fájdalmas szikrát szórtak, de most úgy éreztem, hogy nem miattam ilyen feldúlt a lelki állapota.

- Miért vagy ilyen feszült? - kérdeztem aggodalmaskodva, de a válasz mindössze egy fáradt sóhaj volt. - Mondd el!

- Felhívott az apád.

Eddig is valószínűnek tartottam, hogy ők folyamatosan tartják a kapcsolatot és hogy Chanyeol minden apró lépésemről beszámol apámnak. De azért most, hogy ez teljes mértékben tudatosult bennem, csalódott voltam.

- És mit mondott? - tettetett kíváncsisággal kérdeztem, míg Chanyeol helyet foglalt a szokásos helyén.

- Semmit - halkan mondta, a hangja mégis határozottan csendült, azonban én nem hittem neki.

- Látom, nem akarsz róla beszélni...

- Sajnálom Törpe, én cs-

- Lényegtelen. Menjünk el valahova - megint belevágtam a szavába, amit ő csak egy hangos, ideges sóhajtással nyugtázott.

- Hova?

- Bárhova. De előtte... - egy éles pillanatban megfordultam, és a hátára ugrottam, talán túl nagy hévvel.

Férfiasan tűrte mindezt, bár a hangja másról árulkodott. Ó, imádom kínozni Park Chanyeolt.

- Ezt most miért csináltad? Megbeszéltük, hogy normális l-

- Csak azt beszéltük meg, hogy nem fogok a szavadba vágni, de sosem bírom megállni - mosolyogtam rajta, ahogy próbált feljebb tornázni engem, de ez reménytelennek bizonyult.

- Egy gonosz kis törpe vagy!

- Hé, ez fájt! Ezért te fizeted a kaját - mondtam hamis feldúltsággal, Chanyeol pedig a kijárat felé vette az irányt, miközben egy határozott mozdulattal már a talajon is álltam biztos talpakon.

- Egyébként sem lett volna választásom.

- Kiváló feltételezés.

Az élvezet mindig valami rajtad kívül álló dologból származik, míg az öröm a bensődből fakad. És ez borzasztó jó érzés volt. Először egy hangulatos amerikai étterembe mentünk, ahol életemben először ettem ennyire más ételt, mint amihez eddigi életem során hozzá voltam szokva, azonban felpezsdített ez az apró változás. Nem hittem volna, hogy ízleni fog, viszont lehengerlően finom volt és utólag nem is bántam meg, hogy Chanyeol ennyire ragaszkodott az étteremhez. Érdekes, elmondása szerint még nagyon régen jött el ide a nővérével, amíg ki nem költöztünk Amerikába. Különös fájdalom csillant a szemében, mintha az elmúlást gyászolná. Elég egy mozdulat, valamilyen rég elfeledett illat, egy tárgy, egy ágroppanás, a szélnek a zizzenése és az emlék felüti fejét, ránk néz, olyan üdén, vidáman vagy szomorúan valódi, mint a jelen minden valósága.

És most, hogy itt voltunk a tengerparton nem akartam semmit, csak hogy ez a pillanat ne érjen véget. Nem feltétlenül azért, mert Chanyeollal voltam. Ebben a pillanatban úgy éreztem, hogy a lelkem táncra perdült a leglágyabb melódiára, ami gyengéden simogatja az ember füleit. Ember, milyen jó, hogy ilyen közel van a lakásomhoz a tenger. Időtlen idők óta nem jöttem ki, mert már nem leltem örömöt benne. Vagyis egészen a mai napig. Ezt hihetetlennek tartottam, de még saját magamnak is tudtam meglepetést okozni. Számomra a tenger mindig is varázslatos volt, valami földöntúli, leplezetlen titkokat ígérő remény. Mert a felszín csak a látszat, azonban a tenger kincsekkel teli mélységet rejtett magában. Teljesen új és pozitív energiával töltődtem fel és ezt Chanyeolnak köszönhettem. Meglepő volt, hogy nem vitatkoztunk valamin, akármin. Mármint... nem olyan sokat.

A nap már lemenőben volt, bíbor-narancsra színezte az elénk táruló látványt, miközben feltámadt a szél. Nem nagyon, de annyira pont elég volt, hogy Chanyeol rendezetlen hajába még jobban belekapjon. Beszélgettünk. Olyan igazi, élet-szagot árasztó beszélgetések voltak ezek, a mindennapok apró homokszemivel. Nevettünk. Már idejét sem tudtam, hogy mikor voltam utoljára ilyen önfeledt és vidám. Megnyugtató volt a tengerparton sétálni és hallgatni a robaját.

- Térdelj le - mondta egy olyan tipikus Park Chanyeolos vigyorral a képén, én pedig egy pillanatra mozdulatlanná váltam.

MI A SZAR?

- Hogy... mit csináljak?

- Térdelj le - nemes egyszerűséggel válaszolt, még mindig őrülten mosolyogva.

- De mégis miért?

- Csináld már - a hangja határozottan csendült, ami egy másodpercre kizökkentett.

Megsemmisülve térdeltem le, és még saját magamon is meglepődtem, hogy behódoltam az akaratának. Aztán hirtelen ólomnehéz súlyt éreztem a hátamon, amit alig bírtam megtartani.

- Mit csinálsz? Megfulladok! - akadozva mondtam, és azon nyomban légszomjam lett.

- Kíváncsi vagyok, hogy mitől ilyen jó érzés, ha mással cipelteted magad - nevetve mondta, miközben én próbáltam valahogyan feltápászkodni.

- De te egy zsiráf vagy! Jézusom, hány kiló vagy?

- Ne panaszkodj, inkább kezdj el sétálni. Tudod, kompromisszum...

- Esküszöm, te nem vagy normális - fulladozva emelkedtem fel, miközben megpróbáltam megtalálni a megfelelő egyensúlyt, hogy ne essünk orra mindketten.

- Nahát, ezt mindig én mondom rád.

- Remélem élvezed, seggfej.

- Ó, de még mennyire!

Majdnem egy örökévalóságnak tűnt, ameddig cipeltem, azonban hamar megkegyelmezett nekem és körülbelül a harmadik percben leszállt rólam. Kifújtam a bennem rekedt levegőt, majd egy szúrós pillantást intéztem felé. Nem adott neki nagyobb jelentőséget, csak nevetve tovább sétált, én pedig bosszúsan követtem őt.

- Nem akarsz még menni? Mindjárt teljesen sötét lesz.

- Még ne menjünk - megráztam a fejem, és leültem a homokos talajra, ahonnan még szebb volt a tenger. - Gyere ide - meglapogattam magam mellett a talajat, de ő csak érthetetlenül nézett rám.

- Ezt a nadrágot olasz szabók varrták! Tudod te, hogy milyen drága?

- Leszarom a nadrágot, ülj már ide - mondtam egy kissé indulatosan, végül egy, már megszokott sóhajjal felém indult.

Lassan ült le hozzám, ügyelve arra a rohadt olasz nadrágjára - ami egyébként irtó szexin állt rajta. Aztán amint megpillantotta a tengert, a tekintetében már semmi mást nem fedeztem fel, csak a mély csodálatot. A mosolya szélesebb lett, öröm volt ránézni, mint amikor a hold előbújik a felhők mögül, és a csillagok szétáradnak az égen. Tudtam, hogy imádni fogja a holdfény ragyogását a fodrozódó hullámokon. Nem akartam megzavarni ezt a varázst beszéddel, ezért csak lassan a vállára döntöttem a fejem és lehunytam pár perc erejéig szemeimet.

- Menjünk? - dünnyögött, én pedig megráztam a fejem.

- Még ne.

Sóhajtottam, és jobban belefúrtam nyakhajlatába az arcom, hogy érezzem kavalkádjának illatát. És még mindig úgy gondoltam, hogy a legjobb öröm mindig váratlan. Ugyan... mi lehetett volna ennél váratlanabb? Olyan volt ez, mint az élet iskolájába járni. Most tanultunk meg beszélni, most tanultunk meg érezni, törődni.

- Tudod, mindig imádtam a tengert, ezért olyan lakást akartam, ami közel van a tengerparthoz. Kiskoromban is szerettem nézni, ahogy a nagy hullámok felcsapnak a kisebb sziklákra, mert olyan varázslatos volt. Aztán ez elmúlt. Elfelejtettem érezni, csak mert jöttél te. Egyedül utálatot éreztem. Utáltalak...

- Tudom - mondta, miközben én felemelkedtem, és a tekintetét fürkésztem. - Az apád megparancsolta, hogy mindenről számoljak be neki. Nem akartam, de nehéz helyzetben voltam. Nem tehettem mást, mint engedelmeskedni neki.

A megbánás valóban öl; lassan felemészti a lelkét annak, aki egyszer valami rosszat tett. De annyira felesleges érzelem volt. Ha már valami megtörtént, úgysem lehet változtatni rajta. Felesleges és időpocsékolás.

- De mégis honnan tudtad, hogy meleg vagyok?

- Láttalak egy sráccal... Ahogy most is láttalak valakivel Junmyeon buliján.

- Elmondtad apának? - halkan és bizonytalanul kérdeztem, de egy nemleges választ kaptam. - Undorodsz tőlem?

- Nem - határozottan válaszolta, ezt azzal nyomatékosította, hogy mindvégig a szemembe nézett. - Ki volt az a fiú veled? Szereted?

- Jongin... kedveltem és vonzódtam hozzá, de a rohadt pillangókat nem éreztem. Most már menjünk.

Ő megbánást érzett, én fájdalmat. Vajon melyik volt a rosszabb? Ezek mind múltbeli sebek voltak, ami hatással volt a jelenünkre, legalábbis az enyémre biztosan. Elmentem otthonról, mindössze egy rohadt cetlit hagyva a szüleimnek, ahol megüzentem, hogy ne keressenek. Apámra mindig nehezteltem, amiért nem hagyta, hogy azt csináljak, amihez igazán értek. Szívügye volt, hogy a cég majd egyszer az én irányításom alá kerüljön, azonban sosem akartam igazgató lenni. És olyan sorsra sem akartam jutni, mint Junmyeon.

Pár másodperc erejéig egyedül sétáltam a sötét gondolataimmal, azonban Chanyeol megragadta a karomat, és kényszerített, hogy a szemébe nézzek.

- Ne rontsuk el ezzel a jókedvünket, oké? Nekem is vannak érzéseim, és annyira sajnálom. Rohadtul sajnálom - a kezei acélosan szorították a vállamat, a kellemetlen érzésre halkan felszisszentem.

Megfogtam a vállamon lévő kezét, és rásimítottam a tenyerem. Félig őszintén elmosolyodtam és bólintottam egy aprót.

- Hol akarsz aludni? A kényelmetlen hotelágyon, vagy az én hihetetlenül király kanapémon?

Mosolygott... úgy, ahogyan azt szavakban már nem tudtam elmondani. Mert ez a mosoly más volt, ahogyan a benne lévő érzés is. Ez a mosoly csak az enyém volt, ezt a mosolyt csak én láttam. Csak én kaptam. Ez a mosoly egy csapda volt. És én beleestem a csapdába. A mosolyába.