Ajánlott zene: Hong Dae Kwang - I feel you

- Miért ordítasz?

- Mert te is ordítasz! De miért kiabálunk? - ugyanolyan idegesítő hangon kérdezte, mint pár másodperccel ezelőtt.

- Az őrületbe kergetsz, Jongdae!

- Hyung, biztos szép álmod volt. Félreérthető hangokat adtál ki - halkan kuncogott, utána pedig az égető tekintetemből következtetve egy lépést tett hátra, majd védekezően felemelte a kezeit.

Idegesen beletúrtam a hajamba, nem szerettem, ha Jongdae direkt provokált. És mindig ezt csinálta...

- Egyébként mit keresel itt? - az éjjeli szekrényen maradt ásványvízért nyúltam, ő pedig leült az ágy szélére.

- Hívtalak, de nem vetted fel a telefont. Azt hittem baj van, ezért idejöttem. Inkább köszönd meg, seggfej.

- Csak pár órára aludtam el. Ne aggódj értem, jól vagyok - gyengéden megsimítottam a hátát, és bár hiába kértem utána, hogy menjen el, tudtam, hogy azért is itt marad, hogy idegesíthessen.

Nem csinált semmit, bizonytalanul kémlelte a szobám krémszínű falait, miközben huzamos másodpercek elteltével a telefonjára pillantott. Ezt ismételgette óráknak tűnő percekig, én pedig feldúltan néztem őt mindvégig, miközben felálltam az ágyról és közelebb mentem hozzá, de ez a tény nem érdekelte.

Kizökkentem a valóságból, és az álmom köré fodrozódtak a gondolataim. Semmi egyéb nem jutott eszembe, csupán egy kérdés: Miért? Miért pont ő? Miért nem inkább Jongin? Pár évvel ezelőtt egy ahjussi azt mondta nekem, hogy hunyjam le a szemeimet, és látni fogom, amire igazán szükségem van. Akkor ostobaságnak gondoltam, egy nevetséges közhelynek. De ez annyira valóságszerű volt. Szinte most is érzem, hogy mennyire felhevül a testem Chanyeol minden érintésétől, és csókjaitól a bőrömön. Úgy tudnám kifejezni ezt az érzést a legegyszerűbben, hogy olyan, mintha kifacsarták volna az elcseszett szívemet. A lelkem és az eszem nincs összhangban, nem ugyanazt akarják. Mégis... borzasztó volt felkelni és rádöbbeni, hogy mindez nem történt meg. Nagyon régen éreztem már ilyen mérhetetlen fájdalmat és nem hittem volna, hogy újra Chanyeol miatt fogom ezt érezni.

Zavaros, olykor lassított léptek halk zaját hallottuk, majd mindketten a hang irányába fordultunk. Jongdae arcát nem láttam, azonban el tudtam képzelni, hogy milyen reakciót válthatott ki belőle az elé táruló látvány. És hogy belőlem milyet váltott ki... Azt. A. Kibaszott. Eget.

- Te meg mit keresel itt? - nyűgösen kérdeztem, legalábbis próbáltam ezt a látszatot elérni.

A lábaim remegtek, nem tudtam Chanyeol aranyló tekintetébe belenézni, hullámzó-szorongás vette át felettem az irányítást.

- Te mondtad, hogy jöjjek át! Még reggel - válaszolta zavartan, majd mintha már ez a mindennapjaihoz tartozott volna, kényelembe helyezte magát a szobám egyszemélyes kanapéjában.

Bizarr és furcsa érzés kerített hatalmába, amik akaratosan tolakodtak be a gondolataim közé. Mintha az álmomban is ugyanez a jelenet ismétlődött volna meg, azonban ezt még saját magamnak sem akartam beismerni.

- Én lépek - végül Jongdae szakította meg a bizonytalan ideig tartó csendet, majd egy utolsó kaján pillantással rám nézett, végül villámgyorsan kilépett az ajtómon.

Persze, ez a rohadék is a legjobbkor hagy magamra.

- Akkor... én is megyek - határozatlanul kezdte Chanyeol, a hangja most még mélyebbnek hatott a dünnyögésétől.

- Nem mehetsz el - ellentmondást nem tűrve mondtam, összekulcsolt karokkal és a lelkem mélyén megbújt győztes vigyorral.

- De miért nem? - a tekintete fájdalmasan perzselt, majd megpróbált minél ártatlanabb fejet vágni.

Szegény, ha tudná, hogy engem ez a legkevésbé sem hat meg...

- Azért, mert azt mondtam - hanyag higgadtsággal válaszoltam, a gyomromban pedig tucatnyi lavina gördült le a nyughatatlan izgatottságtól.

Egyszerűen imádtam, hogy most majdnem bármit megtehetek vele.

- Tudom, a te szavad szent és s-

- Pontosan - a szavába vágtam gonosz vigyorral, ő pedig hüledezve nézett rám.

- Mi lenne, ha egyszer normálisan be tudnám fejezni tőled a rohadt mondatomat?! Ahh - egy éles pillanatban sínylődő arcmimikával a nyakára tette a kezét, én pedig aggódó tekintettel bámultam rá.

- Mi van?

- Aki azt mondja, hogy egy hotel kényelmes, annak kibaszottul ne hidd el. Az az ágy olyan kényelmetlen, hogy m-

- Gyere ide - ismételten a szavába vágtam, mert képtelen voltam nézni, ahogy minduntalan próbálja magának enyhíteni a fájdalmat sikertelen eredménnyel, legalábbis a kínlódó tekintetéből következtetve.

Lassan indult el az ágy felé, tétova léptekkel, miközben sötét szemei már megütötték a félelem mércéjét is. Idegesen sóhajtottam, épp annyira hangosan, hogy Chanyeol meghallja és gyorsabban szelje a lépteit. Látszott az arcán, hogy kettős érzelmek hada támadta meg, én pedig ahogy közeledett, úgy lettem egyre izgatottabb és idegesebb. Nehézkesen ült le az ágy szélére, majd én tettem meg a közelítő lépéseket hozzá. Törökülésben voltam, úgy próbáltam közelebb somfordálódni hozzá, majd amikor már csak egy karnyújtásnyira volt tőlem a vállaira tettem kezeimet és elgondolkoztam rajta, hogy most mi a szart csinálok. Nem tudtam hova tenni a rohadt szívemet, ami Chanyeol közelségétől szinte kiszakadt a helyéből. Chanyeol akadozott légvétele bizonytalanná tett, ezért végigsimítottam a karját.

- Hé, lazulj el. Engedd, hogy enyhítsek a fájdalmadon - halkan és őszintén mondtam, nem szerettem volna ilyen szenvedő tekintettel látni őt többé.

Habozva, de aprót bólintott, ami nekem elengedő önbizalmat adott ahhoz, hogy elkezdjem masszírozni. Először csak puhatolózva érintettem meg, óvatosan, a bőre pedig annyira selymes volt, hogy élvezet volt minden érintés. Nem akartam erősen masszírozni, ezért próbáltam megtalálni a köztes állapotot, amit bizonyára sikerült, mert Chanyeol teljes mértékben ellazult. Mosolyogtam a reakcióján, bátorítottak a halk sóhajai, és olyan feneketlenül mély boldogságot éreztem, mint a tenger, amiben már régóta nem volt részem. Nem hittem volna, hogy egyszer Chanyeol lesz az örömöm végeláthatatlan megtestesítője, azonban nem bántam. Öt perc néma csend telepedett a házra, viszont a szívem táncot járt és valamiért úgy éreztem, hogy ez Chanyeollal is így volt. Csak egy fura, meleg megérzés, amit szerettem volna, hogy igaz legyen. Még mindig elképzelhetetlennek tartottam, hogy Park Chanyeolt masszírozom, ő pedig élvezi... vagyis, nem mutatta jelét annak, hogy nem így lenne.

- Figyelj... - megfogta mindkét kezem, és felém fordult. - Arra gondoltam, hogy holnap eltölthetnék kettesben egy napot - bizonytalanul kezdte, majd ez az érzés még jobban fokozódott benne, amikor meglátta az érthetetlen arckifejezésem. - Mármint... Én csak... Arra gondoltam, hogy próbáljuk meg - mondta végig a szemeimbe nézve, majd amikor realizálódott benne, hogy mit mondott, zavarodott volt a tekintete, és már szóra is nyitotta ajkait. - Vagyis úgy, hogy egy napig nem veszekszünk és te megpróbálhatnád, hogy nem vágsz mindig a szavamba.

Az utolsó mondata után csalódott voltam, és igazából meglepődtem saját magamon, hogy pár másodpercnyi reménykedés játszódott le bennem.

- Bassza meg, tényleg elviselhetetlen vagyok, igaz?

- Neeem, szó sincs erről. Csak lehetnél kevésbé... - az utolsó szót szinte a végsőkig elhúzta, miközben kereste a rá a megfelelő jelzőt.

- Rendben, majd megpróbálom. De azért ne felejtsd el, hogy továbbra is a csicskám vagy. És most egyenesen megparancsolom, hogy aludj itt.

- HOGY MI? - a hangja élesebb volt, mint valaha, és a szemei is kikerekedtek.

Pontosan ilyen reakcióra számítottam, viszont most Chanyeol egészsége volt az elsődleges. Viszont belesajgott a szívem, hogy így reagált minderre. Próbáltam nem kimutatni, ezért rendeztem az arcmimikám, és újra felvettem a kőszikla-nézést.

- Majd alszom a kanapén. Csak nem akarom, hogy nagyobb bajod legyen.

- Igazán rendes vagy, de miattam f-

- Nem fogadok el nemleges választ - mondtam nyugodtan, majd felálltam az ágyról, hogy a fürdőbe induljak zuhanyozni.

Tudtam, hogy ez egy rövid kimenetelű zuhanyzás lesz, ugyanis a mérhetetlen fizikai fájdalom, ami átjárta a testem egyszerűen nem engedte, hogy elidőzzek a vízzel, esetleg mással. A zuhanyzókabinban sietősen csináltam mindent. Egy tenyérnyi tusfürdőt oszlattam szét a testemen, majd engedtem, hogy a vízsugár könnyen lemossa a finom habot. Szívesen csináltam volna még ezt órákig, de a tény, hogy Chanyeol a lakásban van arra késztetett, hogy azonnal szálljak ki és szélsebesen rohanjak hozzá. Törölközőt tekertem a derekam köré, majd a szobámba sétáltam azzal a reménnyel, hogy Chanyeol még itt van. Az ajtó szinte sűvített, olyan gyorsan nyitottam ki, majd a pillantásom egyből ráterelődött, miközben Chanyeol éppen az ágyneműt rendezte.

- Gondoltam, így jó lesz mindkettőnknek - kérdően nézett rám, mintha csak engedélyt kérne.

Az ágyra szegeztem a tekintetem, azonban ez egy rohadt rossz ötlet volt. Konkrétan csinált egy kibaszott csíkot az ágyneműbe, amivel gondolom azt a látszatot akarta elérni, mintha mi nem feküdnénk majd egymás mellett. Valamint, hogy ne lépjük át egymás határait.

- Te most tényleg azt akarod, hogy együtt aludjunk?

- Nem szeretném, hogy a kanapén aludj, a föld sem kényelmesebb - zavart volt a tekintete, ahogy a hangja is, és ettől én is zavart voltam.

- Akkor aludjunk együtt - úgy tettem, mintha ez számomra semmit sem jelentene, hanyag vállrándítással intéztem el az érzelmeimet, majd a törölköző szorító fogságától szabadultam meg.

- ÁLLJ! Nem veszel fel valamit?

- Most mi bajod van? Pasik vagyunk mindketten. Te abban a rohadt fekete ingben szeretnél aludni?

- Nem - végül tétován válaszolt, ürességgel a hangjában.

- Akkor...?! Vetkőzz - felvettem egy boxert, hogy ne érezzük magunkat borzasztóan kellemetlenül, majd bebújtam az ágyba, Chanyeol részéről pedig egy halk sóhajt hallottam.

Minden porcikám reszketett a meleg takaró ellenére is, egyszerűen kirázott a hideg az elém táruló látványtól, amit szinte páholyból élvezhettem. Chanyeol lassan gombolta ki az inget, amit most egyáltalán nem bántam, sőt. Szenvedélyesnek gondoltam, miközben végignéztem csókolnivaló nyakán. Majd a szemeibe néztem és meglepően konstatáltam, hogy ő is engem bámult, mélyen belefúrta tekintetét az én már vágytól csillogó szemeimbe. Azt a kurva... Amint minden gomb kiszabadult fogságából nem vette le az inget, az övét kezdte el csatolni, végül egy alig hallható kattanással adta meg magát Chanyeol akaratának. Kigombolta a nadrágot is, miközben végig engem nézett. Kész szenvedés volt ez nekem, azonban mint az álmomban, most is átélhettem a fájdalom szépségét. Lassan húzta le nadrágját, végül kilépett belőle, majd az inget is levette, és mellém feküdt.

Byun Baekhyun, ne csinálj semmi hülyeséget.

- Jó éjt - irtó gyorsan mondtam, majd azon nyomban elfordultam.

Nem tudtam így a szemeibe nézni, meg amúgy sem akartam izgalmi állapotba kerülni akár a puszta pillantásától. Hallottam, ahogy halkan felnevetett, majd egy süppedést éreztem, ami azt jelezte, hogy ő is ellentétes irányba fordult. Próbáltam aludni, vagy legalább egyenletesen venni a levegőt, de gyakorlatban nem ment minden olyan tökéletesen, mint elméletben.

- Sajnálok mindent.

- Mit sajnálsz a legjobban? - kíváncsian kérdeztem, miközben a szívem újra ellepte a keserű fájdalom.

- Hogy akkor este nem jöttem át. Hogy azt hiszed, hogy nincs szívem... - mondta elhaló hangon, elakadó lélegzettel.

- Hé, egy pillanatig sem gondoltam így - felé fordultam, megfogtam a vállát azt jelezve neki, hogy ő is tegye ugyanezt. - Jó, elismerem, elkövettél ellenem nagy szemétségeket, de ettől függetlenül jó embernek tartalak - mondtam, amikor már egy egymás sötét szemeit fürkésztük.

- Ma nagyon kedves voltál hozzám.

- Vannak rossz napjaim, ilyen a mai is. Ne szokd meg - mindketten elmosolyodtunk, majd Chanyeol most már nyugodt szívvel hunyta le a szemeit, én pedig pár percig visszafojtott lélegzettel figyeltem a fokozatosan megnyugvó arcát.

Nem akartam elaludni. A valódi álom az, ami éjjel nem hagy aludni. Csak nézni szerettem volna a markáns vonásait, az alvás közben is elálló füleit, az ajkain megbúvó apró féloldalas mosolyt és hallgatni az egyenletes légvételeit. Úgy éreztem, hogy most ismertem meg valójában Park Chanyeolt. Egy olyan különleges oldalát mutatta meg, amivel könnyen sebezhetővé válhat. Magamat mégis nagyobb veszélyben éreztem.

- De azért... vannak tények, amiket még neked sem tudok megbocsátani. Nem akarok. De valami furcsa dolog történik velem, ha veled vagyok. Azt hiszem, szükségem van rád.

*

Harmatgyenge érintéseket éreztem a vállamon, ami arra késztetett, hogy visszaaludjak és semmi ne zavarja meg ezt az édes álmot. De az ablakon beszűrődő kibaszott napfények valahogy minden rohadt reggelen pont engem szemeltek ki, hogy megzavarják a nyugalmas perceimet. Komolyan mondom, át fogom rendezni a szobát. Lassan nyitottam ki a szemeimet, egy pillanatra meglepődtem a látványon, azonban hamar nyugodtság költözött a szívembe, ami forró kávéként fokozódott a testemben. Ó, te jó ég. A nyugodtságomat egy pillanat alatt fújta el az izgalom szele, amikor lejjebb vezettem tekintetem Chanyeolon. Csak félig volt rajta takaró, ezért a felsőtestére tökéletes rálátásom volt. Nem zavartatta magát, ugyanúgy figyelt engem, én pedig csak az izmos mellizmát, és a mesterien tökéletes kulcscsontját tudtam nézni.

- Menned kell dolgozni.

Ez... ILLÚZIÓROMBOLÁS. Igen, Park Chanyeol egy tökéletes férfi addig, amíg meg nem szólal.

- Nem akarok felkelni - idegesen átfordultam a másik oldalamra, de ő lehúzta rólam majdnem az egész takarót és kényszerített, hogy a szemeibe nézzek.

- Junmyeon beszélni akar veled. Nekem sem mondta el, biztos komoly dologról van szó.

- És azt nem mondta neked, hogy én mindig kések?! Hagyj már aludni, basszus - feldúltan válaszoltam, miközben próbáltam magamra húzni a takarót, de Chanyeol megakadályozta.

- Most miért viselkedsz így? Tegnap olyan no-

- Utálom, ha nem hagynak aludni. Jó, rendben, adj öt percet és elkészülök.

Felkelt, és magamra hagyott a szobában. Hangosan sóhajtottam egyet, majd próbáltam nem visszafeküdni a puha ágyba. Chanyeol mindent elkövetett, hogy éber legyek. Kezdjük azzal, hogy félmeztelenül sétált ki a szobából... A hangja reggelente még mélyebb, ami teljesen beindított.

És nekem most nem lesz időm „zuhanyozni".

Az étterembe beérve furcsálltam, hogy Jongdae hangját egyáltalán nem hallottam, Kyungsoo unott fejét sem fedeztem fel, ahogy baristaként tevékenykedik és Minseokot sem láttam az egyenruhájában sehol, hiába térképeztem fel végig a helyet. Kihaltság volt, majdnem teljes üresség, egyedül a főnök ült annál az asztalnál, ahol általában megvitatjuk a nézeteltéréseinket. A tekintetéből egyértelmű idegesség sugárzott, ahogyan a testtartásából is. A kezeit összekulcsolta, miközben az ujjait ütemesen kocogtatta a lakkozott asztallapon.

- Hyung, miért nincs itt senki?

- Valamit meg szeretnék veled beszélni - türelmetlenül mondta, én pedig csak bólintottam egyet. - Ezt még senkinek nem mondtam el és nem tudom, hogy mitévő lehetnék. Nem tudom, hogy miért bízom meg benned, mivel te vagy Jongdae legjobb barátja... De úgy érzem, hogy szükségem van a tanácsodra, és arra kérlek, hogy ezt ne mond el neki.

- Jézusom hyung, megrémisztesz - feszült voltam, és lelkiekben felkészültem a válaszára, aminek minden bizonnyal a legjobb barátomhoz lesz köze.

A kérdés már csak az volt, hogy ez mennyire lesz rossz hír.

- Egy hónapon belül el kell vennem egy nőt...