A hétvégém pörgős volt.
Szombat délelőtt brutális edzésem volt, hosszabb is az átlagosnál a vasárnapi fellépés miatt, ráadásul egész végig videóztak minket egy kisfilmhez valami tévébe, ami miatt a kamerákkal rögzített edzés után nem is mehettünk haza egyből, mert interjúkat csináltak velünk és előre meghatározott klipeket is le kellett forgatni hozzá.
- Kérhetünk most egy olyat, hogy körben ültök, beszélgettek és együtt nevettek? - kérdezte az egyik tévés, mire csak pislogtam egyet magam elé és csináltam, amit a többiek.
A kisfilm egy "átlagos" edzésünkről készült, azt bemutatva, hogy milyen profik és elhivatottak vagyunk, milyen keményen küzdünk, és milyen máshoz nem fogható közösségi munkában van részünk, ami minden nézőt ösztönöz majd arra, hogy csatlakozni akarjon ide.
Látvány. Látvány. Látvány.
Egyébként engem is elkaptak egy interjúra edzés után, aminek nem örültem túlzottan, tekintve, hogy épp a halálom szélén voltam, szerettem volna hazasietni, mert még sok dolgom volt és borzasztóan néztem ki, izzadt voltam, a hajam szanaszét, szóval katasztrófa volt, ráadásul tényleg szó szerint elkaptak, odébbhívtak és már ment is a felvétel, összesen annyira volt időm, hogy kibontsam a hajam. Még egy korty vizet se tudtam inni.
- Mi motivál téged az edzéseken leginkább? - kérdezte a riporter, majd felém tartotta a mikrofont, én pedig próbáltam a szemébe nézve válaszolni, anélkül, hogy a kamerásra néztem volna, aki frusztrálóan közelről vett fel.
Gondolkodási időm se volt, úgyhogy csak bemondtam az első választ, ami eszembe jutott.
- Talán... - igazítottam meg a hajam, miközben kifújtam egy adag levegőt, mivel két perce még intenzíven edzettem - A kihívások. A küzdés.
- Elégedettséggel tölt el, ha sikerül feszegetned a saját határaidat? - kérdezte a riporter, majd visszatartotta felém a mikrofont.
- Igen, igen - bólogattam, miközben zavartan össze-vissza cikázott a tekintetem, és azt se tudtam, hova nézzek - Meg kell ütni egy szintet, el is várom magamtól, hogy megüssem, ezért nyilván... jó érzés, ha sikerül - válaszoltam jobb híján, de egyáltalán nem voltam ott fejben, minden annyira gyorsan történt.
- Bemutatnád nekünk a stílust, amiben táncoltok?
- Mármint, szóban? - kérdeztem vissza összezavarodva, mert olyan furán tette fel a kérdést, mire a riporter nevetett egyet.
- Leginkább - válaszolta a riporter jókedvűen, mire én is nevettem egyet magamon, mivel nem tudtam, hogyan mentsem másképp ezt a helyzetet, úgyhogy így oldottam meg.
- Igazából attól függ, hogy mit táncolunk, hogy mire készülünk - mondtam, igyekezve összeszedni a gondolataimat - Show-tánc, jazzbalettes alapokkal, de volt már olyan fellépésünk, ahol például szinte már cheerdance-es irányba mentünk el, pompomokkal, mert ezt kívánta meg a közeg. Alkalomtól, közönségtől és terepviszonyoktól is függ, hogy milyen koreográfiával készülünk, nyilván egy szabadtéri felvonuláson, a betonon másmilyen táncot adunk elő, mint egy színpadon vagy egy focipályán. Emiatt elég sokszínű a munka, sokszínűek az edzések, és sokféle kihívást tár elénk, ami igazán... izgalmassá teszi ezt az egészet - zártam rövidre.
Nem arra mentem, hogy az őszinte véleményemet mondjam, hanem arra, hogy jó riport legyen és olyan képet fessen le a csapatról, amit mindig máskor is elérni igyekszünk. Show, látvány, csillogás.
Mint mindig.
- Ez tényleg nagyon érdekesen hangzik - emelte magához a riporter a mikrofont, mire bólogatva egy mosolyt erőltettem az arcomra, mint ha éppen friss lennék és üde, és nem az járna a fejemben, hogy hagyj szabaduljak el innen - És téged, személy szerint mi fog meg a táncstílusotokban?
Semmi baj, hogy pont most mondtam el, hogy mindig más, ezért ez nem egy értelmes kérdés.
Egy pillanatra azt éreztem, hogy ez a gondolatom egyértelműen átsuhant a tekintetemen is, de aztán erőt vettem magamon és felvettem a lelkes stílusomat, amíg a riporter folytatta a kérdést.
- Mi teszi neked szenvedéllyé ezeket az edzéseket? - kérdezett tovább a riporter, mire egyből az anyukámmal folytatott beszélgetésem jutott eszembe, mint minden edzésen azóta - Mert feltételezem, az neked, ha már idáig eljutottál.
- Persze, abszolút - bólogattam, miközben éreztem, hogy megjelenik bennem az piros, elbizonytalanodó érzés.
- A táncotokban mi hordozza magában az önkifejezésedet?
Feltette az összes, egybetartozó kérdését, amit összeszoruló gyomorral hallgattam, majd odatartotta felém a mikrofont, hogy na, erre most adjak valami nagyon őszinte, gyönyörű választ.
Ahogy felém tartotta a mikrofont, meg akartam szólalni, de először egy szó se jött ki a torkomon. Leblokkoltam.
Hirtelen fogalmam se volt, hogy mit mondjak.
Zavartan, szétcsúszva néztem a riporterre, majd a kamerásra, aki folyamatosan videózott, ami csak fokozott a stresszemen.
- Öhm - szólaltam meg végül, abban a pillanatban, amikor a riporter már elvette volna tőlem a mikrofont, de ezt meghallva visszatartotta hozzám - Jó érzés azt látni a közönségen, akik előtt fellépünk, hogy élvezik, amit látnak.
Semmi jobb nem jutott eszembe.
A riporter még mindig előttem tartotta a mikrofont, amiből értettem, hogy többet hallgatna, úgyhogy a saját érzéseimet és véleményemet teljesen félretéve valamit rögtönöztem. Azt se tudtam, hogy értelmes dolgokat mondok-e, csak mondanom kellett valamit.
- Minden előadásunk alapvetően egy show, amiben minden nagyon pörgős, meg energikus, és ilyenkor nem is olyan érzésem van, hogy egyes táncosok vagyunk, hanem együttesen vagyunk egy... csapat, ami együtt lép fel, és együtt vagyunk a látvány, ami... nagyon összekovácsol minket és mindenkit olyan érzés tölt el, hogy igen, én tartozom valahova és együtt meg tudjuk csinálni, ami... szuper érzés.
Éreztem, ahogy minden egyes szavammal távolodok el az őszinteségemtől, úgyhogy ezen a ponton már el is engedtem, hogy ez a riport tényleg rólam szóljon, én csak egy ember voltam, aki tovább építi ennek az egésznek az illúzióját.
- És a csapatként való előadásokban hol kap helyet az önkifejezés mégis? - kérdezett rá a riporter, mire a kezeimet már annyira összeszorítottam a stressztől, hogy kifehéredtek az ujjaim.
- Ott, hogy... - próbáltam valami értelmezhetőt kinyögni - Érezzük, hogy minden egyes csapattagra szükség van ahhoz, hogy ez együtt működjön. Mindenkinek bele kell tennie a saját részét, a saját testét-lelkét, és tulajdonképpen ez is ugyanolyan önkifejezés.
- Akkor is, ha alapvetően ebben az esetben nem is a saját érzéseiteket fejezitek ki? Ha már a látványt és a közönség szórakoztatását említetted.
Ekkor már azt mérlegeltem, hogy ha mégegy kérdést feltesz, elfutok.
- De, kifejezzük - válaszoltam szétcsúszva - Különben nem tudnánk eltáncolni semmit, ha nem raknánk bele önmagunkat. Csak azt élvezi a közönség igazán, ami őszinte és szívből jön.
Nem, ez egyáltalán nem így van.
- Mivel motiválnál más, kezdő táncosokat, akik esetleg azt fontolgatnák, hogy ők is szeretnének olyan szintre eljutni, mint ti? Milyen tanáccsal látnád el őket?
Ezt a kérdést egy pillanatra átgondoltam, majd ezúttal már őszintén válaszoltam.
- Hogy figyeljenek arra az érzésre, hogy mi az, ami szenvedéllyé teszi nekik a táncolást, és azt semmiképpen ne hagyják elveszni.
Ahogy ezt kimondtam, egyből megjelent valami furcsa érzés a szívemben, amin az egész környezet, a nagy próbaterem, a körülöttem lévő gyakorlatilag idegen emberek, a sarokban lévő, csillogó pompomok, vagy az itteni levegő, minden csak nyomott egyet.
- Rendben, köszönjük. További jó táncolást - köszönt el tőlem a riporter mosolyogva.
- Köszönöm - mosolyogtam vissza, majd ezzel véget ért a felvétel, én pedig percekig csak kerestem a választ arra, hogy ez mégis mi volt.

Szóval a szombatom első fele ezzel ment el, délután pedig végig tanultam, mert vasárnap a fellépésem miatt gyakorlatilag egész nap nem voltam otthon. Tízre mentem be a szokásos edzős helyszínre, ahol egészen háromig ment a rohanás, az előkészületek, majd különbuszra szálltunk, ami elvitt minket a Margitszigetre. A buszon mindenki sminkelt, majd amikor megérkeztünk, az egész pörgés folytatódott tovább, egészen délután ötig, amikor is elkezdődött az a szabadtéri rendezvény a nagy szökőkút közelében, amire meg voltunk hívva vendégprodukcióként.
Rengetegen voltak a nézők, mert előttünk és utánunk mindenféle egyéb produkció is volt, az estébe kanyarodva hazai előadók ingyenes koncertjei is, szóval Anyát és Lilit is csak azért szúrtam ki a közönségből, akik eljöttek megnézni, mert erővel előre furakodtak. Jól esett, hogy ott voltak.
Az októberi időpont és a kifejezetten nem télies fellépőruha miatt azért elég hideg volt, a fellépésünk előtt egész végig nagykabátokban, melegítők mellett tömörültünk, hogy ne hűljenek ki az ízületeink és lehetőleg ne fellépés közben sérüljünk le, majd amikor mi következtünk, kimentünk a tömérdek mennyiségű ember elé arra az épphogy magaslatba emelő színpadra, és letáncoltuk a koreográfiánkat.
Hatalmas siker volt. Nyilván az volt, mert mi más lenne ennyi, jobbára laikus néző előtt, akiket a legkönnyebb megfogni egy nagy létszámú profi tánccsapat előadásával, ami mind a koreográfiában, mind a pörgős, egymást váltó, ismert zenékkel, amik könnyen beleülnek az ember fülébe, a kiegészítőkkel, a ruhákkal, a hajakkal, a csillogással, mindennel arra ment, hogy látványosak legyünk, hogy magunkra vonzzuk a tekinteteket, hogy egyenletesen tapsoljanak az előadásunk alatt és élvezzék nézni, mert show, és a show-hoz nem kell nagy művészi érzék vagy belemélyülés, kürtőskalács eszegetése közben, vagy a sörpultnál való sorban állás alatt is tökéletes szórakozást nyújt, ezt pedig az emberek szeretik, és sokkal könnyebb mindezt elérni, mint gondolják. Néha elég hozzá csak néhány nagy, egységes mozdulat, amit sokan egyszerre viszünk véghez valami látványos térformában és mosolygunk hozzá, meg ütemre van, és ennyitől már is azt a gondolatot ébresztjük bennük, hogy "na igen, ők biztosan profik". Profik vagyunk, de nem ezért.
A látványhoz, meg a show-hoz nem mindig arra a bizonyos "ezért"-re van szükség.
Vastapsot kaptunk, mindenki belátta, hogy nem véletlenül mi vagyunk a válogatott csapat, mi jó sokszor meghajoltunk, majd ahogy lejöttünk a színpadról, egyből rohantunk a buszba, hogy átöltözzünk meleg ruhába, együnk pár falatot, amíg az edző mindannyiunkat megdicsért és beszélt hozzánk, ittunk közösen meleg teát, majd elköszöntünk egymástól, hogy szétszóródva megkeressük a családtagjainkat.
- Ez nagyon menő volt! - ujjongott Lili a nyakamba ugorva, amikor meglátott - Anyukád fel is vette videóra!
- Így van! - bólogatott Anya lelkesen - Fantasztikus voltál, Szívem!
- Köszi - mosolyogtam, majd Anyát is megöleltem.
Még idegen emberek is megdicsértek, amíg ott voltam, akik valószínűleg a többiekkel egységes hajamból következtették ki, hogy "annak az előadásnak" a tagja voltam, ami tényleg azt éreztette velem, hogy mindenki imádta, és mindenkinek tetszett.
Talán csak bennem volt az a fura érzés mégis.
Anya is sokszor megdicsért, az egyetlen, amit ő is, meg én is nehezményeztünk, az az, hogy egy nappal később lebetegedtem. Hiába magyaráztam Anyának, hogy terjeng a suliban valami betegség így ősszel, sokan betegek, meg csak megfáztam a fellépés előtt, ő biztosra vette, hogy azért, mert túlterhelem magam és fizikailag is legyengültem.
És őszintén, volt benne valami. Én is éreztem, csak korábban próbáltam nem tudomást venni róla.

Összesen két napot engedtem meg magamnak a vasárnap estével együtt, hogy pihenjek, ez alatt jobbára a nyelvvizsgámra készültem. Vegyes érzéseim voltak az otthonléttel kapcsolatban, mert borzasztóan éreztem magam, folyamatosan csak az járt a fejemben, hogy lemaradok az edzésekről, el fogom veszíteni a fonalat a sulimban, és emiatt ezerszer nehezebb lesz visszazökkenni, nem bírtam ki, hogy ne tanuljak, ha már otthon voltam és volt időm, viszont az állapotomat nézve egyértelmű volt, hogy nincs választásom, otthon kell maradnom. Egyébként emiatt Lilivel a keringőruha-próbát is eltoltuk jövő hétre, de ez már csak a legkevesebb.
Szerdára már meggyőztem Anyát, hogy legalább suliba hagyj menjek be, amibe csak akkor ment bele, ha az edzést még kihagyom, minimum péntekig, amibe muszáj voltam belemenni.

A szerdai tanítási nap kemény volt, mert félig még tényleg beteg voltam, csak mindenáron ott akartam lenni. Nagyon tartottam attól, hogy lemaradok annyira, hogy a visszakerülésemkor egyszerűen csak bedarál az egész, és minden hiába, amiért eddig ennyire hajtottam.
Soha nem voltam ilyen.
Soha nem számított ez ennyire, mint mostanában, és ezt Anya jelezte is nekem.
- Csak most nagyon sok minden van egyszerre, de bele fogok rázódni - ígértem meg Anyának, amikor ma suli után hazaestem.
- Két és fél hónapja ezt mondod, Regi, és egyre rosszabb rád nézni - mondta Anya őszintén.
- Mert most kizökkentem a betegség miatt, de holnap nyelvvizsgázok, és az a teher akkor félig lemegy rólam - győzködtem.
- Nem látod kívülről magad, Szívem.
- Csak fáradt vagyok, de péntektől már minden könnyebb lesz.

Nem lett könnyebb.
Szerdáról csütörtökre visszaestem a betegségben, viszont csütörtökön volt a nyelvvizsgám írásbeli része, amire mindenképpen be kellett mennem.
Egyáltalán nem tudtam koncentrálni. A fejem szétesett, a körülöttem lévő világot alig fogtam fel, sokáig csak ültem a feladatlap felett, futtattam a tekintetem a szövegeken, de nem értelmeztem, mert teljesen máshol voltam gondolatban. Sok feladatot át se tudtam nézni, mert nem volt időm rá.
Valószínűleg rosszul sikerült, legalábbis annál mindenképpen rosszabbul, ami kitelne belőlem, vagy amennyit tudok. A töredékét se sikerült produkálnom, már akkor is ezt éreztem, amikor kijöttem a nyelvvizsgáról, azóta pedig pláne, és borzasztó érzés.

A csütörtök hátralévő részében otthon voltam, és inkább el se mondtam Anyának, hogy mit érzek, hogy sikerült a vizsgám, mert előre tudtam, hogy mit mondana, amit nem akartam hallani, mert tudom, hogy igaza lett volna.
Pénteken mentem suliba, majd aznap délután hattól fél kilencig már edzésre is. Egész héten nem voltam edzésen, és ez érződött is.
Szó szerint és képletesen is teljesen kiestem a ritmusból, ráadásul még mindig nem voltam teljesen egészséges, hiába próbáltam mindent megtenni ez érdekében, fáradt voltam és mentálisan is szét voltam csúszva minden miatt, a nyelvvizsgás kudarc miatt, a dolgok túlzott felgyorsulása miatt és a kezemből szép lassan kifolyó irányítás miatt is, ezek pedig mind rontottak a teljesítményemen, azon, amit produkálni tudtam, durván alulmúlva az elvárásaimat magam felé, és az edzőm elvárásait is, amit láttam a tekintetében, mindez pedig szörnyen érzékenyen érintett. Érzékenyebben, mint valaha.
Egész edzésen fojtogatta a torkomat a sírógörcs, stresszeltem, minden egyes hibámmal csak lejjebb csúsztam abban a bizonyos spirálban a fejemben, bizonytalan voltam, kezdtem elveszteni a hitet magamban, azt kívántam, hogy bárcsak vége lenne, de nem lett vége, élethosszúságig tartott minden egyes eltelt perc.
Soha nem éreztem még magam így.
Amikor vége lett az edzésnek, mindannyian átöltöztünk edzős ruhából utcaiba, mindenki sietett haza, én csak lassan, teljesen szétcsúszva lelkileg, pakoltam össze a cuccaimat, egészen addig, amíg mindenki haza nem ment, még az edző is, én pedig bementem az üres öltöző mosdójába, becsuktam magam mögött az ajtót, a szemembe néztem a tükrön keresztül, ebben a pillanatban pedig kitört belőlem a sírás.
Nem tudtam megmagyarázni, hogy miért, hogy pontosan mi idézte elő bennem, egyszerűen csak kitört, megállás nélkül, és csak jött, jött és jött, mint ha soha nem fogyna el.
Összeroppanva lerogytam a mosdó hideg kövére, ahol csak felhúztam magam elé a lábaimat, átkulcsoltam a karjaimmal, és a térdeimre hajtva a fejem, sírtam tovább.
Szinte szétszaggatott, darabokra tépett, és meg se tudtam mondani, hogy micsoda, mert annyi mindennek éreztem.
Egyszerűen csak minden. Minden, amire nem álltam készen.
Olyan kevésnek éreztem magam.
Mit csinálok rosszul? Miben nem vagyok elég?
Miért érzek ennyi mindent? Miért érzek ennyire keveset?
Miért nem azt érzem, amiket akarok?
Kinek kellene éreznem magam?
Annyira eltévedve éreztem magam, de fogalmam se volt, hogy mit tudnék tenni ellene.
Minden annyira kilátástalannak tűnt, és minden annyira értelmét veszítette.
Miért küzdök egyáltalán? Miért akarom elérni? Magamért küzdök, vagy valaki másért? És ha magamért küzdök, ő kicsoda? Ki az az önmagam?
Hova tűnt az a valaki, akivel kapcsolatban még meg tudtam válaszolni ezt a kérdést?
Remegő kézzel a telefonomhoz nyúltam, és mivel a könnyeimtől homályosan láttam, csak lassan tudtam, de végül megnyitottam a kontaktjaimat.
Szasza.
Előttem volt a profilja a névjegyzékben, a telefonszáma, a róla készült kép, és csak egy gombnyomás lett volna, hogy felhívjam őt, mégsem mertem megtenni, csak darabokra hullva néztem a képernyőt.
Annyira szükségem lenne most rá.
Annyira megváltozott minden, amióta nincs velem, és most úgy éreztem, hogy minden csak pokolian rosszabb lett.
Bárcsak ne hiányozna ennyire.
Bárcsak ne tudnám, hogy ha most itt ülne mellettem, semmit nem kellene mondanom, hogy megértsen, mert a megismerkedésünk óta az az ember, aki mindig is átlátott rajtam.
Sokáig vívódtam magamban, majd végül kikapcsoltam a telefont, lerakva magam mellé, és csak sírva nekidöntöttem a fejem a mögöttem lévő csempének.

Anyának van igaza, akármennyire is nem akartam belátni.

Minden egyre rosszabb.