[Három hónappal ezelőtt - július]
Forró délután volt, és ketten voltunk a hajón. A többiek ekkor még a tengerparton voltak, strandoltak, és mi is velük voltunk eddig, csak korábban visszajöttünk a hajóra, mert úgy éreztem, hogy kicsit túlságosan megsütött a Nap, amitől fájt a fejem és picit szédültem, úgyhogy amíg ők még ott maradtak, Szasza visszajött velem a hajóra.
A kabinunkba mentem, ahol a bikinimet átvettem egy trikóra és egy bugyira, mert összesen ennyi ruhamennyiséget bírtam elviselni ebben a nyári hőségben, de összevizezni se akartam az ágyunkat a fürdőruhámmal.
Ittam egy pár korty vizet a hűtőből, a csap alatt hideg vízben beáztattam egy rongyot, amit a homlokomhoz tartottam, majd bemásztam az ágyba, a vékony takaróhuzatot összegyűrve a fejem alatt, hogy extra párnának használhassam, és elfeküdve pihentettem a szemem.
A kikötőben álló hajó enyhén hullámzott alattam, ami nyugtató volt, illetve a kicsi tetőablakot, meg az egyik oldalablakot kinyitottam belülről a kabinban, hogy jöjjön be valamennyi a friss, sós levegőből.
Egy pár percig így pihengettem, hanyatt fekve, majd amikor már nem hűtött a rongy a homlokomon, mert felmelegedett és már csak nyirkos volt, leraktam valahova és oldalra fordultam.
Szasza, amikor utánam jött a kabinba, befeküdt mellém, amit a hangok alapján tippeltem csak meg, mert neki háttal feküdtem.
- Nagyon szarul vagy? - kérdezte, miközben felém hajolva gyengéden megsimította a felkaromat.
- Mindjárt összeszedem magam - ígértem meg csukott szemekkel.
- Csak nyugodtan - mondta egy puszit nyomva a vállamra, majd elhajolt felőlem és ő is fekvőpozícióba helyezkedett - Szólj, ha kell valami.
- Köszi.
A jelenlétében pár másodperc múlva meggondoltam magam és átfordultam a másik oldalamra, hogy inkább felé nézzek.
Egymás felé fordulva feküdtünk az ágyon. Ő még úgy volt, ahogy a strandon is, mert a fürdőnadrágja simán megszáradt a hajó felé tartó úton.
Szaszát még decemberben ismertem meg, a kabátos korszakban. Ha akkor láttam volna valami víziót magam előtt, hogy hogyan néz ki nyáron, valószínűleg az első percben ráugrottam volna és addig nem engedem el, amíg nem vesz feleségül.
Mosolyogva pillantottam végig a tökéletesen kidolgozott, tetkóval mégtovább tökéletesített felsőtestén, és az erős karján, amin az oldalt fekvő pozíciójától méginkább szembetűnőek voltak az izmai.
- Már is jobban vagyok - mosolyogtam rá derűsen, viccelődve, mire Szasza elnevette magát.
A nyár alatt egyébként barnult és a haját is megszívta egy kicsit a Nap, ami eszméletlenül jól áll neki, és még helyesebb, mint valaha. Ráadásul rengeteget van póló nélkül és napszemüvegben. Ilyenkor mindig megállapítom magamban, hogy én vagyok a legszerencsésebb lány a világon és a világ legvonzóbb embere velem jár.
Egyébként én is barnultam, aminek nagyon örültem, egészséges vagy sem, mert sokkal szebbnek érzem magam így.
A barátom a gödröcskéivel az arcán szintén végignézett rajtam, majd összetalálkozott a tekintetünk.
- Ja, én is - mondta derűsen.
Nevetve közelebb feküdtem hozzá, majd lehunyt szemekkel a mellkasához bújtam, ő pedig az egyik karját átvetette rajtam, a derekamat és a combomat simogatva.
Így pihentünk egy darabig, amibe annyira belemélyedtem, hogy meg se tudtam volna mondani, hogy mennyi idő telt el, mindenesetre nagyon jól esett.
Amikor kinyitottam a szemem és elhajoltam a mellkasától, egymásra néztünk.
- Olyan jó illatod van - mondtam mosolyogva.
- Neked is. Jobban vagy már amúgy?
- Igen, egy kicsit. Szerintem varázserőd van - mosolyogtam rá.
- Lehet - nézett rám a gödröcskéivel az arcán, mire nevetve gondoltam egyet és megcsókoltam.
A csókom után mosolyogva egymás szemébe néztünk, majd egy pillantással megbeszéltük, hogy ezt most űzhetnénk kicsit több ideig is, ha már ketten vagyunk, úgyhogy visszahajoltunk egymáshoz - ahogy hosszan egymás csókjába feledkeztünk, megsimítottam a haját, Szasza pedig a derekamnál fogva húzott közelebb magához, mire az egyik lábamat átvetettem a csípőjén.
A forró, egymás után kapkodó és az egyedüllétünket kiélvező csókjaink alatt Szasza kezei kicsit lejjebb tévedtek rajtam, mire jobban átkaroltam a nyakát, majd hátradőlve magamra húztam.
A kis kabin fülledt levegője, a kinti forróság, az alattunk lévő hullámzó tenger és az, hogy az egész hajón csak ketten voltunk, rájátszott a hangulatra, úgyhogy miközben tovább csókolóztunk, én pedig a felém magasodó barátom vállát, hátát, karját és haját simogattam, egy idő után egyszerre nyúltunk a kabin ablakaihoz - Szasza felnyúlva lehúzta a felső ablakot, én pedig az oldalsót csuktam be, amit realizálva egyszerre nevettük el magunkat.
- Be kell, hogy valljak valamit - szólaltam meg mosolyogva, mielőtt még túlságosan elragadna minket a hév, mire Szasza elhajolt tőlem és lenézett rám.
A barna, egy icipicit még a tengervíztől nedves hajtincsei lelógtak, a karizmai pedig mellettem támaszkodva ejtettek szerelembe újra, úgyhogy mielőtt még folytattam volna a témámat, valójában már én is alig vártam, hogy befejezzem a beszélést.
- Lilivel beszélgettem arról, hogy milyen veled a szex - vallottam be elnevetve magam, mire Szasza is röhögött egyet - Tegnapelőtt este.
- Nem bizarr - jegyezte meg röhögve.
- Jó, kicsit... fel voltunk oldódva, amikor a csillagokat néztük a tetőn - mosolyogtam, hogy értse - És nem én kezdtem, meg nem mélyedtem bele túlságosan csak... feljött a téma.
- És, mit mondtál? - kérdezte szórakozottan.
- Hogy nagyon jó. Meg hogy... emlékezetes élményekben volt részem veled - fogalmaztam meg mosolyogva.
- Oké, helyes - fogadta el ezt a választ jókedvűen, mire felnevettem - Többet nem akarok tudni - közölte, majd mosolyogva belecsókolt a nyakamba.
A csókjait élvezve a haját simogattam, majd a csípőmön megérezve az ujjait, egy picit megemeltem azt, és amint megszabadultam a rajtam lévő két ruhadarabom egyikétől, akaratlanul vigyorogva fúrtam a fejem a párnámba, előre remegve az élvezettől.
Szasza lejjebb húzódott rajtam, széthúzva a lábaimat, majd ahogy pár csókot nyomott a belsőcombomra, alig bírtam kivárni, hogy a lényegre térjen, míg végül az ajkamba harapva, vigyorogva hagyta el egy kellemes sóhaj a számat, miközben minden porcikám megremegett.
Minden, amit el tudok mondani a kapcsolatunkról erről a hajóútról, az az, hogy tökéletes volt.
Az egész tökéletes volt.

- Szia Anya - köszöntem a telefonba pár órával később, amikor kijöttem abból a tengerparti étteremből, amiben voltunk, hogy telefonáljak Anyával, amíg még úgy is készültek a rendelt ételeink.
Az étterem teraszán foglaltunk asztalt, így a többieknek rálátása volt rám, de ez nem zavart, csak lementem egy pár lépcsőn, ami a tengerparthoz vezetett és törökülésben, a víz felé nézve leültem egy patkára. Onnan aztán a papucsomat levéve a vízbe tudtam lógatni a lábaimat, ami különösen jól esett.
A Nap nemrég ment le, strandolók már gyakorlatilag nem voltak, így a délután és az este energiája között beállt az a nyugodt, lecsillapodott hangulat, amit minden nap nagyon élveztem. A hullámok gyönyörű látványa tárult elém, a távolban pedig elúszott néhány hajó.
Anyával minden nap telefonáltam, általában nagyjából ebben az időpontban. Sok képet is küldtem neki, minden nap egy párat, rólam, a tájakról, ahol voltunk, az ételekről, közös képeket a többiekkel, mert nagyon kíváncsi volt, és már az utazás előtt megkért, hogy küldjek neki fotókat, nekem meg nem esett nehezemre.
Egyébként Anya és Zsolt, amíg nem voltam otthon, kivettek pár nap szabadságot, és közösen töltötték ezeket a napokat. Voltak strandolni, kirándulni, étteremben, óriáskerekeztek, sőt, még valami borkóstolót is meglátogattak, amikről én is Anya fotóin keresztül értesültem. A legtöbbet személyesen nekem küldte el, de Facebook-on is szembejött velem néhány, pedig Anya szerintem eddig szinte soha nem töltött fel semmit. Ráadásul Anyának és Zsoltnak is ugyanaz lett a borítóképe, egy fotó kettőjükről, amin Zsolt oldalról átöleli Anyát és valami járókelőt kértek meg még az óriáskerék előtt, hogy fényképezze le őket. Én segítettem eldönteni Anyának, hogy ez a kép, vagy egy enyhén felső szögből készült közös szelfijük, amin mosolyognak, legyen a borítóképe. Bár én azt is felajánlottam, hogy akár profilképnek is beállíthatná, Anya mondta, hogy dehogy is, az az a kép marad, amin velem van.
- Szia Édesem - köszönt vissza Anya kedvesen - Mesélj, milyen a mai nap?
- Nagyon jó - meséltem mosolyogva, egy kis kaviccsal játszva a kezemben.
- Most vagytok a Palmizana-öbölben, ugye?
- Igen, igen. Három óra környékén értünk ide.
- Milyen volt a hajóút? Ma se voltál rosszul?
- Nem, dehogy - nyugtattam meg - Láttunk delfineket, képzeld.
- Jaj, de jó! - lelkesedett be Anya - Milyen messziről?
- Egészen közel.
- Milyen menő!
- Igen - mosolyogtam, miközben felhúztam a lábamat és átkulcsoltam a karjaimmal.
- Na, és mit csináltatok még ma?
- Körbenéztünk itt. Vettem szuvenírt, de azt majd otthon mutatom meg - jeleztem - Meg egy csomót strandoltunk, csak kicsit megsütött a Nap, úgyhogy mielőtt napszúrást kapnék, inkább bejöttem a hajóra.
- Akkor ma nem tudtál olyan sokat fürödni?
- De, de. Még a hajóút alatt is megálltunk kétszer, és a tenger közepén fürödtünk, annyira jó volt. Búvárszemüvegben inkább nem néztem le magam alá, de attól még jó volt - nevettem - Csak a nyári ingem rajta volt a fürdőruhámon, amikor Márk fogta magát és beledobott a hajóról a vízbe, úgyhogy az csurom víz lett, de már megszáradt persze, csak kicsit gyűrött, de mindegy.
- Nem égtél le a napon?
- Csak egy picit, a felsőtestemen. A vállam, a mellkasom, meg a karom. De már bekentem krémmel, meg azóta még többször naptejezek - előztem meg, mielőtt elmondaná Anya ugyanezeket jótanácsként - Szegény Lili jobban leégett, neki az arca is, de az még tegnap volt, azóta már jobb. Ambrus és Kata égett le nagyon, mert mindkettőjüknek nagyon világos a bőre és elaludtak a napon.
- Jaj, szegények. Az nem jó.
- A nehéz szakaszon már túlvannak - mosolyogtam.
- Mit akartam kérdezni még... - gondolkodott el Anya, majd eszébe jutott és felhozott egy témát - Ugye már nincs veszekedés nálatok? Kibékült Márk és Emma?
Na igen, Anya még ezzel is képben volt, mert tegnap, amíg Márk és Emma nélkül csináltuk a semmit a hajón, felhívtam és kiöntöttem neki a lelkem, hogy veszítsek a bennem lévő frusztrációból.
- Fogjuk rá - válaszoltam őszintén - Elvileg igen, csak azért érződik még rajtuk, hogy... ez megtörtént. Inkább Márkon. Emmán inkább az, hogy próbálja kompenzálni minden módon, ahogy csak tudja, főleg Márkkal szemben. Azért Márkot tényleg megbántotta ez az egész.
- Érthető - mondta Anya - Rossz érzés lehet szembesülni vele, hogy a barátnője jobban vonzódik Szaszához, mint hozzá. Ráadásul elég megalázó helyzet is, ha az ember szeme előtt teszi a szépet a párja valaki másnak, mindenki jelenlétében, főleg, ha az a másik az unokatestvére, aki ráadásul Emma előző barátja. Nagyon sajnálom Márkot.
- Én is - sóhajtottam el magam - De úgy tűnik, hogy kezd helyreállni a hangulat.
- Ennek örülök. Kár lenne, ha emiatt elromolna a kedv a további napokban.
- Nem fog.
- Akkor jó.
- Veletek mi a helyzet? - érdeklődtem Anyától, csak hogy ő is meséljen.
- Apáddal telefonáltam ma. Ő hívott - mesélte Anya, mire meglepetten pislogtam kettőt, mert nem erre a válaszra számítottam - Kérdezte, hogy van-e nálad elég pénz a hajóúton, mondtam neki, hogy igen, adtam neked és minden nap beszélek veled, szóval tudsz szólni, ha kevés lenne. Ettől függetlenül küldött harmincezer forintot, úgyhogy ha letettük, továbbítom neked.
- Milyen bőkezű valaki - dünnyögtem Apára értve, döbbenten megdörzsölve az arcomat - Honnan tudja, hogy hajóúton vagyok?
- Biztosan az új profilképed alapján.
- Nincsenek is közösségi oldalai - furcsálltam.
- Ezek szerint már van, és ránézett a te oldaladra.
Pislogva dolgoztam fel az információt, majd végül elengedtem, hogy megértsem.
- Megköszönjem neki SMS-ben a pénzt? - kérdeztem a hajamba túrva.
- Ha úgy érzed. Ahogy gondolod.
- Jó, akkor ezt még meglátom - halasztottam el a témát későbbre - Na, és veled, meg Zsolttal mi van? Milyen volt a strandolás?
- Annyira jó! Képzeld, leugrottam magasról a vízbe!
- Micsoda? - lepődtem meg.
- Be lehetett ugrani a vízbe mindenféle magasságokból. Rávettem magam majdnem a legmagasabbra!
- Azta! - csodálkoztam, mert Anyát eddig kifejezetten nem vízicsibének ismertem, pláne nem adrenalinfüggőnek, tekintve, hogy neki még a kanyargós vízicsúszdák is extrém sportnak számítanak, amikre soha nem tudta rávenni magát, ráadásul még enyhe tériszonya is van - Úristen, Anya! Nagyon büszke vagyok rád!
- Köszönöm! Én is magamra! - mesélte Anya vigyorogva.
- Csinált rólad valaki képet, vagy videót?
- Igen, Zsolt levideózott.
- És nem küldted el? Anyaaa!
- Telefonban akartam elmesélni - kuncogott Anya - Nagyon féltem az elején, de leugrottam és olyan jó volt!
- Hű! - dolgoztam fel az infót lenyűgözve - Zsolt vett rá?
- Ő kérdezte meg, hogy van-e kedvem, és először nem volt, de miután ő leugrott, meghozta a kedvem.
- Zsolt egy bűvész - közöltem tényként.
- Igen, az - nevetett fel Anya - Egy nagyon jó bűvész.
- És mit fogtok ma csinálni még?
- Elmegyünk egy halászcsárdába. Elvileg élő zenekar fog játszani.
- Jól hangzik - mosolyogtam - De küldd majd el a videót! - kötöttem a lelkére.
- Mindenképpen! Eddig is alig bírtam magammal.
Ezen nevettem egyet.
Úgy szeretem Anyát, és tényleg nagyon büszke voltam rá.
Olyan jó végre abban a korszakában látni, amire az utóbbi évtizedekben esélye sem volt.

- Na, megvolt? - kérdezte Szasza a telefonálásra utalva, amikor visszamentem a többiekhez, a derekamat megsimítva, ahogy leültem mellé.
- Igen - mosolyogtam rá, majd ebben a pillanatban megérkezett az utalás Anyától.
- Hoppá - szúrta ki Szasza a gödröcskéivel az arcán.
- Írnom kell Apának - szántam rá magam nagy nehezen, miközben megnyitottam az SMS-eimet.
- Mert? - értetlenkedett Szasza.
- Valahonnan megtudta, hogy nem vagyok otthon és magától küldött pénzt. Tetszik a beszélgetésünk - mutattam Szaszának a telefonom képernyőjét, amin az Apával való beszélgetésem volt megnyitva.
Ő, április huszonnyolcadikán: "Köszönöm."
Én, ma, július huszonhatodikán: "Köszönöm."
És ennyi, mert a korábbi üzeneteinket tavaly nyáron már rég töröltem.
- Ez annyira hülyén néz ki, hogy kiegészítem inkább - láttam be.
"Köszönöm a pénzt."
- Nem mint ha most már úgy nézne ki, mint egy normális apa-lánya beszélgetés - jegyeztem meg, mire Szasza inkább nem mondott semmit, mégis, ezzel mindent elmondott.
Vannak dolgok, amikre jobb is inkább, ha nem mondunk semmit.
Apukám pont ez a téma.

[Három hónappal később - október]
A gyógyszertár az a hely, ahol annyira rend, tisztaság és csend van, hogy az már nem nyugtat, hanem feszélyez.
- Jó napot - köszöntem, ahogy beléptem a fotocellás ajtón.
Nem köszöntek vissza, de nem is lepett meg. Van egy olyan teóriám, hogy a gyógyszertárak versenyeznek egymással, hogy melyikben hallatszik el kevesebb hang naponta.
- Miben segíthetek? - kérdezte a fehér ruhás, platinaszőke, szöghajú nő, amikor odaléptem a plexivel eltakart pulthoz.
- Apukám gyógyszereit szeretném kiváltani.
- Rendben. Az apja adatait szeretném.
Apa tényleg döbbenetes mennyiségű gyógyszert szed, nagyjából mindenre, amit csak el lehet képzelni. Én különbséget se tudok tenni a sok gyógyszer között.
Mindenesetre kivettem őket, majd amint megvoltam a gyógyszertárban, fellélegezve léptem ki az őszi levegőbe, a város zajaiba, és a buszmegállóba sétáltam.
Az eső kicsit szemerkélt, de már nem annyira, mint pár órával ezelőtt. Akkor konkrétan zuhogott, és mivel modern, szuperfejlett társadalomban élünk, ahol minden is le van betonozva, ami csak lebetonozható, főleg Budapesten, a víz állt az utakon.
A buszmegálló melletti mélyedésbe egy jó nagy adag össze is gyűlt, gyakorlatilag a második Balaton, egy sofőr pedig valahova biztos nagyon siethetett, mert egyenesen belegázolt és ránk, buszra várókra loccsant a fele.
- Kurva anyád! - kiáltott egy mellettem álló férfi a sofőr után egy indulatos karmozdulattal.
Lenyűgöz a harmónia a társadalmunkban.
Hűvös, őszi idő volt, a szél fújt, és elöl tiszta víz lett a farmerom, ami nyirkosan tapadt rám, így megborzongtam a hidegtől. Így azért már fáztam.
Ebből tanulva hátraléptem egy pár lépést, hogy lehetőleg a következő adag ne menjen telibe rám.
Épp a buszra vártam tovább, amikor annyit hallottam, hogy lelassít egy autó a megállóban, mire felnéztem.
- Lelocsoltak? - kérdezte Márk az autójából röhögve kinézve, ahogy lehúzta az ablakot.
- Ne is mondd - néztem végig magamon.
- Buszra vársz?
- Leginkább.
- Hova mennél?
- Szentendrére.
Márk értetlenül nézett rám, majd mivel jött egy busz, ami a megállóba állt volna be, maga felé biccentett, hogy üljek be.
- Eldoblak - ajánlotta fel.
- Köszi - hálálkodtam.
Ahogy beültem Márk mellé és elindultunk, kellemesen megborzongtam a kocsi fűtésétől.
- Miért mész Szentendrére amúgy? - kérdezte Márk.
- Apához.
- Jársz hozzá? - kerekedtek ki Márk szemei - Azt hittem, csak a gyerektartást fizeti.
- Túlzás, hogy járok. Csak harmadszorra megyek hozzá, de semmi rendszer vagy megbeszélés nincs benne.
- De akkor miért mész oda?
- Mert... - válaszoltam, de aztán egy pillanatra megakadtam - Nem azt mondom, hogy felhőtlen a viszonyunk, nyilván nem. Csak most nincs is rendben egészségileg, a karja se gyógyult még meg, egyedül él, szóval rövid időre néha benézek hozzá. Ezenkívül nem szoktunk beszélni, csak amikor ott vagyok. Egyébként most például úgy is elmentem egy gyógyszertárnál, úgyhogy kivettem a gyógyszereit.
- De nagyon szarul van?
- Inkább csak nagyon gyenge és fáradékony. Sokkal erőtlenebb, mint volt, látszik, meg érződik rajta - mondtam - Sok gyógyszert szed. Miután kikerült a kórházból, nyár elején egyszer még visszakerült, meg azon kívül is jár orvoshoz viszonylag rendesen.
- Ja, és akkor segítesz neki, amikor ott vagy?
- Nem így mondanám. Csak most nagyjából tartjuk a kapcsolatot, amit ő kezdeményezett. Nem mondom, hogy szorosan tartjuk, épp csak annyira, hogy fizeti a gyerektartást, én meg néha átmegyek hozzá.
- Nem szokott veszekedni veled?
- Nem, az utóbbi időben nem jellemző. Nagyon sokat számít az, hogy hónapok óta nem ihat, meg hogy gyengébb. Ráadásul szerintem a balesete, meg a súlyos állapota is hatással volt rá.
- Annak örülök mondjuk, ha kicsit jobb lett a viszonyotok azért.
- Talán. Nem sokkal, de talán valamennyire igen.
- Az is valami. Jófej vagy amúgy. Mármint, amiket így elmondtál - magyarázta - Mondjuk, hogy kivetted a gyógyszereit, meg ilyenek.
- Igazából semmiség.
- Nem mondanám azért.
- Köszi, hogy elviszel - néztem rá - De az is teljesen jó, ha kiraksz a hévnél.
- Ja, nem, elviszlek, nem nagy ügy.
- Köszi.
Épp ezt beszéltük, amikor először Márk kirakott telefonján, majd egy pillanattal később az azzal összekötött kocsiban lévő képernyőn is megjelent, hogy Márknak bejövő hívása van, ami megállította az autóban szóló zenét.
A nevet olvasva hangosan megdobbant a szívem. Szasza.
- Nem gáz, ha felveszem, ugye? - pillantott rám Márk.
- Nem, dehogy. Nyugodtan - válaszoltam, majd felgyorsuló szívveréssel néztem végig, ahogy felvette a telefont.
Az összeköttetés miatt a hívás az egész kocsiban ki volt hangosítva, én pedig a kezeimet morzsolva vártam, hogy elinduljon.
- Helló - hallottam meg Szasza hangját, mire egyből görcsbe ugrott a gyomrom.
- Cső, mizu? - köszönt vissza neki Márk lazán, miközben bekanyarodott egy utcába - Itt van mellettem Regi is amúgy, ki vagy hangosítva.
Erre ijedten egyből Márkra néztem, és nem csak én nem számítottam erre a bejelentésre, hanem Szasza sem, így a vonal másik oldalán is csend volt egy pillanatig, mire feszengeni kezdtem.
- Ööö. Oké - válaszolta Szasza zavartan elröhögve magát, jobb híján - Szia Regi - köszönt nekem is, ha már egyértelmű volt, hogy mindent hallok a hívásból.
- Szia - köszöntem vissza vadul dobogó szívvel, az ölemben lévő kézfejeimen tartva a tekintetem.
Ez a pillanat élőben borzasztóan feszengős és kellemetlen volt, utólag viszont újra és újra pillangók ébrednek tőle a gyomromban és végigjár belül az az ismerős érzés.
Hallottam a hangját, a nevem a szájából, és beszéltünk, még ha csak ennyit is. Beszéltünk.
Volt egy olyan érzésem egyébként, hogy Márk nem véletlenül emelte ki már a hívás legelején, hogy itt vagyok.
- Kocsiban vagytok? - kérdezte Szasza ebből következtetve, ezt már Márkhoz intézve.
- Ja, eldobom Regit Szentendrére - válaszolta Márk, mire a szemeimet lehunyva elfordítottam a fejem.
Pillanatokon belül össze fogja rakni, hogy miért megyek oda, és nem fog örülni neki.
Nem akartam, hogy megtudja, hogy Apához járok, mert tudom, hogy ideges lenne tőle, és jogos, teljesen jogos az ő szemszögéből, abszolút értem, hogy ő miért nem értene meg annyira, mint amennyire én őt, csak én egy másik szemszög vagyok.
- Mi?
Márk rámnézett egy pillanatra, hogy válaszoljak neki én.
- Esik és Márk rám talált egy buszmegállóban, szóval elvisz - kerültem ki a belemélyedés-részt.
Egy pár pillanatig Szasza nem válaszolt, és ebből tökéletesen értettem, hogy már megjelent benne a magyarázat, még azt is éreztem, hogy nem tetszett neki, ami elsőre eszébe jutott, csak azt mérlegeli, hogy felhozza-e ezt most.
- Aha.
Feszülten néztem a lassú, eltelő másodperceket a képernyőn, amíg csend állt be közénk.
- Amúgy csak azért hívtalak, hogy vagy-e ma - tért vissza inkább az eredeti témára Szasza, Márkhoz intézve a szavait.
- Aha, kábé fél héttől. Beugrasz?
- Hét körül be tudok, ha jó az.
- Ja, jó, gyere - ment bele Márk egyből - Van pár bontatlan söröm, a hétvégi buliról maradt valahogy.
- Hát, szerintem te vagy az egyetlen ember onnan, akinek maradt bármije - közölte Szasza elröhögve magát.
A nevetését hallva akaratlanul elmosolyodtam.
Régen hallottam nevetni.
- Megmondanám, hogy hogy maradt meg, de rohadtul nem emlékszem.
- Azt nem csodálom. Na, oké, akkor majd megyek.
- Jól van. Hali.
- Cső - köszönt el tőle Szasza, majd hozzátette - Sziasztok.
- Szia - köszöntem el tőle én is, majd ezzel megszakadt a vonal.
Már nem is voltunk hívásban, amikor még mindig csendben ültem Márk mellett.
Beszéltünk.
Miért tartunk ott, hogy ezt az információt ennyire nehéz volt feldolgozni?

Amikor kiszálltam Márk kocsijából, még mielőtt bementem volna a társasházba, ahol Apa lakik, megálltam és előkerestem Szaszát az üzeneteim között.
Írni akartam neki azzal kapcsolatban, hogy miért vagyok itt, mert rosszul éreztem magam attól, hogy szándékosan kerültem előtte a válaszadást a telefonhívásban, és ez számára is biztosan egyértelmű volt, ezért nem feszegette tovább a témát. Tudom, hogy tudja.
Akkor már szerettem volna, hogy úgy tudja, ami van.
A billentyűzet felett tartva az ujjaimat, a fejemben fogalmaztam a mondataimat, amiket írhatnék neki, egészen addig, amíg meg nem jelent a képernyő bal alsó sarkában, hogy ő is éppen gépel.
A szemeim elkerekedtek, a szívem pedig vadul verni kezdett.
Ki is léptem gyorsan a beszélgetésből, hogy véletlenül se írja ki neki, hogy én is írni akartam neki, ha meg elküldi az üzenetét, ne egyből lássam, hogy tudjak gondolkodni a válaszon.
Óriási pulzussal a mellkasomban figyeltem, ahogy még mindig azt láttam, hogy ír, még mindig ír, még mindig ír, és nem győztem kivárni, hogy elküldje az üzenetét, ami végül nem történt meg, mert abbahagyta a gépelést, és nem írt végül.
De írni akart. Láttam, és tudom is, hogy mit írt volna.
Ezután már nem éreztem magam alkalmasnak arra, hogy kezdeményezni tudjak vele bármilyen beszélgetést, mert csak ez a gondolat tudott a fejemben járni.
Bárcsak elküldte volna. Bárcsak válaszolhattam volna rá.

Ha tényleg minden álmom úgy valósult volna meg, ahogy szerettem volna, nem lenne mostanában ennyi bárcsak.