Szeretem a hosszú utakat. Talán már korábban elmondtam magamról, de az az ember vagyok, aki hamarabb végigül egy harmincöt perces buszutat, mint hogy húsz perc alatt eljusson a-ból b-be átszállásokkal. Szeretek egyedül lenni, és bár a tömegközlekedési eszközökön fizikailag mindenhogy vagyok, csak egyedül nem, az emberek többsége zenét hallgat és elvan magával, így valójában mégis egyedül vagyok.
Az edzésemre tartó villamosút pedig pont ilyen út szokott lenni, és ez mindig ad egy kis motivációt, amikor el kell indulnom otthonról. Bár tegyük hozzá, jobban ki tudtam volna ma élvezni, ha az út alatt azt csinálhattam volna, amit szeretnék, nem pedig tanulok, hogy ne este kilenckor kelljen otthon, de hát valamit valamiért.

- Sziasztok - köszöntem általánosságban, amikor beléptem az öltözőbe edzés előtt.
- Helló - köszönt vissza a többi lány, majd tovább öltöztek, beszélgettek egymással vagy telefonoztak az edzés kezdetéig.
A bő, fekete farmeremet átvettem a táncos gatyámra, a szűk hosszúujjúmat pedig a válogatott csapat egyenpólójára, amit edzéseken szoktunk hordani. Eleinte szokatlan volt, hogy edzésekre is egyenfelső van, mert valahogy eddig egy tánccsapatban se volt ez ekkora szempont, amiben benne voltam, de igazából nincs vele problémám, és valójában jó dolog. Kicsit mentálisan is összehozza a csapatot az, hogy egységesek vagyunk, jót tesz a csapatszellemnek. Legalábbis én így érzem.
Két hónapja járok ebbe a tánccsapatba edzésre, de őszintén, alig tudtam beszélgetni vagy ismerkedni a többi lánnyal. Majdnem harmincan vagyunk, ami sok, főleg, hogy edzésekre gyakorlatilag csak beesünk, mindenki suliból, különóráról, egyetemről, a rohanásból, kihajtjuk a belünket, az ötperces ivószünetekben az energiánkat szedjük össze, edzés után pedig rohanunk tovább. Egyedül a fellépések nyújtanak lehetőséget az ismerkedésre, de ott meg jobbára mindenki azzal van elfoglalva, hogy maximumot nyújtsunk, ott is rohanunk ide-oda, próbára, öltözni, sminkelni, hajat csinálni, nyújtani, főpróba, technikai próba, beállás megnézése a színpadon, fotózkodás, futva egy-két falat bedobása, hogy ne ájuljunk el, aztán várakozás a sorunkra, többi produkció megnézése, ha van, visszaöltözés, elpakolás, és ezzel nagyjából el is mennek ezek az alkalmak. Ilyenkor a huszonöt-harminc emberből mindenki maximum két-hárommal van együtt, akikkel segítenek egymásnak az előkészületekben, meg együtt mennek kávézni, vagy ilyesmik. Jó, ha tíz lánynak tudom a nevét a csapatból, pedig nincs baj a névmemóriámmal. Azt tapasztaltam, hogy azoknak a tánccsapatoknak, akiknek kevesebb fellépése van, mondjuk félévente egy-kettő, ezek sokkal közösségépítőbb alkalmak, mert egyszerűen különlegesebb élmények és nem csak a rohanásról, meg a maximalizmusról szól az egész. Nagy rajtunk a nyomás, a közönségeink által, az edzőnk által, és mi is nagy nyomást helyezünk magunkra.
Nem azt mondom, hogy nem élvezem ezt, vagy hogy rossz lenne, csak más, mint az eddigiek. Teljesen más, mint amikben eddig részt vettem. És persze, elképesztő élmény ennyi fellépésen részt venni, EB-re készülni, ilyen szinten űzni ezt a sportot, és jó érzés, hogy tényleg profinak kezelnek, ilyen szempontból túlzás nélkül egy álom vált valóra, mert most aztán igazán lehetőségem lehet kiteljesedni ebben, csak ezzel egyszerre meg nagyon megterhelő tud lenni, fárasztó és tényleg nagy a nyomás. Meg ami nekem kicsit hiányzik, a szorosabb kapcsolat egymással és az edzővel. Valahogy nincs meg az az otthonos érzés, ami persze, nem elvárható, egy profi válogatottról van szó, nem egy sima táncos szakkörről, szóval nekem kell csak hozzászoknom.
A másik gondolat, ami gyakran megjelenik még bennem, hogy a mi tánccsapatunk feladata gyakorlatilag a show-csinálás. Show-csinálás a fellépéseken, a flashmobokon, a meccs félidejében, kedvcsinálókon, mindenhol. Látvány, látvány és látvány. Színes pompomok, szalagok, akrobatikus elemek, együttes mozgások, fények, térformák, pörgős zenék, csillogó ruhák, flitterek, masnik, figyelemfelkeltés. És lehet, hogy csak a fentebb említett szoros kapcsolat hiánya és a mindenben a rohanás okozza bennem az érzést, hogy egyelőre ez a táncolásomnak a legkevesebb érzelmet tartalmazó fejezete, nem tudom. Minden táncstílusban, minden közegben, ahol táncoltam eddig, találtam valamit, amiben ki tudtam fejezni önmagam, ment a hiphop-ban, ment a latintáncban, a balettban, a kortárs táncban. Ebben még meg kell találnom azt a valamit, amin keresztül ez megy, de lássuk be, nyomás alatt, ekkora létszámmal, felszínes kapcsolatokkal, rohanásban, pörgésben, a nagy show-gyártásban ez nehéz feladat. A látványosság kifelé megy. Az érzelmek belül vannak. Emiatt még nem sikerült művészi szempontból rákapcsolódnom erre az egészre, egyelőre csak egy óriási kihívás ez az egész, ami minden alkalommal letesztel és próbálom a legjobbat nyújtani magamból.

A mai edzésen bemelegítés és nyújtás után rengeteget technikáztunk. Átvettünk néhány elemet, majd oszlopokba álltunk és zenére ezeknek a kombinációit csináltuk egyesével, végignézve egymást.
- Kéz! - szólt az edző, amikor én voltam soron, hogy nem úgy kell tartani a kezeket, mint ahogy én csináltam, mire kijavítottam.
Tudtam, hogy nem így mutatta eredetileg, csak nekem jobban esett úgy, ahogy én csináltam, mert szerintem sokkal jobban passzolt a lábmozdulathoz. Azért megpróbálkoztam vele, gondoltam, ennél a gyakorlatnál úgy se a kéz a lényeges, talán nem lesz nagy probléma.
Ezek szerint mégis, szóval akkor új lábjegyzet magamnak, ez az edző nem szereti, ha nem pontosan azt csináljuk, amit mond, hanem kicsit kreatívak vagyunk. Nekünk itt nem a kreativitás a feladatunk, hanem az együttes, hatékony munkavégzés, hogy minden produkciónk időre összeálljon és tökéletes legyen. Nem igazán szeretek robot-üzemmódban lenni, de ezek szerint itt erre van igény, és ez kell ahhoz, hogy megfeleljek.
Az egész gyakorlat alatt koncentráltam, minden erőmből összpontosítottam, hogy semmibe ne lehessen belekötni, és nem is mondott semmit az edző, így azt feltételeztem, hogy jó volt. Ez az edző nem dicsér, és nem igazán mond építő kritikát a táncosoknak egyesével, személyre szabottan, vagy pozitívumokat, ami azért mondjuk szerintem nem lenne rossz a fejlődéshez, bár kezdem megtapasztalni, hogy itt igazából nem az egyes táncosok fejlődése a cél, hanem a csapat, meg a látvány, mivel az az alapfeltételezés, hogy itt mindenki profi már. Én azért szeretem az objektív kritikát, legyen jó vagy rossz, nekem sokat segít, és emiatt egy kicsit hiányzik, bár nehezen tudna külön-külön értékelni minket az edzőnk úgy, hogy ennyien vagyunk és valószínűleg senkinek nem tudja a nevét. Nem mint ha én minden pillanatban rá tudnám vágni az ő nevét.
Mindennek megvan az előnye és hátránya.

Hullafáradtan estem be az öltözőbe edzés után. Rengeteget erősítettünk, és a szombati koreográfiánkat is ezerrel gyakoroltuk, a tüdőkapacitásunk határát feszegetve vele. A mentális fázisok, amiket végigmentem az edzés során, a szokásosak voltak: edzés előtti stressz, motiváció az edzés elején, erős bizonyítási vágy, ami átalakul megfelelési kényszerré, megtörténik az első hiba, kétségbeesés, fel akarom adni, újabb bizonyítási vágy, első fáradtsági stádium, újabb erőre kapás, tetőpont, fokozatos fáradás, második fáradtsági stádium, megint fel akarom adni, mindjárt vége, szenvedés, és vége. Aztán változó mennyiségű büszkeség magamra, hogy túléltem, majd hazafelé menet a harmadik fáradtsági stádium, amikor arra gondolok, hogy a napom ezzel nem ért véget, de még ha véget is ér, holnap kezdem előröl, szóval mindegy.

- Milyen volt az edzés? - érdeklődött Anya, amikor hazaesve egyből az étkezőasztalnál kötöttem ki, hogy egyek valamit.
- Nehéz - mondtam röviden összefoglalva.
- De jó értelemben nehéz, vagy rossz értelemben?
- Nehéz nehéz - válaszoltam egyszerűen.
- Ez nem hangzik valami jól.
- Egy országos válogatottban nyilván nem Macarena-t táncolunk. Vagy a kacsatáncot - érzékeltettem, hogy nem egy olyan helyen vagyok, ahol könnyűnek kell lennie az edzéseknek.
- Persze - sóhajtott Anya - És akkor még csak most állsz neki tanulni?
- Muszáj. Holnap tézét írok töriből. De meglesz valahogy, a villamoson már előre tanultam.
Lelassulva nyomtam valamennyi májkrémet a kiflim szélére, mert őszintén, ahhoz se éreztem az erőt magamban, hogy megkenjem rendesen, csak minden harapás előtt rányomtam, és kész.
Anya pár másodperc múlva őszintén megszólalt.
- Nem terhel ez le téged túlságosan, Regi?
De. Akkor határozottan úgy éreztem, bár ebben az időpontban nyilván így álltam hozzá.
- Eléggé leterhel. De nem túlságosan - válaszoltam.
- Alig van szabadidőd, Szívem. Nincs időd a hobbijaidra se már.
- A táncolás a hobbim - emlékeztettem.
- Ebben a formában is? Ez már nekem kicsit többnek érződik, mint egy hobbi.
Erre először nem tudtam mit mondani, de nem is kellett, mert Anya megelőzött.
- Csak azért mondom ezt, mert tudtommal te pszichológusnak készülsz, nem hivatásos táncosnak, mégis este kilenckor jutsz el odáig, hogy tanulni tudsz.
- Szeretem ezt csinálni. És eddig még nem volt probléma a jegyeimmel idén.
Anya sóhajtva megcsóválta a fejét pakolás közben, amiből egyértelművé vált számomra, hogy nem ért egyet, úgyhogy folytattam.
- A táncolás a szenvedélyem, Anya, és most végre olyan szinten csinálhatom, meg olyan lehetőségeim vannak, amikről mindig álmodtam. Jó, tényleg elég nehéz, meg nagy a nyomás, de muszáj képesnek lennem rá, mert élvezem ezt. Tényleg. Tök jó az egész. Az edzések is. Meg a fellépések is. Pont olyan, mint amit gondoltam.
- Én csak azt mondom, Regi, hogy a kapcsolatod már ráment részben erre, és nem szeretném, hogy a jövőbeli terveid is rámenjenek, mert szerintem azért ez nem ér ennyit.
Tényleg nem.
Már az első ponton sem.
- Nem fog - válaszoltam kötelezően, a tekintetemet elkapva.
Fájt, hogy ezt felhozta, mert igen, tényleg ráment a kapcsolatom részben erre, még ha nem is merem ezt soha kimondani magamnak. Nem akarom utálni azt, aminek az eléréséért annyit küzdöttem, márpedig ilyenkor mindig utálnom kell magamban egy kicsit.
Talán épp ezért akarok megfelelni ott ennyire.
Anya becsukta a mosogatógép ajtaját, majd ahogy felegyenesedett, a végére kanyarította a beszédtémát.
- Csak azt tartsd észben, hogy nem minden álom arra való, hogy megvalósuljon, Szívem. Néha el kell engednünk párat, hogy megvalósulhassanak azok az álmaink, amik nélkül tényleg nem tudnánk élni. Ezzel pedig nincsen semmi baj.
- A táncolás nekem művészet. Önkifejezés. Nem tudok lemondani róla - magyaráztam.
- Az művészet, hogy heti hét-nyolc edzésed van, és éjnek évadján esel haza?
- Nem, ez csak egy része, a folyamata a művészetemnek - győzködtem, de már önmagam is kezdtem elveszíteni a fonalat, hogy milyen álláspontot védek és miért.
- Te tudod, Regi. Csak jegyezd meg, amit mondtam - kötötte a lelkemre Anya - Néhány álom csak arra való, hogy megmutassa, hogy mik a valódi álmaid. Nem arra, hogy mindent kockára tegyél értük.
Anya mondatai néha fájdalmasat ütnek.
Leginkább azért mert belül tudom, hogy igaza van.
Akármennyire is tagadni próbálom.

Amint bementem a szobámba, lepakoltam a cuccaimat, majd épp nekiláttam volna a törinek, amikor megakadt a szemem a falamon lévő festményen.
Amikor Szasza megfestette nekem a nyaralójukban, még márciusban, emlékszem, a reményt láttam bele. Ehhez hasonló érzelmeket sugallt.
Most annyira más volt ránézni. Inkább emlékeztetett a kilátástalanságra és a zűrzavarra, pedig ugyanaz a kép volt, és ugyanolyan gyönyörűnek találtam.
Csak ezúttal egy másik emberként néztem rá.
A festmény által ébredt gondolataim hatására a parafatáblám felé fordultam. Még mindig ott van rajta az a rajz, amit Szasza az anyukája karácsonyi kiállításán rajzolt nekem.
Bárcsak ugyanannak a lánynak érezném magam, mint akit megrajzolt annak a fűzfának a tövében.
Annyi minden megváltozott.
Most azt éreztem, hogy nem álltam készen rá, pedig tavaly ilyenkor mennyi mindent megadtam volna azért, hogy kikerüljek az akkori körforgásaimból.
Kikerültem, most pedig a körforgásból kirepülve csak lebegek a semmiben, kapaszkodó nélkül. A körforgásnál legalább volt alattam valami, tudtam mibe kapaszkodni, még ha kimerített is.
Most azt se tudom, hol vagyok, vagy hogy mit csinálok.
Azt se tudom, ki vagyok.
Egy éve ilyenkor tudtam, hogy ki vagyok. Egy tizenhat éves lány, akit elhagyott az apja, kiszakadt a régi életéből, és csak ír, kiállításokra jár, sétál az esőben, bizalmatlan másokkal szemben, kerüli az érintkezést, visszahúzódva élvezi, hogy senki nem ismeri és semmi nem történik, tele titokkal, mert ez nyújtja a biztonságot, és ketten van az anyukájával a világ ellen.
Most nem tudom, hogy ki vagyok. Bizonyos pillanatokban meg tudom mondani, edzéseken táncos és sportoló, biosz és magyar fakton elhivatott leendő pszichológus, a külön táncedzéseimen művész, apukám mellett egy lány, aki keveset tud az életről, anyukám mellett a túlterhelt, lassan nagykorú lánya, sokáig sorolhatnám, de összességében nem tudnám megmondani, mert semmi nem mond el igazán, nem írja le a teljes valómat.

Hiányzik az a valami, az az energia, hiányoznak azok a színek a mindennapokból, amik az apró örömökből boldogságot csinálnának, a létezésből életet, a munkából szenvedélyt, a küzdésből motivációt, az eredményekből sikert, az élvezetből pedig szerelmet.
Valami nagyon hiányzik.

Valaki nagyon hiányzik.