Szasza eltakarta a két szememet és úgy vezetett a szobájáig, én pedig nevetve hagytam neki, csak útközben azért kitapogattam néhány tárgyat, hogy legalább nagyjából tudjam, hogy merre járunk. A szembetakarós-trükköt alkalmazva ebben a házban dobtak már be a medencébe, ami nem segített a bizalmi problémáimon.
- Ez már a te ajtófélfád - jelentettem ki büszkén a felfedezésemtől, mire Szasza elröhögte magát.
- Sokat fogdostad már? - kérdezte szórakozottan, hogy így felismertem.
- Pont eleget - nevettem.
- Na, az jó - hagyta rám Szasza derűsen, majd lelassított - Oké, ne lépj többet, mert felrúgod.
- Juj - torpantam meg - Kinyithatom a szemem?
- Aha.
Szasza elvette előlem a kezeit, mire kinyitottam a szemem és egyből megkerestem a tekintetemmel a kész festményét. Csodálkozva elkerekedtek a szemeim, és eltátottam a számat.
Saját magamat láttam rajta.
Ott volt az a kaotikus, nagyon érzelmes háttér a különböző árnyalatú színekkel, az árnyékokkal, egymásba fonódva, mély érzelmeket közvetítve, amit még Márk bulija után festett, miután először beszéltünk hosszú idő után és úgy végződött, ahogy, minderre viszont következő rétegekként engem festett fel. Nem portréként ábrázolt, egy az egyben, hanem csak kékkel és annak az árnyalataival (nagyrészt fehér festéket hozzákeverve játszott a színekkel és az árnyékokkal), a főbb vonalaimat megfestve csak, íveket kiemelve belőlem, amik felismertettek engem, ez pedig így egyben tökéletesen harmonikus volt a háttérrel és értelmet adott az egésznek. Olyan voltam, mint egy vízió, vagy egy álomkép, ami az érzelmeket közvetítő háttérbe olvadt, és attól vált egésszé.
Nem volt rajta a képen az egész testem, nagyjából a fejemtől a derekamig láttam magam, de arrafele, a kezeim végén és a hajam végén már szándékosan elmosódott a festék - a fejem félig elfordítva, a hajam enyhén az arcomba lógott, de nem simult le, mint ha fújta volna a szél, és bár az arcomat nem ábrázolta külön, részletesen, valahogy az egésznek olyan hatása volt, mint ha egy boldog, szabad lányt látnék, de azzal, hogy nem látszik minden, nem láttatom az arcom teljesen, volt benne valami titok, valami távoli, valami bizonytalanság, ami megkérdőjelezi, hogy biztosan boldog lányt látok?
Nem az volt az ábrázolásom lényege, hogy élethűen jelenítsen meg - csak főbb vonalak voltak, ívek, görbék, erősek vagy gyengék, amik összességében kiadtak rólam egy olyan képet, amiről egyből felismertem magam és döbbenetesen pontos volt még így is, minden egyes vonal tökéletes volt és tényleg én voltam. Olyan hatása volt az egésznek, mint amikor akaratunkon kívül egyszerűen csak bevillan egy pillanat, mindenféle részletesség nélkül, mert csak azok jelennek meg a fejünkben, amik akkor fontosak voltak, érzéseket váltottak ki belőlünk és belénk égtek, egy kép, egy érzés, egyetlen egy pillanaté, ami újra és újra előjön bennünk, egy halvány, elúszott emlék, ami már rég elszállt a múlttal, az a néhány aprónak tűnő részlet viszont annyira mélyen van bennünk, hogy bármikor képesek lennénk ugyanúgy felidézni őket.
Minden egyes vonalban pontosan láttam magamat, láttam, hogy mit lát vele rajtam, mert tökéletesek voltak. A derekam íve, a vállamé, a gerincemé, ahogy a hajam szállt, az ujjamé, a nyakamé, annyira élő, annyira érző volt és annyira mély érzelmeket közvetített számomra azzal, ahogy megalkotta, a háttérrel, a színekkel, a festék néhol szándékos elkenésével, azzal a szándékosan elfolyatott, halovány, kontúrtalan teliholddal a sarokban, az egész festmény kaotikusságával, amin egyetlen egy dolog volt félreérthetetlenül kivehető középen, hogy én vagyok, a vonalaim, amik beleragadhattak az emlékezetébe, ahogy engem nézett valamikor - minden más a képen csak arra szolgált, hogy nyomatékosítsa a mindehhez fűződő érzelmeit, és tudjanak mibe olvadni a megjelenítésemre szolgáló színes ívek.
Lenyűgözve, a csodálat sokkja alatt leguggoltam a festményhez, és a kezembe vettem, hogy jobban megcsodálhassam.
A szakításunk után újra találkoztunk, beszélgettünk, majd összevesztünk, ő pedig megfestette, ahogyan gondol rám, mint valami távoli, elúszott, gyönyörű álomképre. Tényleg majdnem megkönnyeztem, ahogy néztem.
Nem találtam elég tökéletes szavakat, amiket minderre használni tudtam volna.
- Tudod, melyik alkalom jut erről eszembe? - szólaltam meg halkan, de magam se tudom, hogy miért voltam halk - Az az este nyáron, amikor felvettek téged. A hajóorrban.
Szasza engem nézve erre először nem válaszolt, csak megvárta, amíg ránézek és meglátom a szemében, hogy nem véletlenül ez jut eszembe először.
Ahogy ezt leolvastam a tekintetéből, elolvadva néztem rá a festménnyel a kezemben, majd újra a képre néztem, másodszorra is értelmezve.
Szinte láttam magam a hajóorrban, azon a mámoros, boldog éjszakán, amin olyan szabadon élhettem meg a szerelmet, és úgy általában, az életemet, mint még soha máskor - láttam magam abban a fehér ruhában, a hullámzó tengerrel magam alatt, láttam, ahogy szárnyalok, láttam a teliholdat magam mögött, a horvát városokat, láttam, amit akkor láttam a tekintetében, mindent láttam.
És ezzel egyszerre láttam azt is, ahogy mindketten visszagondolunk arra a napra, ahogy visszagondoltunk az utóbbi hetekben, mint egy távoli, de belénk égett emlékre, ami régi volt, sok minden elfakult belőle, de meghatározó volt, és minden alkalommal a sírógörcs kerülgetett, amikor rá gondoltam ősszel, mert mindig túlságosan éreztem, hogy mennyire elmúlt.
Elmúlt boldogság.
Ennél gyönyörűbben még soha nem láttam ábrázolni ennek az erős érzelemnek a kettősségét.
- Rohadt sokat gondoltam arra az estére, Regi. Egész ősszel.
A festményt nézve bólintottam egy picit, majd halkan válaszoltam.
- Én is.
Szasza a szobájában állva pihentette rajtam a tekintetét, ahogy még belevesztem a kép látványába.
- Használtál rólam bármilyen képet, amíg ezt csináltad? - kérdeztem tőle.
Szasza a festményére pillantott, majd rám.
- Olyan érzésed van, mint ha szükségem lett volna bármilyen képre?
- Csak annyira tökéletesen és pontosan jelenítettél meg. Elképesztő.
- Azért néztelek már eleget ahhoz, hogy benne legyél a fejemben - mosolyodott el.
- Nem gondoltam, hogy ki is elemeztél anatómialiag - mosolyogtam vissza rá.
- Nem volt rá szükségem. Csak úgy megvagy.
- De ennyire pontosan?
- Még pontosabban is. Minden egyes vonaladat le tudnám rajzolni, Regi.
Nem tudtam volna nem mosolyogni, mert tudom, hogy tőle ez mennyire jól eshet. Szeretem, hogy művészként szeret és művész szemmel néz rám, felfedezve a tekintetével egészen az apró részletekig, amiket talán még én se tudnék felidézni, ő viszont még vászonra is tudta vinni fejből.
- Ez annyira gyönyörű - vallottam be őszintén, megigézve nézve a kezemben tartott festményt.
Hogy lehet valaki ennyire tehetséges?
Ámulatba ejtő, amilyen érzelmeket a vászonra tudott vinni alig néhány szín és azok árnyalatainak a segítségével, pont annyira elvontan, amitől még személyesebb és még mélyebb jelentést adott az alkotásának, de mindeközben mégis olyan harmonikus és tökéletes maradt esztétikailag, hogy egész nap nézni tudnám.
Minderre rá pedig végül azt az üzenetet foglalta magába a festménye, hogy szeret, szeretett abban a megragadott pillanatban, amit megjelenített rólam, szeretett akkor, amikor erre a pillanatra gondolt, amíg külön voltunk, szeretett, amikor Márk bulija után elkezdte festeni ezt, és szeret most, hogy befejezte és nekem adja.
Az egyik leggyönyörűbb módjának éreztem az érzelmei átadására, amit eddig valaha is választott felém.
- Már ha nem egoista ezt mondanom, ha már én vagyok rajta - gondoltam bele elnevetve magam.
Szasza halványan mosolyogva nézett rám.
- Nem az.
Megérdemlem egyáltalán mindezt?

Délután Lili még nem volt itthon, amikor Szaszával a konyhában voltunk, hogy együnk valamit.
- Lili hogy viseli ezt az egészet Nátánnal? - kérdeztem tőle - Mármint, azt mondta, hogy összeveszett vele azóta és visszamondták a közös edzésüket. Csak azon kívül. Péntek óta csak üzenetben beszéltem vele.
- Szarul - válaszolta Szasza egyszerűen - Teljesen ki van borulva.
- Megértem - láttam be sóhajtva - Azért Nátán tényleg nem volt túl korrekt. Jó, szakított vele a barátnője, de attól még nem kellene mindent Lilire fognia és rajta levezetni ezt.
- Nátán egyelőre örüljön, hogy még él - közölte Szasza, miközben töltött magának vizet a poharába - Eddig csak röhögtem azon, amit elszórakoztak eddig, mert vicces volt, ahogy Lili próbálkozott előttünk. Tegnap viszont miatta sírt. Most már nem nagyon van kedvem röhögni.
- Tényleg sírt tegnap? - kerekedtek el a szemeim.
- Aha. Nem láttam, meg nem hallottam, de utólag üvöltött rajta - biccentett Szasza - Az én húgomat meg ne sirassa meg senki, ha már az ment, hogy egy buliban megbassza részegen, miközben barátnője van, aztán a végén még a húgom legyen a ribanc, meg neki álljon feljebb, miután a húgom még oda is ment hozzá beszélni. Ezt kurvára nem - jelentette ki Szasza tényként, idegesen a témától.
Nem tudtam belekötni, így csak bólintottam egyet, Szasza pedig folytatta.
- Ha csak egy kicsi csorba is esik a húgom hírnevén miatta, megkeresem és elintézem én, hogy soha többet ne tudjon a jégre menni. És nem azt mondom, Lili is elbaszta - jegyezte meg Szasza mellékesen, őszintén kimondva a véleményét - Mert ő kezdte ezt az egészet, meg a bulin is ő kezdett el flörtölni Nátánnal először, nyilván ő, ki más, de attól még ez Nátánt nem jogosítja fel arra, hogy egy fasz legyen, meg mindenre, ahogy utólag kezelte ezt az egészet.
- Az a baj ezzel a megcsalós-dologgal, hogy egy kicsit nehéz objektíven állást foglalnom a témában - mondtam őszintén.
- Mondom. A húgom is elbaszta. Nem tudom, neked mennyire, nekem kicsit túl részletesen elmondta, hogy mi volt ott Nátánnal azon a bulin, és azokra így általánosságban el tudnám mondani, hogy szarért olyan valakivel kellett mindezt, akinek barátnője van. De Nátánra ugyanez igaz, pláne, hogy ő meg azt hitte, hogy Lilinek is van valami faszija. Valahol hülyék voltak mindketten, Lili viszont a húgom.
- És most ezért hagyják az egész közös munkát.
- Ja. Konkrétan egy vagy két hónap lett volna a versenyükig, amiért egész eddig dolgoztak.
- Nem gondoltam volna, hogy ez lesz.
- Ezt én se tippeltem volna be egyből.
Pipiskedve előszedtem magunknak tányérokat az egyik szekrényből.
- Azért is sajnálom ezt az egészet Nátánnal, mert... - kezdtem őszintén - Nem tudom, hogy Lili erről mennyit beszélt neked, de ő tényleg fűzött reményeket ahhoz, ha lesz koripartnere, hogy talán így lesz jó kapcsolata. Ezért is volt ilyen érzékeny rá. Amikor Nándival szakítottak még tavasszal, akkor annyit mondta, hogy na, majd biztos a koripartnere lesz az igazi, meg akivel megtalálja azt a szerelmet, amit szeretne. Szóval Nátán ilyen szempontból is nagy csalódás lehet neki, és méginkább elvehette a reményt Lilitől azzal kapcsolatban, hogy lesz olyan kapcsolata, mint a szüleiteknek.
- Azért van ebben valami ironikus - jegyezte meg Szasza - Konkrétan a húgom az a csaj, akinél nehezebb olyan faszit mutatni, akinek nem jön be, meg ne akarná felszedni, mint aki igen. Csak szar az ízlése és az a nagyjából két, toxikus százalék kell neki, akikkel meg nyilván nem jön össze semmi komoly.
- Nem feltétlenül tehet róla.
- Nem azt mondtam, hogy tehet róla. Csak azt, hogy ironikus.
Ezt belátva bólintottam.
- De azt se akarom kimondani, hogy nem tehet róla - tette hozzá - Mert egyrészt, akinek irreális elképzelései vannak, az ne csodálkozzon, ha nem kapja meg, amit akar, vagy ha megkapja, nem olyan lesz. Másrészt meg ha valakinek minden kapcsolata vagy esélye komoly kapcsolatra elbaszódik, nagyjából ugyanúgy, és csak a szándékosan komolytalan, flörtölős kavarások működnek, akkor kénytelen lesz előbb-utóbb belátni, hogy valahol vele, meg a mentalitásával lehet a probléma. Ráadásul a húgom tényleg nem az a csaj, aki nem szedhetne össze akárkit, szóval még csak nem is az, hogy azzal van, akivel össze tud jönni. Ő választja a szar embereket, amiről meg tetszik vagy nem, ő tehet. Ennyi.
- Nem mint ha te nem válogathatnál kedvedre a lányok közül - néztem rá mosolyogva a bárpult túloldalán vele szemben állva, a pultra könyökölve a kézfejemre támasztva az állam.
- Nem mint ha nem a legstabilabb kapcsolatomban lennék éppen - válaszolta gondolkodás nélkül, egy halvány mosollyal az arcán visszanézve rám - A leghosszabb ideje, ha összeadjuk. Hova válogassak én még?
- Oké, jó válasz - láttam be nevetve.
- Én megtanultam jól választani. Kinőttem azt, amit a húgom még nem - mondta egyszerűen - Bennem volt a hiba, beláttam, oké, én vagyok a szar, meg akinek rohadtul magára kéne most fókuszálnia, hogy felnőjek, ez kábé megtörtént, utána még biztos, ami biztos, belefutottam egy feleslegesen kaotikus, bonyolult és szar kapcsolatba Emmával, hogy rátegyem az i-re a pontot, meg megtanuljak még pár dolgot, aztán nézd meg, milyen jó kapcsolatban vagyok azóta is - nézett rám derűsen, majd elröhögte magát és hozzátette - És az utóbbi hetek nem játszanak.
- Szerintem se játsszanak - nevettem fel - De egyébként büszke lehetsz magadra, hogy ezt így felismerted magadban és tudtál fejlődni. Ez nagy dolog.
- Ha nem haragszol, azért nem azt írom majd a legnagyobb büszkeségemnek az önéletrajzomba, hogy tizennyolc éves koromra sikerült felnőnöm annyira, hogy a komoly kapcsolatok legyen a prioritás és lehetőleg érett dolgokat élvezzek - válaszolta elröhögve magát.
- Túl szigorú vagy magadhoz - mosolyogtam rá.
- Előtted a leghosszabb kapcsolatom fél évig tartott, az is olyan volt, amilyen és vagy tizenötször szakítottunk közben Kírával pár nap erejére. És nem az élet akart velem kibaszni, hogy valahogy mindig tönkrementek a kapcsolataim rövid időn belül, mert eluntam, idegesített, kihűlt, más kezdett el érdekelni, akármi, hanem én nem álltam hozzá úgy, hogy szeretném, hogy ez hosszútávú legyen. Fejben dől el. Mentalitás kérdése, hogy el akarsz-e köteleződni, vagy nem, hogy meg akarsz-e tenni mindent azért, hogy megmaradjon a kapcsolatod, vagy nem, hogy fel tudnál-e áldozni miatta más dolgokat úgy, hogy azt tudd érezni, hogy akkor is megérte, vagy nem, ez egy döntés, amire ha nem egyértelmű és őszinte belül az, hogy igen, akkor előbb-utóbb úgy is el fog baszódni. Egy kapcsolat se megy tönkre csak úgy, vagy válik működésképtelenné azért, mert ezt dobta a gép és nincs szerencsénk. Akkor működik egy kapcsolat, ha mindkét fél azt akarja, hogy működjön és tesz érte, és ahhoz, hogy működésképtelenné váljon, elég egy ember a kettőből, aki nem elég elkötelezett, mások a prioritásai, vagy máshol tart most lelkileg, mentálisan, akárhogy. Ez volt Emmával is - mondta Szasza őszintén - De valahol velünk is, amin túl lehet lenni, van ilyen, csak mondjuk ki, hogy ez történt. Lilinek is azt kellene megértenie, hogy várhat ő az igazira, meg arra az emberre, aki tökéletes és minden jó lesz a kapcsolatukban, de ha ő nem tart ott mentálisan, amit most az előbb mondtam, akkor halott az egész. Egy illúziót kerget, és hozzá van szokva ahhoz, hogy mindent rohadt könnyen megkap anélkül, hogy neki különösebb munkát kéne beletennie. Nincs olyan önmagában, hogy Igazi, akkor lesz az, ha azt akarod, hogy az a valaki az legyen, és meg akarjátok oldani, hogy a ti kapcsolatotok legyen az igazi, ami meg csak úgy megy, hogy mindketten hoztok egy határozott döntést, hogy elköteleződünk, ezt a kapcsolatot akarjuk hosszútávon és ezért mindent meg fogunk tenni, ezek meg a húgomból egyelőre rohadtul hiányoznak, mert ő még ilyen rózsaszínen éli meg ezt a témát, mint ha ez az egész dolog magától lenne. És értem, hogy a szüleinknek jó a kapcsolata, igen, az, azért, mert ők is meghozták ezt a döntést valamikor, és harminc éve tesznek a kapcsolatukért minden nap. Lilinek azért a kevésbé komoly dolgok mennek csak, mert nem érti ezt még, nem így látja, irreálisak az elvárásai, nem akar elköteleződni, itt igazából ezek az alapvető problémák. Nekem is hasonló volt, én kinőttem belőle. Előbb-utóbb talán ő is ki fog, ha majd neki is feltűnik, hogy gyanúsan ugyanabba fut bele mindig.
- Egyetértek veled - láttam be őszintén, majd mosolyogva ránéztem - És felettébb megtisztel az elköteleződésed.
Szasza nevetett egyet, majd a beszédstílusomban válaszolt.
- Magától értetődő, Sziráki Regina.
Ezen én is nevettem, miközben a gyomromban eszméletlen pillangócsapkodások lettek úrrá, mint általában mindig, amikor a nevemet hallom a szájából.
Pláne ezzel a mondanivalóval.
- Hatvanöt nap - emlékeztettem mosolyogva.
Szasza eközben a mosolygödröcskéivel az arcán megkerülte a pultot, odajött hozzám, oldalasan mögém lépve odébb tűrte a hajam és megpuszilt.
- Nem kell visszaszámolnod. Nem vagyok ilyen elcsépelt - jegyezte meg derűsen.
- Csak a tizennyolcadik szülinapomig számolok - vigyorogtam magam elé.
Szasza röhögve megsimított, majd az asztalhoz lépett, én pedig gondoltam egyet, őt követve félbehagytam a teámmal való foglalkozást és hagyva ázni azt, lehuppantam az egyik székre, vele szemben.
- Komolyan leülsz velem szemben? - jött ki Szaszából a kérdés őszintén elröhögve magát, a távolságomra való tekintettel, amikor ülhettem volna mellé is.
Mosolyogva kinyújtottam a lábaimat, az ölébe helyezve őket, mire már is nem tűnt akkorának a köztünk lévő távolság. Szasza hátrébb húzódott a székével egy kicsit, hogy jobban az ölébe tudja venni a lábaimat, majd megsimogatta a lábfejemet.
- Csak hogy tudd... - szólaltam meg mosolyogva - Én is meghoztam az összes olyan döntést téged és a kapcsolatunkat illetően, amiket az előbb elmondtál.
Értette, hogy mit akarok ezzel mondani, én pedig értettem azt, hogy értette, az alapján, ahogy megsimított ezután, majd természetesen, de komolyan és őszintén megszólalt.
- Nem hagylak többet magadra, Regi. És magamat se hagyom magamra azzal, hogy hagyom tönkremenni azt, ami közöttünk van.
Elérzékenyült tekintettel néztem rá, egy picit elmosolyodva, majd ugyanilyen őszintén válaszoltam neki.
- Én meg nem kérlek többet arra, hogy hagyj magamra engem és téged is.
Szaszával mélyen egymás szemébe nézünk, majd újra megsimított és kiegészítette a beszélgetésünket egy mondattal.
- Mindent megoldunk, oké? - ígértette meg velem, csak úgy általánosságban.
- Oké - mosolyogtam rá.
- Akármi is legyen az - nézett rám, egyértelművé téve, hogy hogyan érti ezt.
- Akármi is legyen az - ismételtem meg hangosan dobogó szívvel, megerősítve a szándékunkat - Szeretlek. És ki fogom rakni a festményedet a szobámban.
- Ha már félig felhasználtam vagy hat tubus festéket arra, hogy én is téged... - gondolt bele a gödröcskéivel az arcán - Ja, rakd csak. Tied.

És én eszméletlenül hálás vagyok érte.